A videójátékok az első adaptálások óta kifognak a filmeseken. Egyszerűen képtelenek rájönni, hogyan nyúljanak hozzájuk. Felsorolni is borzasztó azokat a műremekeket, amikkel a gyanútlan rajongókat becsalogatták egy sötét vetítőterembe, hogy ott aztán tanúi lehessenek, miképp válik kedvencük egy emberi fogyasztásra alkalmatlan celluloid hulladékká. Aztán jött a Silent Hill és valami csoda folytán egész jól sikerült. Volt története, kedvelhető szereplői, és még a hangulatát is eltalálták. Mindezekkel nem vádolható a folytatás, mely pontosan olyan, amilyennek Hollywood szerint egy játékadaptációnak lennie kell: pocsék.
A Silent Hill második részével alaposan megváratták a nézőket. A film igazán csak DVD-n lett nyereséges, úgyhogy nem szakadtak bele abba, hogy mielőbb a mozikba küldjék a folytatást. Lassan mégis szállingózni kezdtek a hírek, hogy Roger Avary, aki az első filmet írta, már dolgozik a forgatókönyvön. Ekkor történt valami, amire senki se számított: a Tarantinoval több ízben együtt dolgozó Avaryt lecsukták halálos balesetokozás miatt. Christophe Gans még a sajnálatos esemény bekövetkezte előtt vette a kalapját, helyette a producerek azt a Michael J. Bassettet bízták meg a rendezéssel, aki nem túl nívós, de a lehetőségeihez képest látványos alkotásaival szerzett magának némi hírnevet. Ő minden bizonnyal szépen leült és megnézte Gans filmjét, majd úgy döntött, hogy Silent Hill világát a maga képére formálja.
Aki még emlékszik, hogyan ért véget az első rész, gyorsan felejtse el, mivel a rendezés mellett a forgatókönyvet is író Bassett úgy, ahogy volt, kihajtotta a kukába a befejezést. Ahogy az egy rövidke jelenetből kiderül, Rose-nak (Radha Mitchell) végül sikerült egy talizmán segítségével visszajuttatni a férjéhez (Sean Bean) nevelt lányukat. Közben eltelt néhány év, a tinivé cseperedett Sharon (Adelaide Clemens) pedig Heather néven bujkál apjával egy szekta elől, mely vissza akarja vinni őt Silent Hillbe. Egy nap aztán rájuk is találnak, apu eltűnik, Heather pedig újdonsült barátjával, Vincenttel (Kit Harrington) útnak indul, hogy megtalálja őt az elátkozott városban.
Az író-rendező Michael J. Bassett úgy dolgozott a Silent Hillen, mint egy kisgyerek, aki zsírkrétával írja át a könyvben a neki nem tetsző oldalakat. Van, amit megtartott az első részből, mást az alapul szolgáló horrorjátékokból vett át, majd fogta az így kapott zagyvaságot és addig kavarta tovább, míg végképp nem lett semmi értelme. Dilettáns átdolgozásában a történet folyamatosan ellentmondásba kerül azzal, amit addig tudtunk. A szereplők ad hoc jelleggel odavetett mondatokkal írják felül a korábbi szabályokat. Bassett a legsutább magyarázat bevetésétől se retten vissza és bármely karaktert kész kiforgatni önmagából. Bennem egyre inkább él a gyanú, hogy nálam is kevésbé érti azt, ami Silent Hillben zajlik. Arra, hogyan kerül a sötét erő a városon kívül, mit akar a szekta Heatherrel, vagy, hogy a lány mit vizionál összevissza, eszébe nem jut értelmes válaszokat adni. Neki ez az egész csak jó alkalom, hogy visszataszító képekkel bombázza az agyunkat.
A film költségvetését a sóher producerek meghúzták, így Bassett jóval kevesebből volt kénytelen gazdálkodni, mint elődje. Ehhez képest egész vállalható látványvilágot alkotott, amit azonban olyan olcsó hatásokra pazarol el, amivel csírájában írt ki minden hangulatot és feszültséget a jelenetekből. Kárba vész a maszkmesterek és a díszlettervezők keserves munkája is. Annyira bugyuta, amit látunk, hogy meg se lehet ijedni rajta. Az álom az álomban trükk már paródia-kategória. Bassett azt is elszúrja, amit az első részből ellesett. Abban egy remek jelenet volt mikor a főszereplő torz arcú nővérkék közt próbált átjutni, akik mozgásra támadtak. A folytatásban ugyanez, ahogy sokminden más is, röhejbe fullad. A 3D kivételesen erősíti a látványt, viszont a 2D-s verzióban a térhatásra szabott pillanatok esetlenül hatnak.
Az egy horrorfilmhez képest is kidolgozatlan szereplők híven a műfajhoz komplett idióta módjára viselkednek, így viszont nehéz velük együttérezni. Adelaide Clemens, mint Heather, nem lenne rossz, de a forgatókönyv arra kényszeríti, hogy nyivákolja végig a filmet. Kit Harringtonhoz annyiban passzol a szerepe, hogy akár neki, Vincentnek sincs egyénisége. Az első rész visszatérői csak percekre ugranak be, és abban sincs köszönet. Sean Bean majd elalszik. Más színészek csak szenvednek, néhányukat kifejezetten megsajnáltam. Nem elég, hogy marhaságokat kell komoly fejjel elmormolniuk, de még nevetségesen is néznek ki. A Mátrixból ismert Carrie-Anne Mossból albínó boszorkányt csináltak, mégis olyan görcsösen igyekszik, hogy nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.
Mivel az eredeti film cliffhangerrel ért véget, nagyon akartam szeretni a folytatást, de másodjára még annyi örömet se találtam benne, mint előzőleg. Aki hozzám hasonlóan abban reménykedett, hogy megkapja az áhított lezárást, jobban teszi, ha nem is próbálkozik vele. Az egy, hogy a történet megint csavarral végződik, de a befejezésnek nincs se füle-se farka. A széteső finálét azzal próbálják megmenteni, hogy a film átcsap Mortal Kombatba. A játéksorozat rajongóinak a zárójelenettel dobnak pár csontot nem foglalkozva azzal, hogy, aki csak a filmváltozatot ismeri, az nem fog tudni ezekkel az utalásokkal mit kezdeni. Mindegy is tulajdonképpen, hisz a Silent Hill: Kinyilatkoztatás teljes egészében menthetetlen. Amit nem intéz el az ostobán megírt, zavaros forgatókönyv, azt megteszi a másodosztályú rendezés. A mindkettőért felelős Michael J. Bassett állítólag maga is elégedetlen a végeredménnyel, de hiába mossa kezeit, a karrierjén ez már nem segít. A folytatást, melyhez a nevét adta, magánál Silent Hillnél is jobban el kell kerülni!
ÉRTÉKELÉS: 30%
