A ’90-es években a Columbia/Tri Star stúdió újra elővette a régi idők rémtörténeteit, híres moziszörnyeit, majd egymás után a mozikba küldte őket. A rohamot Coppola Drakula-feldolgozása indította el, mely mintául szolgált a későbbi alkotásoknak. A Frankensteint és a Farkast jónevű rendezőkkel és sztárgárdával erősítették, de az érdeklődés irántuk mérsékelt volt. A Valerie Martin regénye alapján készült A gonosz csábítása a Jekyll-Hyde sztorit gondolta újra szabadon, ezért ideálisnak tűnt arra, hogy meglovagolják vele a maguk keltette hullámot. Mire több rendezőjelölt kihullásával, nagy nehézségek árán végül bemutatásra került a film, a moziközönség elfordult ezektől az újraértelmezett adaptációktól, így a Julia Roberts és John Malkovich főszereplésével készült drámai élű horror hoppon maradt. Stephen Frears alkotását a mai napig mostohán kezelik, pedig az egyik legjobb átdolgozása Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetének, amit ezúttal egy külső szemlélő mesél el.
A viktoriánus Londonban játszódó film főszereplője Mary Reilly (Roberts). A halk szavú szobalány titokban szerelmes a munkaadójába, akit történetesen úgy hívnak, hogy Dr. Jekyll (Malkovich). Mary aggódva figyeli a körülötte zajló egyre furcsább eseményeket, melyekből mi is csak annyit látunk, amennyit ő. Az elvonultan élő, kimerült orvos saját elmondása szerint asszisztenst fogad maga mellé, egy bizonyos Mr. Hyde-ot. A lány hamarosan vonzódni kezd a gyilkos hajlamú és a Dr. Jekyll-hez feltűnően hasonlító alakhoz. Még fedezni is hajlandó gyanús ügyködéseiket miközben maga előtt is tagadja a nyilvánvaló tényt, hogy a két férfi valójában egy személy.
A film a fentebb említett adaptációkhoz hűen nem annyira a horrorra, mint a történet romantikus oldalára és a benne rejlő drámai töltetre koncentrál. Ez is az egyik oka, hogy a nézők mindinkább idegenkedve fogadták ezeket az alkotásokat, hisz rettegni ültek be a moziba, nem azért, hogy drámai előadást tartsanak nekik. A gonosz csábítása ráadásul lassúságával még próbára is teszi a türelmünket, továbbá számít arra, hogy tisztában vagyunk az eredeti Robert Louis Stevenson sztorival és csattanójával. Nem lep meg, hogy sokan unottan és összezavarodva távoztak róla.
Nekem is időbe telt mire ráéreztem a történetre, melyben ritkán aktivizálják magukat a szereplők, inkább beszélgetésekben fejezik ki érzéseiket. Mary Reilly és Dr. Jekyll bár egyértelműen vonzódnak egymáshoz, nem képesek rá, hogy ezt nyíltan bevallják. A lányt már azért megdorgálják, ha túl sokáig ura szobájában tartózkodik, a viszonyuk így kizárólag a szavak szintjén tud kibontakozni. Jekyll eleinte szakmai érdeklődésből hallgatja meg Mary sebeinek borzalmas történetét, ami olyan kapcsot teremt, mely mind vele, mind a doktor másik személyiségével összeköti. A gonosz csábításában így alakul ki egy különös szerelmi háromszög, amit teljesen ugyan nem aknáznak ki, ám több izgalmas kérdést érintenek (pl. hogy a doktor jó vagy rossz oldalára vágyik igazán Mary) és a szereplők közti dinamikát is folyamatosan fenntartják vele.
A torz és morbid szerelmi háromszögek nem jelentenek újdonságot Stephen Frearsnek, aki az eredetileg kiszemelt Tim Burtont és Roman Polanskit váltotta a rendezői székben. Frears a Veszedelmes viszonyokban mutatott be egy ilyen kapcsolatot, a produkció kedvéért pedig ismét összetoborozta a régi gárda javát. Az ott szintén vele dolgozó John Malkovich mellé egy kis szerepbe visszahozta Glenn Close-t, mint visszataszító kuplerájost, valamint szinte az összes jelentősebb kreatív munkatársát a díszlettervezőtől kezdve a zeneszerzőn át egészen az operatőrig. Az összeszokott csapat tagjai egytől-egyig kiváló munkát végeztek. A film helyszínei, hangulata, és képei fantasztikusak. Az alkotók úgy ragadják meg az éra nyomorát és rémes állapotait, hogy az utolsó, amit kívánunk, hogy valaha oda keveredjünk. Ez az igazi horror: hogy miképp éltek akkoriban az emberek.
Julia Robertset eleinte nehéz elfogadni sápatag cselédként. A készítők vették a kor egyik legszebb színésznőjét és szürke kisegeret csináltak belőle. A megbicsaklott pályafutású Robertsnek ugyan akkoriban nem sikerült bizonyítania ezzel a szereppel, a meggyötört Mary Reilly mégis az egyik legjobb alakítása, mely jócskán kívül esik a komfortzónáján. Még így is beárnyékolja őt John Malkovich, aki arra született, hogy ezt a kettős szerepet eljátssza. Jeklly-ként ugyanolyan karizmatikus, mint az ellentétes jellemű Hydeként, még, ha az ő megformálásában van is némi ismétlés a Veszedelmes viszonyok Valmontjával. A többiek – még Glenn Close is – a két főszereplő árnyékában mozognak, ám kár lenne megfeledkezni róla, hogy a kisebb szerepekben is olyan kiválóságokat láthatunk, mint Michael Gambon, Ciarán Hinds, és első filmszerepében a fiatal Michael Sheen.
A forgatókönyvet író Christopher Hampton, akit szintén a Veszedelmes viszonyokból hozott magával a rendező, kissé túl ráérősen boncolgatja a karaktereket. Hyde első nagyobb jelenetével is keményen megvárat, amiben benne lehet, hogy nehezére esik megmagyarázni, miképp lehetséges, hogy Mary nem ismeri fel benne a doktort. Amiért rendesen főtt a fejük az alkotóknak az a befejezés, mely eredetileg jóval visszafogottabb volt, azonban a tesztközönség látni akarta, ahogy a sok titokzatoskodás és kerülgetés után a szereplők egymásnak esnek. Az újraforgatott végkifejlet nem rossz, de érezhetően kompromisszumok szülték, így nem elégít ki teljes mértékben senkit se. A gonosz csábítását ezen hiányosságával együtt is megéri előkeresni. Malkovich és Roberts erős játéka, a film megkapóan nyomasztó hangulata, és a sokszor elbeszélt történet érdekesen új szemszögből való megközelítése jócskán elegendő okot szolgáltatnak rá.
ÉRTÉKELÉS: 80%
