Martin Scorsese azon szerencsés rendezők közé tartozik, akik megélték legendává válásukat.  Hosszú és küzdelmes út volt az övé, mely az 1990-ben bemutatott Nagymenőkkel érte el a csúcsát. Az áhított Oscar-díjat ugyan nem nyerte el vele, de sokan a mai napig ezt tartják a főművének, ami a ’60-as évek óta klasszikusok tömkelegével dagadó filmográfiáját átnyálazva nem kis szó. A gengszterkedést álommelónak tartó Henry Hillről szóló maffiafilm új korszakot nyitott a pályafutásában. Scorsese lépést tett a közönség és a filmakadémia kielégítése felé. Munkái anyagilag egyre jobb befektetésnek bizonyultak, míg végül A tégla sikere mellett már Oscar bácsiék se mehettek el és a kezébe nyomták az aranyszobrot. Nagy rendezőkkel is megesett, hogy a díj megszerzésével elkényelmesedtek, ám Scorsese még mindig teljes erőbedobással alkot. Így érkeztünk el új filmjéhez, a hazai mozikban sokáig a nézettségi listák élén tanyázó A Wall Street farkasához, mely számomra mégis az év legnagyobb csalódása lett.

A rendező, mint azt a Nagymenők példája is mutatja, szívesen állít alkotásai középpontjába immorális alakokat, de eddig megtalálta az embert bennük. Jordan Belfortnál (Leonardo DiCaprio), akinek önéletrajzi könyve alapján filmjét készítette, megmaradt a felszínnél. Személyiségének változásai nem foglalkoztatják. A Wall Streetre busszal érkező ifjú átalakulását seperc alatt letudja. Az egyre jobb színésszé érő Matthew McConaughey játssza a nagyratörő bróker mentorát, vagy inkább megrontóját, aki miután elmondja, hogy a saját érdekében, amikor csak teheti anyagozzon és verje ki minél gyakrabban, hamar el is tűnik a filmből. Belfort innen nyílegyenes sínen halad a számtalanszor látott felemelkedés és bukás vonalon. Céget alapít, hogy kicsalja a naiv befektetők pénzét értéktelen részvényekkel. Lecseréli segítő feleségét egy modellre, prostikat dönt le számolatlanul és ipari mennyiségű drogot fogyaszt el. Nem kell egyetemi diploma, hogy lássuk, csak idő kérdése mikor fizet rá, de erre sokat, nagyon sokat vagyunk kénytelenek várni.

A Wall Street farkasa nem az első próbálkozása a rendezőnek a komédia területén, szatirikus megközelítése a témához mégis frissnek és eredetinek hat. Terence Winter íróval úgy mutatják be a brókereket, mint vérbeli taplókat, akiket kizárólag saját meggazdagodásuk érdekel. A lelkiismeret nélküli svindlerek egy kanos tinédzser érzelmi szintjén vannak. Szórják a pénzt, tetű módon bánnak az alárendeltjeikkel és az sincs ellenükre, ha ismerőseik szeme láttára cidázzák le őket. A hangsúlyt kapó szexuális kilengések is mutatják persze, hogy miféle emberek, de a sokadik prosti fenekéről felszívott kokaincsík után óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: csak ennyiből fog állni a film? Míg mondjuk a Tőzsdecápákban láttuk az üzleti folyamatot is, itt leginkább egyik bulitól a másikig követjük Belfortot és primitív társait. Adódnak részek bőven, amikor olyan tuskón viselkednek, hogy azt nem lehet nevetés nélkül megállni, de közben a sztori csak döcög, és számomra nem nyújtott lehetőséget a legapróbb mértékű azonosulásra se.

Leonardo DiCaprio nagyon igyekszik. Nem is ő, inkább Belfort túlhajtott figurája tehet róla, hogy intenzív játéka ripacskodásba csap át. Nemrég láttam egy a korábbi filmjeiből összevágott klipet, ami csokorba gyűjtötte a kirohanásait. Nos, A Wall Street farkasa akár két újabb videóra elég anyaggal is szolgál, ennyi üvöltözés, kiborulás viszont már túl sok. Mint megannyi szélsőségesség a filmben, repetitívvé válik, és úgy már a hatás se ugyanaz. A társát alakító Jonah Hill természetesebb DiCaprionál, talán azért is, mert jobban hozzá van szokva a komikus túlzásokhoz. A Wall Street farkasa szereplőihez hasonlóan nem ismer mértéket. A független finanszírozás megszabadította Scorsese-t egy sor korláttól, amit úgy él ki, mint egy perverz öregúr, aki megtalálta a bejáratot a kupiba. Van itt kérem homoszexuális orgia, Jonah Hill felálló dákója és kivillanó muffok minden mennyiségben. Húsz éve talán még egy jó kis botrány is lehetett volna belőlük, de ma már csak arra elég a megannyi otromba pillanat, hogy a közönség nagyobbik része kacagásban törjön ki.

Míg Scorsese élvezkedik, a történet egyetlen vég nélküli, gusztustalan viccé dagad, amelyben nincs helyük valódi embereknek, csak karikatúráknak. Kivételt jelentene a Belfortot lebuktatni próbáló FBI-ügynök (Kyle Chandler), akinek azonban a DiCaprioval közös néhány jelenetét leszámítva jó, ha másfél perc jut a vásznon. Azért a színészek, mint például az idegbajos apukát játszó Rob Reiner, bármilyen keveset kapnak, lelkesen csipegetik a morzsákat. Belfort trófeafeleségeként a káprázatosan festő Margot Robbie a csúnyáján kívül mást is kitárhatna, ám a DiCaprioval való kapcsolatán keresztül Scorsese többnyire csak korábbi filmjeinek hasonló részeit köhögi fel. Felidéződnek Sharon Stone és Robert De Niro veszekedései a Casinoból, de részletes összehasonlításba inkább bele se megyek, mert abból A Wall Street farkasa nagyon rosszul jönne ki. 

A film vitán felül hosszabb lett a kelleténél. Ennyi taszító alakkal három órát eltölteni lefárasztó élmény. Javítana az összképen, ha a készítőknek több lenne a mondanivalójuk a társaságról. Az, hogy Belfort megúszhatná az összes gazemberségét, de túlságosan élvezi a murit, hogy kiszálljon, a legérdekesebb, amit az író Terence Winter ki tud sajtolni a karaktereiből. Belfort bukásának velejárója, hogy a filmet életben tartó poénok egyre inkább elmaradoznak. Az arányérzékét vesztett Scorsese az összeomlás szakaszát is elnyújtja, kész agónia lesz belőle. Rossz belegondolni, hogy a rendező régen mennyivel jobban értette a dolgát. A Nagymenőkben egy fél perces monológgal mélyebb és átélhetőbb képet festett arról, min megy át főszereplője. Ugyanezt Winterrel itt csak vontatott epizódokkal, az arcunkat a mocsokba dörgölve képesek körvonalazni. A Wall Street farkasán jókat lehet röhögni, ám a szereplők tahóságából adódó humornál azért többet várok egy ilyen gárdától. 

ÉRTÉKELÉS: 50%