David O. Russell rendesen magára talált mióta a Multik haza! című besorolhatatlan izéjével borzolta a népi kedélyeket. Előbb A harcossal, aztán a Napos oldallal lepett meg a rendező, melyekben felhagyott az öncélú kísérletezgetéssel, és egy sokkal közönségbarátabb megközelítésben kezdett gondolkodni. Amikor új filmjéről, az Amerikai botrányról kijöttek az első anyagok, volt bennem egy félelem, hogy ebből valami olyasmi lesz, amit inkább Oscar bácsiéknál fognak tudni értékelni, de tévedtem. David O. Russell rendezése a legjobb Scorsese-filmek jegyeit viseli magán anélkül, hogy azok epigonjává válna.
Ahogy a Napos oldal felállította azt a tételt, hogy egy kicsit mind lököttek vagyunk, úgy az Amerikai botrány szerint mind szélhámosak is. Ha nem másokat, akkor hát magunkat csapjuk be. Ilyen emberekről szól a film, mint amilyen Irving Rosenfeld (Christian Bale) is, aki átverésből él társával és szeretőjével, a magát angol ladynek kiadó Sydneyvel (Amy Adams). Az üzlet szépen megy míg egy törekvő FBI-ügynök, Richie DiMaso (Bradley Cooper) csapdájába kerülnek, aki csak akkor hajlandó futni hagyni őket, ha segítenek csőbe húzni neki a város polgármesterét, a jólelkű Carmine Politot (Jeremy Renner).
A film szereplői nem azok a fajta emberek, akikkel normál körülmények közt együtt szoktunk érezni. Rájuk találták ki, hogy aljanép, azonban az alkotóknak sikerül feltárniuk bennük az esendőséget, a vágyat az elismerésre, vagy egy normális kapcsolatra. Akárcsak Martin Scorsese kasszikusának, a Nagymenőknek gengszterei, az egyik pillanatban az élet császárai, a másikban annyira kisszerűek és szánalmasak, hogy semmi pénzért nem lennénk a helyükben. Ott van mindjárt Irving, aki képes bepalizni bárkit, a magánéletben viszont kevés szerencsétlenebb fickó létezik nála. Félőrült neje (Jennifer Lawrence) dróton rángatja, egy vitában esélye sincs ellene. Az FBI-os Ritchie hiába van a törvény oldalán, semmivel se tisztességesebb náluk. Közös bennük, hogy mind sérültek érzelmileg, emiatt hadilábon állnak a bizalommal és rettegnek attól, hogy kiadják magukat. Jellemző módon az a kevés alkalom, amikor teljesen őszinték próbálnak lenni, a legelhibázottabb döntéseik közé tartoznak. Az Amerikai botrány mintha ezzel is azt mondaná, hogy a hazugság létszükségletünk.
A történet ugyan egy nagy átverés körül forog, a menetét mégse ez határozza meg, hanem a karakterek egymáshoz való, összekuszálódó viszonya. David O. Russell-t igazán ezek a személyes vonatkozások érdeklik, és nagy tehetséggel bontja ki őket. Ehhez akkora teret biztosított színészeinek, amekkorára csak módja volt. A hírek szerint a film jelentős része improvizáció eredménye. A színészek rengeteg saját elgondolást valósítottak meg forgatás közben, melyek a történet alakulását is befolyásolták. A rögtönzés nagyon ingatag talaj, a film mégis annyira egyben van, mintha az összes része a legutolsó mondatáig gondos megtervezés eredménye lenne. Amilyen okos emberek ülnek az Oscar-bizottságban, azt hittem képesek lesznek pont a menet közben félredobott forgatókönyvet szoborral jutalmazni, ám számos jelöléséből a produkció végül egyet se váltott díjra.
David O. Russellnek nem egy stábtagjával voltak kínos balhéi korábban, azonban mégiscsak szerethetnek vele dolgozni a színészek, mivel az Amerikai botrány tele van visszatérőkkel, akik ráadásul a legjobb formájukat nyújtják. A több kiló hájat magára dobó Christian Bale akkorát játszik, amire éppen a Russellel közös A harcos óta nem volt példa. Ez az ember egy átváltozóművész, hihetetlen, amit produkál! Amy Adams amilyen halovány volt Az acélemberben, itt éppoly erőteljes. Bradley Cooper is megmutatja, hogy a szépfiús külső igazi színészt takar, a vele a Napos oldalban együtt játszó Jennifer Lawrencre-ről ezek után pedig azt se tartom kizártnak, hogy generációja Meryl Streepje legyen. A feleség tízből kilenc színésznő megformálásában csak egy idegesítő perszóna lett volna, azonban Lawrence mély átélésében egy kiszámíthatatlanul összetett jelenség, akinek bűvköréből nem lehet szabadulni. Jeremy Rennernek jutott a legkevésbé látványos szerep, de azzal az empátiával, amivel eljátssza, egyúttal a legszerethetőbb. Az Amerikai botrány jutalomjáték a legkisebb szerepben látható színésznek is, valamint megkockáztatom, hogy az év cameójával!
A film a korábban emlegetett Martin Scorsese maffiafilmjeinek stílusát követi. David O. Russell hasonlóan játszik a narrációval, passzolgatja azt szereplői között, ahogy Scorsese azt a Casinoban tette. A nagyjából egy korszakból származó, remekebbnél remekebb zenék szintúgy meghatározzák a filmet, az elbeszélés eszközévé válnak. A ’70-es évek divatját az Amerikai botrány rendkívül szórakoztatóan használja fel. A szereplők hiúságát és megjátszását tükröző menő frizurák, feltűnő ruhák mosolyra ingerelnek, de pozitív értelemben véve. A film egyébként is tele van humorral, csattanós párbeszédekkel. A hossza ellenére nem az leterhelő dráma, ami elveszi az élettől is a kedvet, épp ellenkezőleg. Az Amerikai botrány az év kevés kötelező darabjainak egyike, mely inkább idézi Scorsese fénykorát, mint az öregedő mester legutóbbi munkái.
ÉRTÉKELÉS: 90%
