Alig heverte ki a stúdió, nomeg az eredeti film hívei, az irdatlanul nagyot bukott Total Recallt, máris itt egy újabb remake, mely Paul Verhoeven másik közkedvelt sci-fi/akciófilmjének hírnevéből próbál meg pénzt kisajtolni. A Robotzsaru újrafeldolgozásának hírét, mint az várható volt, szintén nem fogadta kitörő lelkesedés, de az előzetesek kissé oldották a lincshangulatot. Még az se tűnt kizártnak, hogy a film megáll a saját lábán. Növelte a szimpátiát, hogy a rendezői székbe újfent egy elismert és egyéni látásmóddal rendelkező alkotót ültettek, akire az a felelősség hárult, hogy filmje kiríjon a szuperprodukciók özönéből és elkápráztassa az eredeti film szkeptikus rajongóit. Vajon José Padilha (Elit halálosztók) véghezvitte a lehetetlent és Verhoeven szatirikus felhangokkal teli művéhez méltó, sőt azt talán túl is szárnyaló újrafeldolgozást hozott tető alá? A régi és az új verzió ötmenetes mérkőzésben csap most össze, a végére pedig garantáltan kiderül, hogy így van-e.
A régi verzió már becélozta az újat.
TARTALOM
Egy akciófilmtől nem várnánk, de az 1987-es változat tartalmilag nagyon erős. Paul Verhoeven plusz rétegeket vitt a robottá alakított rendőr történetébe, aki bosszút áll gyilkosain és szembeszáll a vállalattal, mely létrehozta. A film gúnyos humorral tekint a ’80-as évek társadalmára. Az iróniával vastagon átitatott híradóbejátszások csak az egyik módját jelentik, amivel ezt kifejezi. Verhoeven egy végtelenül groteszk világot mutat be, mely rég lehúzta magát a wc-n. José Padilha 2014-es Robtozsaruja leginkább az USA külpolitikáját és a vállalatok profitorientáltságát kritizálja, ám az eredetivel ellentétben nem tud nevetni ezen a cirkuszon. Egyedül egy erősen részrehajló politikai vitaműsoron keresztül enged meg némi mosolyt, és valójában ezek jelentik azt a kivételes alkalmat, amikor gondolatmenete érdekessé válik.
Az új film nagyon komolyan veszi magát és részletesen belemegy a felmerülő morális kérdésekbe. Arra, hogyan barátkozik meg a főszereplő Alex Murphy a robotléttel külön szálakat szentel. Az eredeti verzió feszesebb és fókuszáltabb volt. A 2014-es igyekszik a saját útját járni, ami jó lenne, ha nem döcögne rajta. A realizmus jegyében túlmagyarázzák azt az érzelmi folyamatot, amit korábban finom jelzésekkel is a tudtunkra voltak képesek adni. Amikor a ’87-es filmben Murphy kezd öntudatára ébredni és egy jelenetre ellátogat a régi családi házba, az drámailag tízszerte nagyobbat üt, mint a remake átívelő szenvelgése. Az eredeti változat tehát kevesebbel többet fejez ki, ez pedig végképp eldönti, hogy tartalmilag melyik a bajnok.
Az első menet győztese… a régi.
Az új modell visszalő.
