Gyakran, amikor az elválaszthatatlannak tűnő Terence Hill-Bud Spencer páros önálló szerepléseit nézem, valahol legbelül azt várom, hogy felbukkan a kettős másik tagja, és együtt kezdik osztani a pofonokat. Ebben közrejátszhat, hogy külön utakon járva se tértek el nagyon a bevált móditól. Bud Spencer egyebek mellett az örökzöld Piedone-filmsorozatban küldte a parasztlengőket a bűnözőknek, míg Terence Hill olyan csattanós maflásokban szintén nem szűkölködő produkciókkal örvendeztette meg törzsközönségét, mint a Szuperzsaru és A keményfejű. Közös munkáik leggyakoribb, múlhatatlan érdemeket szerzett író-rendezőjével, az E.B. Clucherként ismert Enzo Barbonival készítette el Hill talán legjobb önálló filmjét, a Vigyázat, vadnyugat!-ot.
A színész ezelőtt és ezután is rengetegszer eljátszotta a préri ászát, aki hátrafelé is gyorsabban tüzel, mint más előre. Tőle nem meglepő, sőt elvárható, hogy lazán összever egy kocsmányi rosszfiút, majd befejezi a pókerjátszmát, ahol persze az összes nyerő lap az ő kezében van. E.B. Clucher ezen csavart egyet és egy ábrándos úrifiú szerepét írta rá, aki se lőni, se verekedni nem tud. Tom Moore inkább otthon érzi magát versesköteteit szavalva, mint egy fülledt kupiban, ezen viszont változtatni akar nemrég elhunyt apja három cimborája, akik a régi vadnyugat feltétlen hívei, mely bánatukra éppen eltűnőben van. Hát igen, egyre csak tekereg a hegyek között az a nyomorult vasút! Góliát (Gregory Walcott) és a Prédikátor (Harry Carey Jr.) ugyanazzal az ellenszenvvel bámulják a fejlődés szimbólumát, mielőtt elindulnának kiszabadítani bandájuk harmadik tagját, a Majomképűt (Dominic Barto). Ez a három szeretnivaló csirkefogó kis híján lenyúlja a filmet Hill elől. Clucher is odavan értük, ezért bő teret biztosít nekik a kibontakozáshoz. Nem csak jól megkülönböztethető személyiséggel ruházza fel őket, hanem olyan hatalmas szövegeket és jeleneteket ír számukra, hogy akár az egész film szólhatna róluk. A három színészt sajnos nem sok más jelentős szerepben láthattuk. Walcott és Carey Jr. veteránok a western műfajban, míg Barto örökös mellékalak maradt, de még nem egyszer feltűnt Hill és Spencer oldalán egyaránt.
Ahogy az Cluchertől megszokott, a legapróbb szerepekben is emlékezetes, visszatérő arcokkal örvendeztet meg. Ki ne emlékezne például az folyton pórul járó két fejvadászra, akik rettentő profikként érkeznek és bevert fejjel távoznak? Hill ellenlábasát, Morton Claytont az a kaszkadőrként is jeleskedő Riccardo Pizzuti játssza, aki elmaradhatatlan résztvevője a bunyós páros legtöbb filmjének. Kismilliószor játszotta el a gazfickót kisebb vagy nagyobb szerepben (személyes kedvencem tőle az Aranyeső Yuccában Colorado Slimje), de feltűnései mindig élményszámba mentek. A rajongók rajta kívül még kiszúrhatják a balszerencsés kocsmáros szerepében Claudio „Bunkó vagy Bugsy!” Ruffinit is. Arról, hogy teljes legyen az öröm, gondoskodik Guido és Maurizio De Angelis, akik annyi Hill-Spencer klasszikus után ismételten fülbemászó muzsikát komponáltak.
A vadnyugat hajnaláról sok szomorú történetet mondtak már, azonban E.B. Clucher a komikus megközelítést választotta. Szeretetteljes, bohókás megemlékezés ez, amiben a nosztalgikus múlt és az elkerülhetetlen fejlődés feszülnek egymásnak. Terence Hillre, amiért reggelente tornázik, ló helyett biciklivel jár, és ráadásul még mosakszik is, úgy néz rá három pártfogója, mint, akinek nincs ki mind a négy kereke. A gondolkodásbeli különbségek egy sor szellemes párbeszédet eredményeznek, így bár a film központi cselekménye cérnavékony, mégis oly könnyedén telik el a két órás játékidő, hogy észre se vesszük. Hill természetesen a végére úgy lő, üt és köp, mint egy vérbeli cowboy, és a három bandita is levonja a tanulságot, hogy nem bújhatnak el a fejlődés elől. A vadnyugatnak lehet, hogy már leáldozott, de E.B. Clucher filmjének gyanúm szerint soha nem fog.
ÉRTÉKELÉS: 80%
