Ridley Scott nagyszabású filmjének az időzítése több, mint szerencsés volt. A történelmi eposzokra való igény feltámadása találkozott a számítógépes technika ugrásszerű fejlődésével, mely segítségével a rendező egy már számos alkalommal elbeszélt történetet úgy mondhatott el, ahogy előtte senki. Scottra igencsak ráfért egy sikerfilm. Az utolsó alkotása, amely megmozgatta a közönséget az ekkor majd tíz éves Thelma & Louise volt. Kevesen fogadtak arra, hogy a rendező ezzel a filmmel fog visszatérni az élvonalba, ám a Gladiátorral Ridley Scott biztosra ment és rácáfolt mindazokra, akik félig már leírták őt.
„A tábornok, akiből rabszolga lett. A rabszolga, akiből gladiátor vált. A gladiátor, aki szembeszállt a császárral.” Ezek a mondatok, melyek összefoglalják a film cselekményét, az előzetesből is ismerősek lehetnek, ám szokatlan módon egy jelenetben konkrétan elhangzanak. Ridley Scott olyan nyíltan keresi a közönség kegyeit, hogy a történetbe is beépíti. Az, hogyan működik a szórakoztatóipar és miként lehet azt felhasználni, a film legérdekesebb aspektusa lehetne, azonban nem jut túl néhány jelentőségteljesen kimondott tanulságon. A Gladiátorral a rendező túlteljesített főszereplőjén és nem csak a tömeget nyerte meg, hanem filmjével egy halom Oscar-díjat is. Furcsa mód a Filmakadémia pont őt mellőzte, akinek az alkotás a legtöbbet köszönheti. A karizmatikus, de színészileg a címszerepben kiemelkedőt nem nyújtó Russell Crowe-t persze megdobták egy aranyszoborral. Ezek után nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a díjakat évtizedek óta tombolán sorsolják ki.
Visszatérve a filmre, a cselekmény kezdetben egy kissé nehézkes. Ridley Scott ugyan rögtön egy hatalmas csatajelenettel nyit, mely éppen annyira véres, mint amennyire lenyűgöző, de maguk a szereplők nem különösebben érdekesek. Legkevésbé a főhős, a makulátlan jellemű Maximus (Russell Crowe). A hozzá közel álló, megtört császárt Richard Harris játssza, akinek ez volt az egyik utolsó szerepe. Azt mondják, halottakról vagy jót, vagy semmit, de ennyi év távlatából már nem tudom nem megjegyezni, hogy Harris alakítása túl színpadias. Igaz, ami igaz, ezzel nincs egyedül. A szintén Britanniából importált, a forgatás alatt elhunyt Oliver Reed, valamint az egyik szenátort játszó Derek Jacobi egyaránt feltűnően teátrálisak. Mindegyikük úgy beszél, mintha a Julius Caesar nagyjelenetét adnák elő.
A cselekmény akkor talál magára, amikor Commodus (Joaquin Phoenix), a császár aberrált és áskálódó fia megöli az apját, aki a hatalmat inkább Maximusra hagyná, hogy Rómát tegye újra köztársasággá. Az események felpörögnek, a Gladiátor pedig a háborús köntöst levetve még ennél is szimplább bosszúfilmmé vedlik át. Scott vizuális szimbólumai ugyan nem túl kifinomultak, de a film összességében pompásan mutat. A rendező a modern számítógépes effekteket egzotikus eredeti helyszínekkel és pazar díszletekkel elegyíti. A gladiátorjátékok kicsiben indulnak, majd, ahogy az már többször bevált, minden alkalommal növelik a tétet. A film alkotói újra és újra elkápráztatnak minket, akár az arénák vérre éhes nézőit. A brutális összecsapások kétség kívül a Gladiátor csúcspontját jelentik, de jócskán megdobja Hans Zimmer és Lisa Gerrard csodálatos zenéje is.
A film másik szálának színtere a római politikai élet, melyet főleg intrikákon és összeesküvéseken keresztül ismertetnek meg velünk. Commodus, akár egy mai vezető, nem törődik a város problémáinak megoldásával, hisz tudja, hogy amíg a népet bolondítani tudja, addig a hatalma biztosítva van. Aki ezeket a részeket tényleg izgalmassá teszi az a Commodust játszó Joaquin Phoenix. Magasan ő nyújtja a film legjobb alakítását. Megtestesül benne minden szörnyűség, melyet a római uralkodókról hallani lehetett. Kegyetlen, kéjvágyó és dekadens. Megfektetné nem csak saját nővérét, de az unokaöccsét is. Egyszerre lehet szánni és gyűlölni. Phoenix teljesen magáévá teszi a karaktert, így az én szememben a Gladiátor az ő magánszáma, melyhez Russell Crowe csak asszisztálni tud.
Akárcsak A rettenthetetlen, a film egyszerre képes kiszolgálni a történelmi drámák és az akciófilmek kedvelőinek igényeit. Ridley Scott ért hozzá, hogyan bújtassa modern köntösbe a szandálos eposzokat, azonban tartalmilag filmje bennem mégis hiányérzetet hagyott. Túl sok a sablonos történeti elem, a nagyközönség kedvéért tett leegyszerűsítő gesztus. A befejezés is ekképp válik nehezen hihetővé és dagályossá. A Gladiátor túlságosan egyben van ahhoz, hogy középszerűnek nevezzem, de mintaértékűnek se tudnám kikiáltani. Műfajának populáris, könnyen befogadható darabja, mely az érdeklődőket elvezetheti az igazi klasszikusokhoz.
ÉRTÉKELÉS: 70%