A japánok híres szörnyét eddig kétszer próbálták az amerikaiak saját képükre formálni. Az első alkalommal a jogokat felvásárló Sony A függetlenség napja készítőit és teljes apparátusát bevetette, ám a végeredmény a ’90-es évek egyik legtöbbet cikizett blockbustere lett. Bár a stúdió eredetileg hosszú távra tervezett vele, a negatív közönségvisszhang miatt csöndben lefújták a már előkészületben lévő folytatást. Két évtizedbe telt mire a rivális Warner újra elő merte csalni a tenger mélyéből Godzillát. Az új trendeknek megfelelően a függetlenek világából szerződtettek le hozzá rendezőt, akivel természetesen sötétebbre vették a hangvételt. A film a toplisták élén nyitott és a kritikai fogadtatás is jóval kedvezőbb volt. Elsőre úgy tűnhet, hogy a régi Godzilla nem ellenfele az újnak, de azért ne kapkodjuk el! A meccs még csak most kezdődik.
TARTALOM
Roland Emmerich és írótársa, Dean Devlin már A függetlenség napjánál is szívesen kölcsönöztek más filmekből és ezúttal se jártak el másként. A páros lelkiismeret-furdalás nélkül emel át, amit csak tud a korszak legnagyobb szörnyfilmjéből, a Jurassic Parkból. Godzillájuk nem gonoszabb a feltámasztott dinóknál, csak nem túl bölcsen pont a zajos New Yorkot nézi ki, hogy fészket rakjon. A készítők beépítik a történetbe, de nem teszik hangsúlyossá, hogy a szörny a felelőtlen atomkísérletek eredménye. Túlzottan lefoglalja őket, hogy egyik akciójelenetből a másikba rántsanak, amit egy irritáló szerelmi szállal és pár nehézkes fordulattal törnek meg. Beletelik némi időbe míg alkotásuk újra lendületbe kerül, akkor viszont az ötletek fogyása lassítja le. A menekülés a Godzilla kölykök elől már annyira fantáziátlanul másolja Spielberg dínós filmjét, hogy az aggasztó. Még szerencse, hogy a fináléra tartalékoltak az erejükből. Arról, hogy a film így is vegyes érzéseket hagyjon maga után, a felesleges slusszpoén és a túlzásba vitt össznépi ölelkezés gondoskodik.
A Gareth Edwards dirigálta remake jobban kötődik japán gyökereihez. Az ő Godzillája nem csupán egy óriási állat, hanem egy isten, aki rendet rak a földön miután két atomzabáló óriásrovar felborítja annak egyensúlyát. Ez se mélyfilozófia, de el lehet fogadni. A probléma a családdrámával van, mely nem csupán unalmasabb egy döglött halnál, ám még azelőtt széthullik, hogy Godzilla előbújna. Az események folyása állandó jelleggel megakad, és ugyan nagyon szeretne felnőttnek látszani, a film valójában ugyanolyan buta, mint az emiatt sokat szidott Emmerich-feldolgozás. Ügyesebben leplezi, az tény, de mikor félrecsúszik a komolyság álarca, kitűnik, hogy tele van képtelen szituációkkal és átgondolatlan fordulatokkal. Több benne a tisztelet Godzilla hagyományaival szemben és a végkifejlet is jóval összeszedettebb, mint Emmerichnél, ám a drámai hiányosságai sokkal inkább visszahúzzák, mint a korábbi feldolgozást a bárgyúsága.
Az első menet győztese… a régi.
LÁTVÁNY
Roland Emmerich akkor készítette el filmjét, amikor digitális trükkökkel még nem lehetett mindent megoldani, de már nagymértékben támaszkodtak rájuk. A függetlenség napjával a rendező végletekig kihasználta a rendelkezésre álló technikát és ugyanezt próbálta a Godzillával is 1998-ban. Hasonlóképp vegyíti a régi és új módszereket, a maketteket és a számítógépes effekteket, de többet próbál kihozni belőlük, ezért gyakrabban előjönnek a korlátaik. A filmbe rengeteget feccöltek, egyes trükkjei pedig még mindig megállják a helyüket, mások viszont feltűnően elavultak. Gareth Edwards már minimális költségvetésből készült bemutatkozó alkotásával (Monsters) bizonyította rátermettségét. A Godzilla 160 milkós büdzséjével kiélhette legmerészebb álmait is, és bizony nem fogta vissza magát. A film lélegzetelállítóan mutat, a látvány legapróbb részletekig kidolgozott. Abban a korban, amelyben mindenhonnan dől a CGI, nagy szó, ha valaki képes még elkápráztatni vele, és Edwardsnak sikerül.