LÁTVÁNY
Nincs mit szépíteni, Paul Verhoeven filmje több, mint húsz éves. Ennyi idő alatt még a legjobb speciális effektek is megkopnak, így az, ami akkoriban úttörő volt, ma már legfeljebb retró. A stop motion trükkök és a makettek miatt nincs szégyellnivalója a filmnek, de könnyű őket kiszúrni. Ha csak a robotok megjelenését vizsgálom, nehéz objektív döntést hozni. A zseniális trükkmester, Rob Bottin alkotta jelmez ikonikussá nőtte ki magát. Az új modell inkább harci ruhára emlékeztet. Láttunk ilyet máshol - nekem például a Crysis c. játék ugrott be róla -, de ettől függetlenül nagyon baba. Míg a régi tekintélyt sugallt, a felfrissített dizájn dögös és áramvonalas. Ha választanom kellene, hogy melyikbe akarok belebújni, akkor az új kellene, viszont egy részem továbbra is Bottin formabontó hacukája felé húz. A rendfenntartásban túlbuzgó lépegető, az ED-209-es, akárcsak a remake egész látványvilága, csiszolt és mutatós. A jóval fejlettebb számítógépes technika és a hatalmas költségvetés megengedte a készítőknek, hogy nagyobb léptékben gondolkozzanak. A megjelenés, ha nem is oly összetéveszthetetlen, mint annak idején, de tény, hogy a 2014-es film jobban néz ki.
A második menet győztese… az új.
Peter Weller viharverten is tartja magát.
FŐSZEREPLŐ
Mindkét változatban egy kevéssé ismert színészt bújtattak a páncélba. Peter Weller, az eredeti robotzsaru bár feltűnt más filmekben is, személye örökre összeforrt ezzel a szereppel. Joel Kinnaman most kezd felkapottá válni, de, hogy az is marad-e, az még a jövő zenéje. Kettejük közül Wellernek volt a nehezebb dolga, nem csak azért, mert a ruha viselése sokkal izzasztóbb kihívást jelentett, hanem, mert a film nagyrészében az arca nem is látszódhatott. Wellernek kizárólag a mozgására és a hangjára támaszkodva kellett a szerepet hitelesen felépítenie és különösen az előbbivel brillírozott. Amikor aztán lekerült róla a sisak, a szemében ott volt a géppé változtatott ember teljes tragédiája.
Kinnaman nem volt ennyire lekorlátozva a ruha által és a készítők is bő teret adtak alakítása kiteljesedéséhez, azonban elhivatott nyomozóként se különösen figyelemreméltó, robotrendőrként pedig még ennél is kevésbé meggyőző. Nem annyira ő tehet róla, hisz tehetséges színész, inkább az elhibázott alkotói koncepció. Míg a régi robotzsaruból lassan tört elő újra az ember, az új változat arról szól, hogyan próbálja a vállalat az emberi tényezőt letompítani, hogy irányíthassák, mint terméküket. Kinnaman tehát hisztizik ahelyett, hogy tenné a dolgát. Amikor elkezd járőrözni, van pár jó pillanata, egyébként túl sok rész szól arról, hogy mennyire rossz neki. Weller nem nyavalygott ennyit. Erőteljesebb és szimpatikusabb alakítást nyújtott, robotzsaruként pedig maga volt a két lábon járó törvény és igazság.
A harmadik menet győztese… a régi.
Joel Kinnaman máris szét van esve.
MELLÉKALAKOK
Mindkét filmben remek színészeket láthatunk, de az új verzió keményen ráfeküdt arra, hogy etéren megszorongassa a régit. Nagy neveket és népszerű karakterszínészeket vetett be, hogy a szereposztás minél látványosabb legyen. A legszórakoztatóbb a remake gárdájából Samuel L. Jackson, mint a robotok amerikai bevethetőségéért kampányoló tévés személyiség. Michael Keaton az OmniCorp vezéreként szintén hozza laza stílusát, de, amikor belőle válik a film főgonosza, a karakter szétesik és magával rántja alakítását. Az eredetiben Ronny Cox egy igazi szörnyeteg volt. Az elvetemültség és vállalati érzéketlenség pazar kombinációját nyújtotta. Nála csak Kurtwood Smith volt visszataszítóbb a Murpy meggyilkolásáért elsősorban felelős Clarence Boddicker szerepében.
