Az emberek többsége nem szereti a nehezen bekategorizálható filmeket. A Maradj is így járt pórul. Már a stúdiónak se volt fogalma, hogy mit kezdjen vele, pedig ráköltöttek 50 millió dollárt. Ilyenkor szokták elkövetni a legelemibb hibát és próbálják meg a produkciót beállítani egy könnyen beazonosítható műfaj darabjának, még, ha valójában semmi köze sincs ahhoz, amit ráhúznak. Esetünkben Marc Forster (Z világháború) művét kísértetfilmként hirdették, pedig mi sem áll távolabb tőle. A kritikusok se voltak kibékülve vele, akik egy kiábrándító megoldású thrillert láttak benne, ami kommersznek túl művészi, és fordítva. A meglátás már annyiból is téves, hogy a Maradj valójában nem thriller, és a legfőbb erénye éppen az, ahogy elmeséli tragikus történetét.

A félrereklámozott, majd a limitált terjesztéssel végképp halálra ítélt filmben Ewan McGregor egy Sam Foster nevű pszichiátert játszik, aki új beteget kap egy depressziós egyetemista személyében. A bűntudattól vergődő Henry (Ryan Gosling) azt állítja, hogy valami szörnyűséget tett, amiért a pokolra jut, sőt talán már ott is van. Foster megpróbál segíteni az öngyilkosságra készülő fiún, ám útját egyre ellentmondásosabb és valószerűtlenebb események kísérik. Vadidegenek Henry közelgő haláláról beszélnek, emberek tűnnek el, és bármi, amit betege megjósol, az bekövetkezik. Miközben lassan összeomlik körülötte a realitás, az egyedüli, ami biztosnak tűnik, hogy Henry elméje rejti a megoldást.

A Maradj készítői előtt olyan filmek lebeghettek példaképül, mint a Nyisd ki a szemed! és a Jákob lajtorjája, de még ezeknél is jobban rámennek az álomszerű hatásra. A képi világát sokan öncélúnak és művészieskedőnek találták, pedig a legutolsó részletig átgondolt és teljességgel a történetet szolgálja. A látszólag random események, váratlanul félbeszakadó és összemosódó jelenetek mind azt fejezik ki, hogy nem a valóságnak, hanem valami másnak a részesei vagyunk. Minden történés és figura egy személyből ered, aki nem más, mint Henry. Nem egyszer látjuk, hogy ő és Sam, a doktor arca eggyé válik. A film bizonyos pontján még fel is cserélődik alakjuk, máskor pedig úgy bámulnak egymásra, mintha tükörbe néznének. A fiúnak Sam barátnőjével (Naomi Watts) is több közös vonása van a művészi érdeklődésétől kezdve a depresszióra való hajlamáig, de, hogy mire vélhető a sok egybeesés, az csak a történet legvégén kerül a helyére. 

Aki netán attól tartana, hogy a jó öreg skizofrén csavart vetik be, azt megnyugtathatom, hogy nem erről van szó. A megfejtés jóval egyszerűbb, nem is nehéz kitalálni, viszont olyan szépen áll össze, hogy ez nem von le a film értékéből. Az, hogy Henry a halál mezsgyéjén jár, már az első pillanattól fogva nyílt titok. A Maradj első képsora egy baleset, aminek előzményeiből fokozatosan kapunk egy-egy újabb darabkát, míg össze nem áll a teljes kép. A szereplők a történet során egyre inkább Henry tudatalattijának a részévé válnak. Elméje tekergő labirintusának szimbólumaként végeláthatatlan lépcsősorokon átküzdve magukat próbálják elérni őt, hogy megmenthessék, mielőtt világa szétesne. Ennek figyelmeztető jeleként ugyanazok az emberek jelennek meg más személyként. Megismétlődik, ami már egyszer megtörtént, a legárulkodóbb és a film egyik legjobb pillanatában pedig a halálra készülő fiú betér egy bárba, melynek falán egy kivetítőről lepereg az élete. 

Bár Ewan McGregor a Maradj legfőbb hangja, a mű valódi sztárja Ryan Gosling. Az ekkor leginkább a Szerelmünk lapjai révén ismert színész olyan átéléssel játssza a sebzett Henryt, hogy azelőtt magának követeli a filmet mielőtt kiderülne, hogy végig róla szólt. Eléri, hogy ne az őrültet lássuk benne, mint azt a történet olykor sugallja, hanem egy tragédia áldozatát. McGregor is jó, mint mindig, könnyű vele azonosulni, ezért annak ellenére se éreztem úgy, hogy lopja Gosling elől az időt, hogy nem a pszichiáter, hanem a beteg az igazán érdekes figura. Naomi Watts szerepe tulajdonképpen kimerül annyiban, hogy McGregor barátnője, viszont a közös jeleneteik jól meg vannak írva, a kémia is működik köztük, a színésznő tehetsége meg ugye nyilvánvaló, ennél fogva Watts mégse szürkül bele a háttérbe. Természetes összhangjukat később A lehetetlenben kamatoztatták. A mellékszereplők közül messze a legemlékezetesebb Bob Hoskins. Az idén elhunyt színész alig pár percet szerepel, de abban a kevésben is öröm látni.

Marc Forster rendezőtől még nem láttam két egyforma filmet. A fickó nem mindig talál telibe, de, hogy igyekszik a legtöbbet kihozni a rendelkezésére álló anyagból, azt nem lehet elvitatni tőle. A Maradj forgatókönyvét David Benioff írta, akinek Az utolsó éjjel óta nagy kedvelője vagyok. Mindketten egyértelműen azon voltak, hogy egy a megszokottól eltérő filmet hozzanak létre, és ez sikerült is. Forster nem csak látványos operatőri megoldásokkal igyekezett kifejezni azt a szubjektív, a főszereplő tudatalattijából kiinduló nézőpontot, amit Benioff meghatározott, hanem a vágással is. Ez utóbbinak a történetmesélő erejét egyre kevesebben használják ki, azonban Forster bátran mer kísérletezni vele, ami a legfőbb támaszává vált abban, hogy a Maradjnak egyéni hangulata legyen.

Sokszor láttam már, hogyan omlik össze egy film jól felépítettnek tűnő misztikuma az ostoba és összecsapott befejezés miatt, és az állításokkal szemben ez itt nem következik be. A zárás kerek, érzelmileg kielégítő, egyszerre szomorú és felszabadító. Már csak a rengeteg apró részlet miatt is, mely előkészíti, a film megérdemel egy újranézést. A Maradj nem olyan sötét és sokrétű, mint a Jákob lajtorjája, azonban megvannak a saját értékei. Ryan Gosling kitűnő alakítása már önmagában méltatlanná teszi azt a rengeteg elmarasztaló véleményt, mely bemutatása idején érte. A valóság és a képzelet tünékeny határát az alkotók vizuálisan olyan csodásan ragadták meg, hogy engem már ennyivel megnyertek maguknak. A Maradj tehát, ha nem is remekmű, de a misztikus történetek kedvelőinek ideális kezdeti lépés a műfaj vaskosabb darabjai felé. 

ÉRTÉKELÉS: 80%