Az új változat nem csak a rengeteget fejlődött számítógépes technikával tesz szert előnyre a második fordulóban, hanem azzal is, hogy véghezviszi azt a rombolást, amivel Emmerich adós maradt. Bár a rendező látványfilmjei csak nagyritkán voltak képesek felnőni ahhoz a felhajtáshoz, mely kialakult körülöttük, de a szakadék az elvárások és a kész mű között ezúttal a szokottnál is nagyobb volt. Emmerich alaposan megrongálja New Yorkot megint, beleértve annak híres épületeit, ám a mindent felülmúló epikus pusztításorgia elmarad. Godzilla első nagyobb zúzása és a film végi taxis üldözés az, amivel részben beváltja a film óriási ígéreteit, de csak részben. Edwards ezzel szemben még felül is múlja látványban, amit az előzetesek ígértek. Legyen szó a lerombolt városok képéről vagy az egymásnak ugró gigászi lényekről, a pusztításra gyúrók megkapják, ami jár nekik.
A második menet győztese… az új.
SZÖRNYEK
A filmek valódi sztárjai egyértelműen a fenevadak, köztük is maga a címszereplő. Roland Emmerich trükkcsapatával jelentős változtatásokat eszközölt Godzillán, aminek nem nagyon örültek a japán eredeti kedvelői. Emmerich valóságosabbnak akarta láttatni, mintha tényleg egy létező faj mutációja lenne, nem pedig a fantázia szülötte. Mivel a történet szerint földalatti járatokban mozog, karcsúbbra és ruganyosabbra alkották meg. Az alkotók Jurassic Park iránti lelkesedése ide is kiterjedt, ezért Godzilla újratervezője, Patrick Tatopoulos őshüllős vonásokkal is gazdagította. Nem néz ki rosszul, de hiányzik belőle az az egyéniség, ami izgalmassá tehetné. Az átformált Godzilla csak egy nagyra nőtt sárkánygyík, ami azokat se hozta lázba, akik nem kötődtek jól megszokott megjelenéséhez.
Gareth Edwards visszaadta régről ismert tulajdonságait a szörnyek királyának. Megjelenése egy morcos és kissé elhízott bokszolóé, aki fenyegető külsejével és hatalmas izmaival arra született, hogy megzabolázza a természet elfajzásait. Ez a koncepció sokkal érdekesebb, mint Emmeriché, nagy kár, hogy a királyt nagyon sokáig a kispadon hagyják. Többet látunk ellenfeleiből, a MUTÓK-ból, akik már a Cloverfield-generáció rovarszörnyei. Megjelenésük egyszerre visszataszító és a maga módján fenséges. Élvezet nézni ezeket a monstrumokat, nem úgy, mint az Emmerich-változat bárgyú mini Godzilláit, akikkel a Jurassic Park raptorait próbálták újraalkotni satnya eredménnyel. Edwards szörnyei megeszik őket reggelire.
A harmadik menet győztese… az új.
SZÍNÉSZEK
Godzilla szereti maga körül a jó színészeket, de csak, hogy legyen kikre árnyékot vetnie. Igaz ez az első és a második újrafeldolgozásra is. Az Emmerich-változatban, akit leginkább főhősnek lehet nevezni az a Matthew Broderick alakította tudós. A nevét senki se bírja rendesen kimondani, ezért csak gilisztásnak nevezik. Broderick a tesze-tosza számát adja elő. Ez az, ami Jeff Goldblumnak nagyon jól szokott állni, de neki van ehhez vonzereje is. Broderick tehát nem épp a legideálisabb főszereplő. Ki lehet bírni, olykor még vicces is, ám többnyire karakteréhez hasonlóan partra vetett halnak tűnik. A 2014-es verzióban Ha/vert, vagyis Aaron-Taylor Johnsont kapjuk, mint hősies apukát és kiskatonát. Ő, ha lehet még Brodericknél is rosszabb, akiről sokmindent el lehet mondani, de legalább van személyisége. Johnson akárkivel felcserélhető, jellegtelen figura. Az egyetlen mentsége, hogy nem nagyon van mivel dolgoznia.
