A film hiába próbálkozik, meg se közelíti a '70-es évek klasszikus, politikai töltetű paranoia thrillereit, mint amilyen A keselyű három napja, A Parallax-terv, vagy a Magánbeszélgetés. Gene Hackman lehallgatási szakértőként való szereplése és egy tisztelgésnek betudható jelenet az utóbbit konkrétan megidézi, azonban Coppola alkotásának összetettsége nélkül. Hackman csupán a film felénél tűnik fel először, de megéri rá várni. Will Smith addig a szokott nagyszájú menő manó műsorát nyomja, csak kissé tesze-toszábban. Onnantól, hogy a zsörtölődő Hackman belép a történetbe, Smith lassan másodlagos karakterré válik. Haszna sincs azon kívül, hogy minden adandó alkalommal poénkodik. A valószínűtlen, és mellékesen a rendező korábbi filmjéből, a Tiszta románcból újrahasznált fináléban bár ő az, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve csapdába csalja az ügynökség embereit, ám a lövöldözést már egy asztal alatt kucorogva vészeli át.
A bizonyítékot tartalmazó lemez jórészt ismeretlen helyen pihen, de mikor végre használni lehetne, az alkotók félredobják, hogy egy túlkomplikált utolsó felvonásnak ágyazzanak meg. Hackman és Smith saját módszereivel kezdik szívatni az ügynökség fejét (Jon Voight), melynek ironikusságára nagyon büszkék, csak épp ez a szál sehova se tart. Scottéknak komoly gondjuk lehetett a film lezárásával. A logika és a műfaj hagyományai egy negatív befejezés felé vinnék a sztorit, ám ők ezt nem engedhették meg maguknak. A közellenség mindenki számára érthető módon figyelmeztet arra, hogy nem szabad a nemzetbiztonság oltárán beáldozni a személyiségi jogokat, mégis az a benyomásom, hogy nem vesézi ki eléggé a témát. Persze nem követelmény egy Tony Scott / Jerry Bruckheimer produkciónál a mélyreható elemzés, de a készítők azon túl, hogy illusztrálják, hogy mire képes a rendszer és megfogalmaznak néhány aggályt, többet is tehettek volna. Legalább annyit, hogy egy érdemleges konklúziót levonnak, ahelyett, hogy az elvidámkodott zárásban hagyják, hogy elveszítse a súlyát az az ijesztő lehetőség, amiről a film tulajdonképpen szól.
Scott műve leginkább üldözős filmként működik. Az akciójeleneteket a rendező a hozzá méltó profizmussal vezényli le. A cselekmény is feszesre van vágva, nincs megállás egy percre se. Ami nagyon erős még, az a szereplőgárda. Tapasztalt öregek és feltörekvő újoncok tömkelege bukkan fel. Annyian vannak, hogy néhányuk a stáblistáról is lemaradt: a kezdésben mindjárt ott van Jason Robards, maffiózóként beugrik Tom Sizemore, a lehallgató technikusok között pedig kiszúrhatjuk Jack Blacket. Ha csak a felszínt nézem, A közellenséggel nincsenek komoly gondok. Rendelkezik az összes erénnyel, melyet egy költséges szuperprodukció a magáénak tudhat. Gyors, mutatós, és technikailag kifogástalan. Akit érdekelnek a politikai thrillerek, amelyekből az akció se hiányzik, és nem akar a '70-es évekig visszanyúlni, annak mégis inkább Richard Donner alulértékelt Összeesküvés-elméletét ajánlom. A közellenség alkalmi szórakozásnak ideális, de több nincs benne.
ÉRTÉKELÉS: 70%
