Ha a ’90-es évek közepén rendszeresen jártál moziba, akkor láttad ennek a filmnek az előzetesét, méghozzá sokszor. Én legalábbis vagy egy éven keresztül minden alkalommal. Még most is előttem van, ahogy kezdődik: Bruce Willis egy öreg, viharvert kocsiban a semmi közepén épp Mexikó felé tart. Kisváros a határ közelében. Gengszterek. Hirig. Christopher Walken. Az utolsó emberig – hamarosan a mozikban. A filmet Walter Hill készítette, akit máig úgy mutatnak be, hogy a 48 óra rendezője, ami persze még nem jelenti azt, hogy azon kívül semmi említésre méltót nem csinált. Hill Az utolsó emberig 1996-os premierekor a kevés régről megmaradt, nagy megbecsülésnek örvendő, oldschool akciófilmesek közé tartozott, csak a szélesebb közönséggel sehogy se találta már egy ideje a közös hangot. Egyik bukását a másik követte, és mindközül a legnagyobb a szóban forgó gengszterfilm lett. El kell ismernem, a maga idejében én is lassúnak és unalmasnak találtam, viszont a véleményem azóta jócskán megváltozott róla.

A történet Dashiell Hammett, a bűnügyi irodalom nagymesterének Véres aratás c. könyvén alapszik, melynek univerzalitását jelzi, hogy korábban két rendező is feldolgozta teljesen eltérő környezetbe helyezve. Akira Kurosawa 1961-ben szamurájfilmet forgatott belőle A testőr címen, alig három évvel később Sergio Leone pedig westernt. Ez volt az Egy maréknyi dollárért, híres trilógiájának első darabja. Az utolsó emberig forrásul a Kurosawa-verziót jelöli meg, ám akár elődjei, a maga útját járja, és a történetet a szesztilalom idejére helyezi. A szökésben lévő elvtelen zsoldos ezúttal is egy olyan városkába érkezik, mely két rivális banda viszálykodásának terhét nyögi. Miután sikerül mindkét fél soraiba beférkőznie, ravaszul, eleinte kizárólag önös érdekből kijátssza őket egymás ellen. Terve csak akkor kezd félresiklani, amikor segít az egyik bandafőnök féltve őrzött nőjének megszökni a városból.    

Az utolsó emberig akkortájt jött ki, amikor a Féktelenül és a Die Hard 3 az akciófilmek sebességét magasabb fokozatba kapcsolták. Walter Hill alkotása nem egy hullámvasútszerű utazás, mint ezek a filmek. Hangsúlyát a karakterekre és az atmoszférára helyezi. Az utóbbi annyira bitangerős, hogy az már művészet. Vegyük a kezdést, ami simán tökéletes. Bruce Willis cinikus narrációja egyből megadja az alaphangot, melyet a kietlen tájat ellepő por barnájából és az állandóan tűző nap vöröséből megfestett képek teljes összhangban fordítanak le vizuális nyelvre. Az elátkozott vidékre érkezve a főszereplő több részről is választás elé kerül: kikkel tart, meddig hajlandó elmenni, és milyen emberként akar távozni. 

Miután egy keménylegény beleköt, a félig már kihalt városkában hamar leteszi a névjegyét. A film stílusát és emberünk hidegvérét is jelzi, hogy egyáltalán nem siet revansot venni. Szépen elmegy előbb szállást keresni, benéz a helyi zűrökből inkább kimaradó sheriffhez (Bruce Dern), aki svájciasan mindkét bandának lefeküdt, majd békésen elsétál a rosszfiúhoz és rövid szóváltást követően szitává lövi. Azon túl, hogy kevesebb, mint tíz perc alatt teljes képet kaptunk minden fontosabb félről, az is kiderült, hogy Walter Hill nagyon ért az akciójelenetekhez. A lövöldözések nála nem tartanak sokáig és nincs is sok belőlük, viszont az erőszak robbanásszerű erővel tőr fel. A vágás intenzitása példás. Kismillió tűzharcot láttam már, de ezek ott vannak a legjobbak között.

Bruce Willis annyira jó ebben a filmben, amilyen mostanság csak a legritkább esetben. Hűvös magabiztossággal játssza el a magát nemes egyszerűséggel John Smithnek nevező, csak látszólag érzéketlen fickót. Smith-t elsőre nem sok választja el a többi gazembertől. Átveri és manipulálja környezetét, esze és megfontoltsága révén mégis a nála jóval sötétebb alakok felett áll. Kizárólag a rettegett Hickey (Christopher Walken) jelent számára igazi fenyegetést. A Smith gondolatait folyamatosan közvetítő, film noiros hangulatot adó narráció érdekes ellentétben áll azzal, hogy rajtunk kívül mindenki mással határozottan szófukar. Mint egy profi pókerjátékos, az ellenfeleinek sose adja ki magát. Rendszerint nincs is szüksége többre pár szónál. Smith az a fajta fickó, aki kevéssel is sokat tud mondani.

A szereplőkre általánosan is érvényes, hogy az, ahogy beszélnek, önmagában rengeteget elárul róluk. A másodosztályú gengszterfőnök, Strozzi (Ned Eisenberg), vagy a torz Hickey már megszólalásukban is karakterek. A szövegeiket mintha egyenesen egy klasszikus, puhafedeles bűnregény lapjairól olvasnák. A színészeket Walter Hill mindig is nagyon meg tudta találni. Az ír bandavezért játszó David Patrick Kelly pszichotikus arcberendezését, aki egyszer látta, az többé sose feledi el. Ő egyébként már veteránnak számít a rendezőnél, együttműködésük egészen az 1979-es A harcosokig vezethető vissza. A vártnál kevesebbet szereplő Walken is csúcs, de a többi régi motoros, mint a Django elszabadul egyetlen jelenetében is remeklő Bruce Dern se okoz csalódást.

Jericho, a városka, ahol a film játszódik maga is karakterré lép elő. Neve nem véletlenül lett bibliai eredetű, a történet során apokaliptikus színtérré válik. Smith megjelenése a vég kezdetét hozza el, ami mocskos, sivár, mégis a maguk módján gyönyörű képekben jelenik meg. Amikor az egyik banda rágyújtja a másikra a főhadiszállását, szó szerint pokoli látványban van részünk. Smith történetét értelmezhetjük erkölcsi tanmeseként is, de szerencsére ennyire azért nem egyszerű. Az, hogy megmentette a nőt és megszabadította a várost a bandáktól, nem jár jutalommal a számára. Üres kézzel, leharcoltan távozik. Az ezt megelőző leszámolás az utolsó három bandataggal túl simán zajlik le, hiányérzetet hagy, azonban a végső kép Ry Cooder fantasztikus, a jazzest a western hangzással elegyítő zenéjével megint annyira erős, hogy ennyit el lehet nézni. Az utolsó emberig tehát igencsak megérett a felfedezésre. Régimódi film továbbra is, de a lehető legjobb értelemben.

ÉRTÉKELÉS: 90%