Ami a mellékszereplőket illeti, mindkét rendező elpocsékolja a színészeit. Emmerich Jean Renot hagyja parlagon heverni, aki pedig mikor hagyják érvényesülni, nudli szerepéhez is hozzáadja báját és humorát. Ugyanez nem mondható el a 2014-es verzió színészeiről. Bryan Cranstont még sose láttam ennyire rosszul játszani. Annyira hiteltelen, amit csinál, mintha ez lenne élete első filmje. Juliette Binoche-nak még leégni sincs ideje, két perc után távozik a filmből. Elizabeth Olsen, Ken Watanabe és David Strathairn egyetlen dolga, hogy jelentőségteljesen nézzenek, Sally Hawkinsnak viszont még ennyi se jutott. Az Emmerich-változatban ott volt a mindig szórakoztató Hank Azaria, akinek legalább olykor még tennivalóról is gondoskodtak. Még a fárasztó Harry Shearerben és az antitalentum Maria Pitilloban is több volt az élet, mint az új verzió drámaian ácsorgó színészeiben, ezért a régebbi feldolgozás több sebből vérezve is jobban áll humán erőforrás tekintetében.
A negyedik menet győztese… a régi.
RENDEZÉS
A sváb Spielbergnek is csúfolt Roland Emmerich karrierje kezdete óta állandó célpont. A várakozásoktól elmaradó Godzilla miatt össztűz zúdult rá, pedig rendezése közel se olyan rossz, mint, ahogy elterjedt róla. Filmje nagy, hangos és buta, ebből viszont nem csinál titkot, sőt egy percre se akar többnek látszani egy súlytalan szórakozásra szánt akciófilmnél. Emmerich nem hajt a kritikusok kegyeire, sőt kigúnyolja őket, viszont a maga egyszerű módján teszi a dolgát, és gondoskodik a kikapcsolódásunkról. Gareth Edwards pont ott követi el a hibát, hogy túl komolyan veszi filmje drámai oldalát miközben még nem elég kiforrott tehetség, hogy azzal bánni tudjon. A feszültségteremtéshez van érzéke, ahogy a szubjektív nézetű kamerával is kreatívan bánik, ezért mikor akció van, akkor messze túlszárnyalja Emmerichet, egyébként még bőven van hová fejlődnie.
Mindkét rendező előszeretettel nyúl Steven Spielbergtől. Edwards meglepő módon nagyobb dózisban, mint Emmerich. Már-már agyonhasználja a tőle ellesett hatáselemeket. A szereplők ámulatát úgy túlhangsúlyozza, mint egy kezdő epigon. A Cápa után szabadon címszereplőjét csak bizonyos idő elteltével mutatja meg a közönségnek, amit sokan megtettek már, Edwards azonban szinte sportot űz abból, hogy elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy aztán Godzilla helyett a középső ujját mutassa fel nekünk mosolyogva. Ezt addig csinálja míg Godzilla végül eltűnik a saját filmjéből. Emmerich sokkal rutinosabban alkalmazza ugyanezt a módszert. Tudja, hogy mit mikor kell bedobni és csak annyira váratja meg nézőit, amennyi még belefér. Összességében mindkét rendező tökéletlen munkát végzett, ám Emmerich könnyedsége és gyakorlottsága kevéssel beelőzi a csúcs- és mélypontokat egyaránt szállító, kiegyensúlyozatlan Edwardsot.
Az ötödik menet győztese... a régi. 
Azt hitted legyőznek, ugye?
VÉGEREDMÉNY: 3-2
Ez szoros mérkőzés volt és biztos lesznek, akik nem értenek egyet a végkimenetelével. A borúsabb hangvételre szavazóknak és a japán eredeti kedvelőinek az új változat jobban fekszik, ez nem is vitás. Gareth Edwards ebből a szempontból helyrehozta, amit Roland Emmerich eltolt, de, aki bírja az ő könnyen emészthető filmjeit, annak szó nincs baklövésről. Persze Emmerich is követett el hibákat, ám a bűn, amiért meglakolt, hogy nem volt képes úgy magával ragadni közönségét, mint A függetlenség napjával. Ennyi év távolságból a régi Godzilla az összes marhaságával együtt is simán újranézhető darab. Nem egy életreszóló élmény, de élvezhető. Edwards, amit jól csinál, azt nagyon jól. Kár, hogy érdektelen szereplőit szörnye elé tolta. Ha ebből tanul a folytatásra, filmje előtt szabaddá válik az út, hogy belőle legyen az új bajnok.
