Frank Darabontnak nagy gyakorlata van a Stephen King-feldolgozásokkal. A köd már a harmadik mozifilmje, mely a neves szerző egy írásán alapszik. Az első kettőt nagyon be se kell mutatni: A remény rabjait és a Halálsoront King legmegbecsültebb filmadaptációiként tartják nyilván. A két drámai alkotást egyebek mellett összeköti a bennük megnyilvánuló humánum, rendkívül pozitív élményt adnak. Nos, A köd egészen más tészta. Ez a film felidegel. Darabont azt mutatja be igen szemléletesen, hogy az emberek nyomás alatt mennyire borzasztóan tudnak viselkedni. És nem csak azok, akik az első pillanattól fogva ellenszenvesek. A történetben a legnagyobb szörnyűséget épp az követi el, akiről azt hinnénk, hogy meg fogja menteni a többieket.

Mielőtt a köd - vagy, ha pontosak akarunk lenni, akkor a pára - leszáll, a kisváros lakói az egymás közti feszültségeket még civilizáltan képesek elintézni, de alig rohan be az első megtépázott férfi a fő helyszínül szolgáló szupermarketbe, a félelem máris teljesen megbénítja az ott lévőket. Valami van a ködben! – mondja, mi pedig tanúi leszünk, hogyan jut el odáig az összezárt társaság csupán két nap alatt, hogy embert áldozzon a túlélés reményében. Hát igen, A köd alapján Frank Darabont nincs túl jó véleménnyel fajunkról. Munkásságában eddig is fel-felbukkantak olyan személyek, akiknek vallásossága mögött gonoszság lakozott. Elég csak az őrült papra gondolnunk A masszában vagy a képmutató börtönigazgatóra A remény rabjaiban. Ketten együttvéve is jámbor kiscserkészek ahhoz az emberhez képest, aki félelmetesebb bármely szörnyetegnél, mely a ködben áldozatra vár: ő Mrs. Carmody. 

A fanatikusan vallásos nő a történet kezdetén nem több a falu bolondjánál, akinek bigott kijelentéseire csak legyintenek. Ahogy aztán a halál aratni kezd, az embereknek pedig magyarázatra, és nem utolsó sorban bűnbakra van szükségük, a zavart, végítéletről kántáló asszonyt kezdik egyre komolyabban venni, míg végül szellemi vezérükké válik. Az őrület a félelemmel együtt terjed. Rövidesen nem csupán Mrs. Carmody híveinek száma növekszik, hanem gyülekezetének elvakultsága is. Elég, ha a nő rámutat valakire, aki számára nem szimpatikus, azt készek a szörnyek elé vetni.

Félreértés ne essék, Mrs. Carmody nem azért rossz, mert vallásos, hanem, mert tele van gyűlölettel. Ő is jól tudja, hogy gúny tárgya volt, és azt hiszi, most eljött az ő ideje. Aki szélsőséges, átgondolatlan szavait kikéri magának, annak olyan stílusban válaszol, hogy legszívesebben benyúltam volna a filmbe, hogy magam pofozhassam fel. Az alulfoglalkoztatott Marcia Gay Harden elképesztően jól alakítja a rémesen ellenszenves, önjelölt prófétát. Határon mozog, hogy a figura karikatúrává váljon, de Harden a legapróbb rezdüléséig uralja. Ő a film sötét lelke, ehhez kétség sem férhet. A valódi főszereplő, Thomas Jane tulajdonképpen korrekt alakítást nyújt, de pechjére a film tele van kiváló mellékalakokkal, akiket nála jobb színészek keltenek életre: Toby Jones, Andre Braugher, valamint a rendező visszatérő kedvencei, Jeffrey DeMunn, Laurie Holden és William Sadler.

Nem elég, hogy a civilizáltság mázát a film kínzó kegyetlenséggel olvasztja le az emberiségről, de Frank Darabont szívbajosság nélkül áldozza be akár a legszimpatikusabb karaktereket is. A köd nagyon lehangoló, sőt dühítő film. A tényleges horrornál, vagyis, amikor elszabadulnak a különböző lények, is idegborzolóbb, amikor az emberi hülyeség tör elő. Az effektek a film alacsony költségvetéséhez mérten egész decensek, a látványvilág markáns. A brutalitás ritkán csap fel, de, amikor ez megtörténik, az kemény. A mozikban a film színes volt, de a rendező eredeti elképzeléseihez híven utóbb megjelent fekete-fehér verzióban is. A film hangulata így még nyugtalanítóbb és komorabb. A fekete-fehér képek a realizmust is erősítik, és mivel a régi óriásszörnyes horrorok nagyja, melyekből Darabont merít, szintén nem színesben készültek, a velük való rokonság is jobban átjön.

A történet lezárása külön bekezdést érdemel, de igyekszem spoilermentes lenni. Ahogy egy másik King-feldolgozásban is megmondták, a befejezés a történet legfontosabb része. Frank Darabont tudatosan olyat választott, ami kiakasztja nézőjét. A köd végéről rengeteg vita folyt, amikor kijött a film. Eleinte ki nem állhattam. Meggyőződésem volt, hogy Darabont a hatásvadászatig fokozta. Egy horrorban megszokott a negatív zárás, de a rendező tovább megy elődjeinél. Egy Hetedik-szintű gonoszság, amit elkövet, viszont el kell ismernem, nem öncélúan teszi. A köd utolsó jelenetei vérrel húzzák alá azt a gondolatot, hogy az embernél nagyobb állat nincs a földön, és, hogy a félelem ködében elkövetett tetteinknek iszonyatosak a következményei, még, ha jó szándék is vezérli őket. 

ÉRTÉKELÉS: 90%