Még a sorozatgyilkosoknak is volt gyerekszobájuk, azonban aki azt reméli, hogy Jonathan Liebesman filmjéből kiderül, hogy milyen volt Thomas Hewitt mielőtt Bőrpofa becenéven a '70-es évek generációjának a megtizedelésére adta a fejét, annak be kell érnie egy hétköznapi tini-horrorral. Nem mintha különösebb eredetiséget várhatnánk egy újrafeldolgozás nulladik részétől, mely a pletykák szerint csupán azért készült el, mert így kevesebb jogdíjat kellett kipengetniük a producereknek. A történet Bőrpofa megszületésével kezdődik, méghozzá a szó szoros értelmében. Egy darabolós gyilkos hol máshol jönne a világra, mint egy mészárszéken és mivel már babának is rémisztően ocsmány, egyből a kukában landol, ahonnan a Hewitt-família egy guberáló tagja szedi ki és viszi haza. Ez a bevezetés, ami után rátérhetnének arra, hogy miképp lesz a fiú magányos és deviáns, ám a legtöbb, amit erről megtudunk - azt is csupán elejtett mondatokból -, hogy szegénykét a kinézete miatt csúfolták az iskolában és a nevelése nem egészen szakszerűen zajlott.
Mire a főcím véget ér, már a felnőtt férfi áll előttünk, aki egyelőre csupán egy maszkkal rejti el torz arcát és azon a mészárszéken dolgozik, ahol megszületett. Csakhogy a texasi kisváros elnéptelenedett, ami az üzemnek se tett jót, ezért Thomas Hewitt hiába ragaszkodik makacsul a daraboláshoz, neki is felmondanak. Miután a főnöke többször olyan hangnemet üt meg vele szemben, amit egy az ölésre kevésbé hajlamos illető is zokon venne, gyanítható, hogy nem kell sokat várni az első gyilkosságra és, hogy ráleljen elmaradhatatlan társára, a láncfűrészre. Ezt a folyamatot az alkotók képregénybe illően ábrázolják, ami egy a hitelesség látszatára törekvő filmnek nem feltétlenül válik a hasznára.
Mivel nehéz lett volna másfél órát kizárólag egy néma sorozatgyilkosnak szentelni, ezért a Hewitt-család perverz szokásainak a kialakulását is beledolgozták a filmbe, némileg nagyobb teret adva nekik, mint magának a láncfűrészesnek. Megtudhatjuk, hogy az első részben megismert sheriff (R. Lee Ermey) se szolgálta mindig a törvényt, a tolószékes öreg hogyan vesztette el a lábait, és legfőképpen, hogy a família miképp szokott rá az emberhúsra. Sheldon Turner forgatókönyvíró nem bonyolítja túl a magyarázatot: a család szerinte azért eszik embert, mert elfogyott a marhahús. Ennél a pontnál azok, akik nem ismerik az eredeti változatot, esetleg zavarba jöhetnek, ugyanis a kannibalizmust az újrafeldolgozás óvatosan mellőzte, de ezt most, ha szemérmesen is, a hírhedt vacsorajelenettel együtt pótolják. Az igyekezet ellenére a film, mint eredettörténet erősen röhejességbe hajlik. A csúcs az, amikor a család egyik tagjának a lábát azzal az indokkal metszik le, hogy ne bicegjen. Morbid poénként ez a momentum emlékezetes marad, de végső soron ezekért a blődségekért nem lehet a filmet komolyan venni.
Ugyan még a kezdeteknél járunk, mégse maradunk áldozatok nélkül. Természetesen elsősorban megint az amerikai tiniállomány ritkul meg, melyet az egyensúly jegyében két fiú és két lány képvisel, akikről ránézésre meg lehet állapítani, hogy csupán ágyútölteléknek írták bele őket a filmbe. Az egyik pár örök hűséget esküszik egymásnak, a másik orgiára készül, szóval egyből kihívják maguk ellen a sorsot. Egyedül a Halálos iramban-szériában látott Jordana Brwesternek van hangyányi esélye, hogy megélje a vége-főcímet, de neki is csak azért, mert túl ismert ahhoz, hogy idejekorán fűbe harapjon. Az alkotók nem erőlködtek azzal, hogy szimpatikusra hangolják az egysíkú karaktereket, akiket csak annyi különböztet meg az 1980-as évek horrorfilmjeinek tinédzsereitől, hogy nem egy gyanús zaj miatt futnak bele a gyilkos karjaiba, hanem elfogott társaik reménytelen megmentési szándéka okozza a vesztüket. A mindig szórakoztató R. Lee Ermey tulajdonképpen az egyedüli a gárdában, aki színészi teljesítményt nyújt.
Mivel Bőrpofa múltja csak egy mézesmadzag a háttérben, elvárható lenne, hogy a film legalább slasherként helyt álljon, ám a Marcus Nispel és Scott Kosar helyére beugró Jonathan Liebesman és Sheldon Turner képtelenek mind a feszültség, mind a fülledt déli atmoszféra megteremtésére, így jobb híján dilettáns módon ismétlik azt, amit elődeiktől ellestek. A horror-rajongók számára egy okból nem lehet teljesen kidobott pénz alkotásuk megtekintése, és az a trancsír, amire ugyan sokat kell várni, ám mikor beindul, a film is viszonylag nézhetővé válik. Ugyan hazánkban csak a vágott/mozis változat jelent meg, de a látványos mennyiségű brutalitás ebből se hiányzik. A texasi láncfűrészes mészárlás - A kezdet csupán mocskos szórakozásként tud érvényesülni, amire morbid humorával kontráz rá. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a film gyakran akaratlanul is vicces és akár egy B-kategóriás alkotásnál, a legtöbb mulatság a bénaságából és az ostobaságából származik. Jonathan Liebesman munkája egy felejthető és hangulattalan slasher, ami idevágó hasonlattal élve nem több egy közönséges bőrlehúzásnál.
ÉRTÉKELÉS: 40%
