Felcsigázva ültem neki Paul Schrader filmjének annak ellenére, hogy a korábban látott rendezői munkái (pl. A szexfüggő) közül egyik se nyerte el a tetszésemet. A Könnyű altató simán lehetett volna akár jó is, elvégre Schrader íróként tisztes renomével rendelkezik, elég, ha csak annyit említek, hogy az ő tollából fogant a Taxisofőr forgatókönyve is. Ezt a filmjét ráadásul egy cikkben a legjobb filmek közé sorolták, amik szégyen szemre mégis eltűntek a süllyesztőben, szóval maximális bizalmat szavaztam meg neki. Hinnem kellett volna annak, amit a tapasztalat súg, a Könnyű altató ugyanis pontosan olyan, mint Schrader többi munkája: tipikus példája annak, amikor egy jó író mögött nincs ott egy jó rendező.
Ezek az igazán bosszantó filmélmények, mivel érezni a komoly lehetőséget, ami aztán elúszik. A történet egy a szakmáját régóta űző drogdílerről (Willem Dafoe) szól. Emberünk nem szimpla utcai árus, hanem lényegében egy lótifuti, aki az ügyfél lakására viszi el az anyagot. Főképp éjszaka dolgozik, mint régi barátunk, Travis Bickle, és hozzá hasonló módon ki nem állhatja a munkáját. Találkozik mindenféle alakokkal, azonban elég korrekten bánik velük. Akin rajta van a pofázhatnék, azt meghallgatja, aki pedig már kezd nagyon szécsúszni annak csak csökkentett adagot hajlandó eladni. A filmnek ez a legjobb része. Látjuk, hogyan dolgozik a fickó, a dillemmákat és veszélyeket, amiket ez a munka tartogat. Azt, hogy nincs jövője, és ezt ő is tudja. Egyedül az elosztójaként és afféle plátói szerelemként felbukkanó Susan Sarandon eltúlzott játéka jelzi előre, hogy Schrader nem tartja kézben a színészeit, a drámai érzéke pedig rendezőként korántsem olyan pontos, mint íróként.
A bili aztán lassan kiborul, amikor színre lép a volt barátnő (Dana Delany), aki valósággal menekül a főszereplő elől. Értem én, hogy egykori kábszerfüggőként retteg, hogy visszaesik, amire egy díler mellett jó esélye van, de a reakciói életszerűtlenek, sőt idegesítőek. Dafoe újra és újra megkeresi, hiába hajtja el a nő sokadszorra, ami egyre kínosabb jeleneteket eredményez. A pali kezd mániákusba átmenni, így, amikor bekövetkezik a tragédia, amiről közvetlenül nem tehet, az inkább felszabadítólag hat a cselekményre, sőt irányt ad neki. A film megkésve, de kezd összeszedetté válni, ami főleg a zárásban hálálja meg a magát. A befejezés egy különösen szép pillanatot tartogat a kitartóak számára.
Amit abszolút dicsérni tudok a Könnyű altatóban az a zenéje. A számomra ismeretlen Michael Been erős hangulatú dalokat írt a filmhez, melyeket érdemes külön is meghallgatni. A filmet New Yorkban forgatták épp a szemetesek sztrájkjának idején, amit beleírtak a történetbe. Schradernek ez volt messze a legjobb húzása: az utcákat egyre inkább elllepő mocsok jól visszatükrözi a főszereplő undorát. A most is remek Willem Dafoe szimpatikus alakítást nyújt, az oldalán egy nyúlfarknyi szerepben kiszúrhatjuk a nagyon fiatal Sam Rockwellt is. Ugyan a Könnyű altató Schrader saját bevallása szerint egy trilógiát alkot a Taxisofőrrel és a szintén általa rendezett, kultuszfilmnek számító Amerikai dzsigolóval, ám véleményem szerint meg se közelíti Scorsese klasszikusát, még, ha van is hasonlóság köztük. Túl sok a sallang, valamint a kidolgozatlanság miatt félrement jelenet. Egy hozzáértő rendező kellett volna ide, aki arra fókuszál, amire kell és képes kihozni az anyagban lévő lehetőségeket. Schrader ismét bizonyította, hogy ehhez nincs meg a tehetsége.
ÉRTÉKELÉS: 50%
