Amikor bemutatása idején megnéztem Oliver Stone filmjét, úgy véltem, a rendezőnek elborult az agya. Meggyőződésemet csak megerősítette, amikor később megtudtam, hogy a forgatókönyv alapjait lerakó Quentin Tarantino szintúgy gyűlölte a kész alkotást. Elolvasva az ő eredeti verzióját ezen nem is csodálkozom. Stone nem sokat tartott meg belőle, amit meg igen, azt is teljesen kicsavarta, szavainak más jelentést adott. A Született gyilkosok a szélsőségek filmje lett. Míg Tarantino a történet médiakritikát érintő részében megelégedett némi gúnnyal, addig Stone nem érte be kevesebbel a sokkolásnál.
A karakterek jóval extrémebbek lettek, ami lemérhető Jack Scagnetti nyomozón (Tom Sizemore), aki a könyvben szimplán egy seggfej, míg a filmben egy elmebeteg. A történet gerincét Wayne Gale (Robert Downey Jr.) riportfilmje adta volna és nagyrészt a börtönben játszódott, ahol Mickeyt (Woody Harrelson) és Malloryt (Juliette Lewis) fogva tartják, ám a rendező inkább a sorozatgyilkos szerelmespár utazására helyezte a hangsúlyt. A szökésnél Tarantino ugyan eljátszott a videós és a 35mm-es felvételek keverésével, de ez semmi ahhoz képest, amit Stone művelt, aki a képi formátumot szinte minden egyes beállítással váltogatja ezzel egy rendkívül furcsa, valószerűtlen hatást érve el. A két filmes különbözősége már a főcímben megnyilvánul. Tarantino lazán az ’50-es éveket akarta megidézni ócska vetített háttérrel és rockabilly zenével, amiből Stone egy szürreális montázst csinált.
A vád, amely Oliver Stone filmjét leggyakrabban érte, hogy dicsőíti az erőszakot, amivel jómagam nem értek egyet, bár az igaz, hogy a rendező bizonyos tekintetben elnéző két főszereplőjével szemben. Nem elég, hogy magyarázatot fabrikál a tetteikre a sanyarú gyermekkorra hivatkozva, de egy zavaros spirituális élményen keresztül még egyfajta jellemfejlődést is rájuk próbál szuszakolni. Ami vitathatatlan, hogy Mickey és Mallory környezetük illetve koruk szüleménye, amely Stone ábrázolásában ugyanolyan beteg és erőszakos, mint ők. A „médiageci” Wayne Gale például semmivel se pozitívabb alak; a félőrült, szadista börtönigazgatóról, Dwight McCluskyról (Tommy Lee Jones), és a már említett Scagnetti nyomozóról nem is beszélve.
Vizuálisan a film felér egy drogos rémálommal, de meg kell hagyni, annak zseniálisan kidolgozott. A vágástól kezdve az operatőri munkáig bezárólag a képi világról nem kevesebb állítható, mint, hogy kitágítani igyekszik a filmnyelv határait. Nem könnyű befogadni, de rendkívüli élményt nyújt. Sok félreértésre adott okot, hogy bár komoly témákat feszeget, a Született gyilkosok tulajdonképpen egy komikus film. Tommy Lee Jones alakításával anno nem tudtam mit kezdeni, újranézve dőltem a nevetéstől. A szánt szándékkal eltúlzott figura bőrébe bújva a színész fergeteges alakítást nyújt. Nem különben Robert Downey Jr. és Tom Sizemore. Előbbinél az ausztrál akcentus külön poén. Woody Harrelson, talán mondanom se kell, uralja a jeleneteit. Egyszerre taszító és vonzó, sármos és vérszomjas. Párja, Juliette Lewis inkább irritáló, mint szexi, de kétség kívül az ő alakítása is erőteljes. A Született gyilkosok rendhagyó film. Felkavarja és vitára hívja az embert. Nem állítom, hogy a ’90-es évek legjobbja, melynek utóbb több helyütt kikiáltottak, de kiérdemel pár hangzatos jelzőt. Egyértelműen évtizedének egyik legbátrabb és legegyénibb alkotása.
ÉRTÉKELÉS: 90%
