Stanley Kramer (Ítélet Nürnbergben) filmje a '70-es években divatossá vált, paranoiával vastagon átitatott politikai thrillerek sorába tartozik azzal a különbséggel, hogy ezúttal az összeesküvők oldaláról követhetjük a történéseket. Hősünk ismételten egy akárki, akit elsodor a mahinációk áradata, hiába próbál tenni ellene. Nem tudjuk meg kik a megbízói, sőt azt se, hogy kicsoda tulajdonképpen a célpont, akit meg akarnak öletni vele, ahogy az okokat se. Ez az abszolút homály a válaszokra vágyókat könnyen felingerelheti, de a film hangulatának igen jót tesz. Egy megfoghatatlan rémálom részei leszünk, amely elől nincs menekvés.
Gene Hackman játssza a gyilkosság végrehajtására kiszemelt vietnámi veteránt, akit egyenest a börtönből szabadítanak ki, bár az se kizárt, hogy éppen új főnökei juttatták oda. A film telis tele van efféle utalásokkal. A névtelen szervezet, mely felbéreli, úgy tűnik, hogy mindenütt jelen van, befolyása határtalan. Ha felkeresi egy régi barátját, az másnapra halott. Ha megpróbál elutazni, máris jön a helyi rendőrfőnök, hogy elvegye az útlevelét. A hálóban mindenki eszköz és senki sincs biztonságban. "Ők" mindig egy lépéssel előttünk járnak. Már szinte naivitás Hackmantől, ahogy rendre megpróbál ellentmondani nekik, majd újra és újra ráeszmél, hogy a markukban van. A színésznek ez már hazai terep kellene, hogy legyen, hisz pár évvel korábban Coppola rendezésében keveredett összeesküvésbe a Magánbeszelgetés során, mely szerepet újrajátszotta később Will Smith oldalán A közellenségben.
A film gyengéje a szerelmi szál. Hackmant a feleségével zsarolják, akit a borzalmas parókába bújtatott Candice Bergen (Beépített szépség) alakít. A szerepe nem sok: vagy szerelmes, vagy picsog. Stanley Kramer bár gyakorlott kezű rendező, aki nagyrészt ezúttal is profi munkát végez, ám mikor a romantikus jelenetekre kerül sor nem telik többre tőle, mint elsütni az összes nyúlós-nyálas klisét, amit a kor kiizzadt magából. Andalító zongorajáték, fátyolos képpel bemutatott szeretkezés, és a legrosszabb, eufórikus boldogságban való rohangálás a tengerparton. Ha nem fogná rövidre, ez a rész haza is vágná a teljes filmet. Egyetlen haszna, hogy tudatos kontrasztul szolgál ahhoz az ijesztő és lehangoló képhez, melynek felrajzolását aztán teljes elánnal folytatják.
A dominó-elv felvonultat néhányat évtizedének jelentős karakterszínészeiből: elsősorban Eli Wallachra és Richard Widmarkra utalok, akiket akkor is jó nézni, ha a háttérbe vannak kényszerítve. A film távolról se hibátlan, de, aki vonzódást mutat az összeesküvés-elméletekhez, annak igazi kincsesbánya. Az alkotóknak nem a valóság feltárása a célja. Bár van egy kis áthallás a Kennedy-gyilkosságra, de inkább csak ránk akarják hozni a frászt az ismert toposzokkal. A nagy testvér figyel, az egyén tehetetlen, nem bízhatsz meg senkiben, és így tovább. Igyekezetükben a túlzásoktól se riadnak vissza. Halottnak hitt szereplő támad fel, a főszereplő anyján kívül pedig mindenki sáros, sőt talán még ő is. Ahogy Hackman megfogalmazza, kész őrület.
ÉRTÉKELÉS: 70%