Nem csak Hollywoodban aranyszabály, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg! A francia vígjátékok legnépszerűbb darabjai közé tartoznak a Louis De Funés főszereplésével készült Csendőr-filmek, melyeket a főbb résztvevők életük végéig újabb részekkel láttak el. A sorozat 1964-ben indult A Saint-Tropez-i csendőrrel, majd kisebb szünetekkel jöttek a folytatások. A New Yorkban játszódó második rész kivételével a filmek fő helyszíne egy tengerparti üdülővároska, melyben a főnökének hízelgő, a beosztottjait vasszigorral irányító Lütyő őrmester nagy élvezettel őrzi a rendet. A folytatások többé-kevésbé tartották a színvonalat, habár az 1970-es A csendőr nyugdíjban már a kifulladás jeleit mutatta. Ezt így érezhette a filmsorozat állandó rendezője, Jean Girault is, mert hosszú időre ténylegesen nyugdíjazta bolondos szereplőit, hogy aztán kilenc év elteltével újra elővegye őket.

A ’70-es évek végén a tetőre hágott a sci-fi láz, ezért Jean Girault gondolt egy merészet, és beemelte a földönkívülieket a Csendőr-filmek világába, ami körül-belül annyira tett jót a szériának, mint az Indiana Jones IV esetében. A történet szerint Lütyő őrmester (Louis De Funés) járőrözés közben repülő csészealjat lát, de persze érdemben senki nem hisz neki. Egy kollégája nem sokkal korábban szintén tanúja volt ugyanennek az eseménynek, ám erről idővel szépen megfeledkeznek. Semmi gond, mivel hamarosan bejelentkezik az őrsre az egyik emberi alakot öltött idegen. Hiába mondja el, hogy társaival békés céllal jöttek, Lütyő pánikba esik, és üldözni kezdi a földönkívülieket, amivel csak még nagyobb kalamajkát okoz.

Azt hinnénk, hogy egy ilyen remek humorral megáldott alkotógárda fergeteges sci-fi paródiát nyújt, azonban kihagyják a kínálkozó alkalmat. Girault és írótársai az idegenek látogatásáról szóló filmes kliséket kizárólag egyetlen helyzetkomikumra használják fel, mellyel a cselekmény nagyját is össze lehet foglalni: Lütyő rendre összetéveszti az ufókat a valódi emberekkel, és ezzel hülyét csinál magából. A fantázia mellett a következetesség se erőssége a készítőknek. Nem várom el, hogy pont ez a film foglalja össze rétegelt és fordulatos történetben, hogyan is nézne ki a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel, azonban, hogy legyen egy fikarcnyi értelme a sztorinak, azzal talán nem kérek sokat. Az, hogy a víz a földönkívüliek gyengéje, mégis egy olyan bolygóra látogatnak, aminek a 2/3-át víz borítja, finoman szólva megkérdőjelezi az intelligenciájukat, de legalább már tudjuk, hogy Shyamalan honnan vette az ötletet a Jelekhez. 

Ha legalább az működne a filmben, ami a korábban részekben, nem lenne akkora a baj, de a poénok többsége borzalmas. Gyerekkori kedvencem, a pöttöm Louis De Funés hihetetlen energiával komédiázta végig a pályáját, beleértve a korábbi Csendőr-részeket is, itt viszont igazat kell adnom szőrösszívű kritikusainak: fárasztóan ripacs. Védjegyének számító hadarása és őrült grimaszolása erőltetetté válik. A humorérzékét otthon felejtő rendező, a primitív jelenetek, és a legkevésbé se vicces, ám annál zagyvább szövegek keményen ellene dolgoztak, mégis csak arra tudok gondolni, hogy Funés azért ilyen feltűnően rossz, mivel nem élvezte a szerepet. A forgatás a hírek szerint tényleg nem volt zavartalan. Egy kaszkadőr halálos kimenetelű autóbalesetet okozott, ami feszülté tette a viszonyt a helyiekkel. A filmmel és a benne nyújtott teljesítményével végül maga Funés is elégedetlen volt. 

Az a kilenc év, mely eltelt a legutóbbi rész óta, nagyon meglátszik az összes színészen. A társaság már A csendőr nyugdíjban idején se volt fiatal, ám most először tűnnek igazán öregnek. Michel Galabru az, aki megbízhatóan hozza Gabaj főtörzset, csakhogy szarból ő se tud várat építeni, nem mintha túl sok alkalmat kapna, hogy legalább megpróbálhassa. Maguk alatt vágva a fát a régi csendőrgárda egy részét az alkotók leépítették. Nincs itt hát Fütyesz és Pacuha se. Az előbbit játszó Jean Lefebvre-t állítólag Funés rúgatta ki személyes okokból. A páros hiányát fájóbbá teszi, hogy a helyetteseik minősíthetetlenül rosszak. Vigasztalódhatnánk Agykár (Michel Modo) és Beléndek (Guy Grosso) jelenlétével, ha nem lennének minden eddiginél jobban statisztaszerepre kárhoztatva. A szerencsétlen húzások sorára az teszi fel a koronát, hogy Lütyő feleségét egyéb elkötelezettségei miatt nem a tüneményes Claude Gensac játssza, hanem a felejthető Maria Mauban.

A csendőr és a földönkívüliek a filmsorozat abszolút mélypontja, egy totális mellényúlás. Sose volt a kedvencem, de így újranézve kiábrándítóbb volt, mint amilyen Angyalka nővér lehet smink nélkül. Az a fajta lelketlen, ötletek nélküli, és kényszeredett folytatás, ami, ha Hollywood felől érkezik, azon nyomban ízekre szedik. Az a néhány, a spórolás jegyében többször újrahasznált trükkfelvétel, amit a repülő csészealjnál bevetnek, annyira ócska, hogy Ed Wood is berzenkedett volna a használatuktól. Oké, ez nem a Harmadik típusú találkozások, nem dől össze néhány rossz effekttől a világ, de a kukába való forgatókönyv és az önmagát égető alkotógárda már rombolja a Csendőr-filmek jóhírét. Néha becsúszik egy-egy jobb poén, csakhogy ezek száma elenyésző, pedig a film alig másfél órás. Csak annak örülök, hogy nem ilyen dicstelen módon ért véget a sorozat. A csendőr és a csendőrlányokkal, mely Louis De Funés és a rendező, Jean Girault utolsó filmje lett, legalább szépíteni tudtak valamelyest, de, ami ezt a borzadályt illeti, inkább kínozzanak meg a földönkívüliek, mint, hogy valaha újra lássam. 

ÉRTÉKELÉS: 30%