A 2014-es változatban Murphy ellenfelei haloványak és a színészek se teszik őket izgalmasabbá. Furcsa mód Murphy társa most nem nő, hanem férfi, de a neve maradt Lewis. Eredetileg Nancy Allen játszotta, aki szerethető és még hihető is volt kemény zsaruként. A férfiasított Lewis az új változatban nem csak háttérbe szorul, de az őt játszó Michael K. Williams egyáltalán nem találja a helyét. Amilyen jó volt a fickó a Drótban, itt épp annyira gyenge. Teljesen új karakter a Gary Oldman által alakított Dr. Norton, aki meglepetésre nem válik Frankenstein ezredik változatává. Oldman a kellő visszafogottsággal játssza a kényelmetlen döntések meghozatalára kényszerülő férfit. A főszereplő felesége a régiben csak villanásokra tűnt fel, úgyhogy Abbie Cornishnak könnyű dolga lehetne, de jelenléte inkább terhére, mint hasznára válik a filmnek. A ’87-es verzió gárdájának mindegyik tagja a helyén volt, míg az újban sok a lézengő. Neves színészek tehát ide vagy oda, az eredeti felállás lényegesen klasszabb.
A negyedik menet győztese… a régi.
Az új csapat állva hagyva.
RENDEZÉS
A hollandiából érkező Paul Verhoevennek a Robotzsaru volt a második amerikai filmje, a brazil José Padilhának az első. Verhoevennek sikerült maradéktalanul megvalósítania az elképzeléseit, míg az új változat direktorát saját bevallása szerint rövid pórázra fogták. A 100 millió felé hízott költségvetés ára az volt, hogy a filmjét alacsony korhatárra kellett szabnia. Ezt a megkötést ellensúlyozza a remake grandiózus mivolta, de a rendező emellett olyan messzire megy, amire csak lehetősége nyílik. A darabjaira szedett Alex Murphy látványa a példának okáért elég durva. Az akciójelenetekben Padilha a közvetlenség érzetét adó dokumentarista stílust keveri az elegáns és nagyívű vizuális megoldásokkal. Verhoeven mocskosan szeret játszani. Az ő kamerája nem tesz hihetetlen köröket, ellenben olyan brutalitással dolgozik, ami még a függetlenek világában is elképesztő. Egy gyengébb autósüldözést leszámítva a régi film akciói mai szemmel is odavágnak, míg a remake akciójelenetei szépen vannak kivitelezve, mégis felejthetőek.
Ami megadja a kiütést ebben a kategóriában, hogy Verhoeven jobb mesélő, mint José Padilha. Az utóbbinak is vannak jó ötletei, de ezek nem állnak össze egésszé. Mindketten azon vannak, hogy pluszt vigyenek egy alapjaiban B-kategóriás történetbe, ám Verhoeven sose engedi, hogy a felmerülő gondolatok a cselekmény útjába álljanak. Egyszerre képes szórakoztatni, kifejezni magát, és előrevinni a sztorit. Padilhának ez túl nagy falat, néhány oda nem illő zenei választása pedig már eredetieskedésként hat. Ahogy megcsúfolja Basil Poledouris fantasztikus főtémáját a korábbi filmből, azért külön büntetést érdemel. A rendező egészében értékelve láthatóan igyekszik, de az egyszerű tényállás az, hogy nem játszik Verhoevennel egy ligában.
Az ötödik menet győztese… a régi.
A régi verzió hűvösen fogadja a győzelmi gratulációt.
VÉGEREDMÉNY: 4-1
Az összecsapást az eredeti változat nyerte, méghozzá alaposan elkalapálva a trónkövetelőt. A ’87-es filmen meglátszik, hogy nem tegnap készült, de még mindig nagyszerű darab. Humora, tökössége és egyedisége hosszú időre biztosítja helyét a klasszikusok között. Az új Robotzsaru többet nyújt, mint egy átlagos remake, ám igyekezete a visszájára fordul. Ha nem görcsöl annyit és megelégszik vele, hogy szimpla akciófilmként érvényesüljön, esetleg többre vihette volna. Egyszer meg lehet nézni, azonban, aki nem allergiás a régi filmekre, annak nem kell beérnie ennyivel, hisz ott a megunhatatlan eredeti verzió.