A földönkívüli létformákkal való találkozást egy a mienkénél fejlettebb technikával és magasabb intelligenciával rendelkező lényekkel szoktuk elképzelni. A neves szerző, Michael Crichton egyik első regényében ennél jóval egyszerűbb és reálisabb lehetőséget vázolt fel: egy lezuhant műhold magával hoz egy idegen baktériumot, ami a levegőben elterjedve azon nyomban megöli azt, aki belélegzi. Így okozza egy csendes amerikai kisváros jóformán teljes kipusztulását, mire a kormány tudósok egy csoportját hívja, mely egy speciális földalatti laborban megkezdi a terebélyesedő organizmus vizsgálatát.
Michael Crichton műveire hamarjában lecsapott a filmipar, melyet hosszú, de nem mindig gyümölcsöző, és végképp nem konfliktusoktól mentes együttműködés jellemzett. Az író híres volt arról, hogy mindenbe beleszólt őrületbe kergetve a rendezőket. Az Androméda törzs idején persze még nem volt akkora befolyása, hogy ezt megtehesse. A filmet egy igazi régi motoros, a sokoldalú Robert Wise rendezte, aki legnagyobb sikereit a ’60-as években aratta olyan filmekkel, mint a West Side Story és A ház hideg szíve. Az utóbbi írójával, Nelson Giddinggel tettek néhány változtatást Crichton történetén, ám nagyrészt hűek maradtak hozzá, így a szerzőnek oka se volt hőzöngeni.
Az Androméda törzs úgy eleveníti fel az emberiséget fenyegető krízist, mintha egy titkosított jelentésbe engedne bepillantást. Ennek velejárója, hogy nagyon száraz tud lenni. Sok régi sci-fi nem adott a részletekre, a film alkotói viszont már túlzottan is leragadnak rajtuk. Ez leginkább akkor üt vissza, amikor a négy főszereplő tudós megérkezik a fő helyszínül szolgáló létesítménybe, és vagy húsz percen keresztül azt vagyunk kénytelenek nézni, hogyan fertőtlenítik és vizsgálgatják őket szintről-szintre. Crichton tudományos felkészültsége idővel azért meghálálja magát, a film hihetőségét biztos alapokra építi, ezáltal a bemutatott fenyegetés valósnak hat. Azt, hogy a vészhelyzetet meg fogják oldani, kimondatlanul is egyértelműsíti a visszatekintő jelleg, ám ijesztő már annak az eshetősége is, hogy milyen könnyen a végünket okozhatja egy kis baktérium.
A készítőknek sikerül elérniük, hogy ez a mikroszkopikus méretű zöld paca személyiséget nyerjen. Ahogy beszélnek róla és látjuk a növekedését már szinte értelmes, de mindenképpen rejtélyes élőlénynek tűnik. Nagyon szépen építik fel, hogyan keresik meg a tudósok szisztematikusan a gyengéit. Az, hogy mi lehet a közös egy részeges öregemberben és egy folyton bömbölő csecsemőben, akik valahogy ellenálltak a fertőzésnek, találós kérdésnek se utolsó. Ami kár volt, hogy élnek néhány idegesítő, hatásfokozásnak szánt fordulattal. Ilyen az egyik tudós epilepsziája, ami miatt nem veszi észre a szemét kiszúró megoldást. A realizmust erősítendő a rendező kevésbé ismert színészekre bízta a főszerepeket, akik jók, de ahhoz nem elég karizmatikusak, hogy szimpatikussá tegyék karaktereiket. Az tetszett, hogy mindegyiküknek megvan a maga egyénisége, csakhogy nem ismerjük meg őket eléggé, így csak annyira lehetnek érdekesek, amennyire a munkájuk az.
Robert Wise a „lassú víz partot mos-elv” híve, ezért filmjét könnyen idejétmúltnak találhatják azok, akik egy Crichton-adaptációt olyannak képzelnek el, mint amilyen a Jurassic Park. A film effektjeiért a legendás Douglas Trumbull (2001; Szárnyas fejvadász) felelt, ám a látványvilág meglehetősen puritán. Az alkalmazott komputergrafika is csak néha tud többet egy C64-es játéknál a ’80-as évekből. A film korával jár még egy-két teátrális drámai pillanat is, valamint az osztott képernyő olykor nagyon direkte használata. Tartalmi kidolgozottságának köszönheti, hogy összességében továbbra is megállja a helyét. Az Androméda törzs Crichtonhoz hűen egy intelligensen megalkotott sci-fi, amely előre mutatóan fejti ki, hogy fajunk léte tudásunk és technikánk fejlettsége ellenére is hajszálon függhet. Wise sokáig takaréklángon tartja a feszültséget, azonban a végső rohanást az önmegsemmisítő rendszer leállítására olyan izgalmasan csinálta meg, hogy az ember arról is hajlamos megfeledkezni, tudja mi lesz a befejezés.
ÉRTÉKELÉS: 70%