Stephen King könyvének mozifilmes feldolgozását annak ellenére a mestermunkák közé sorolják, hogy maga az író és regényének kedvelői nem emlegetik a legsikerültebb adaptációk között. A legendás rendező, Stanley Kubrick a saját képére formálta az alapanyagot, átértelmezte a figurákat, ugyanakkor kétség kívül emlékezetes horrort alkotott, mely az eltelt évekkel csak érlelődött. Kezdetben az utálat hangja tűnt az erősebbnek. A Ragyogás még a legrosszabb rendezőnek járó, frissiben alapított Arany málna-díjért is versenyben volt. Részint a korai visszajelzések kedvezőtlensége miatt Kubrick a premier után nem sokkal újravágta a filmet. Míg Amerikában a hosszabb, Európában ez a majdnem fél órával megrövidített verzió terjedt el. A film néhány híres snittje az utóbbiból ugyan hiányzik, de vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy a hozzánk eljutott változat tekinthető a véglegesnek.
A történet szerint a hatalmas Overlook Hotel a hosszú és kemény télre teljesen kiürül, egyedül az új gondnok (Jack Nicholson) és családja marad az elszigetelt szállodában. Jack Torrance jó alkalmat lát arra, hogy megírja dédelgetett könyvét, azonban a hely a rosszabbik énjét hozza elő. Kezdi feldühíteni gondos feleségének, Wendynek (Shelley Duvall) a puszta látványa is. Különleges képességgel rendelkező fiuk (Danny Lloyd) eközben egyre aggasztóbb, nem evilági jelenségeket tapasztal. Hamarosan kiderül, hogy a legfőbb veszedelmet nem a szálloda kísérteties eseményei, még csak nem is a rettegett 237-es szoba jelenti, hanem maga Jack Torrance, aki szerettei életére tör.
Aligha létezik filmrajongó, aki ne hallott volna Jack Nicholson rémületesen jó alakításáról és a hírhedt „Here’s Johnny!” bekiáltásról. Ez sokat elárul arról, hogy Jack Torrance karaktere milyen ikonikussá nőtt ki filmográfiájában, másrészről könnyen csalódás érheti azt, aki minden idők legfélelmetesebb pszichopatáját várja személyében. Torrance valójában egy jellemgyenge, kisszerű figura. A szállodában uralkodó erőknek nem is kell túlságosan megdolgozniuk, hamar átadja magát nekik. King részben azért is csalódott a filmben, mert ő jó embernek írta meg, akit megkísért a gonosz, Kubrick ábrázolásában viszont a hely kizárólag azt hozza ki belőle, ami mindig is benne volt. Valódi szeretetet sose mutat a családja iránt, inkább csak elviseli őket, ám tartósan összezárva velük egyből rájuk vetíti minden dühét és frusztrációját. Torrance tehát nem áldozattá válik a szállodában, hanem, mint azt a befejezés is kihangsúlyozza, hazatér.
Kubrick a természetfeletti elemeket minimálisra csökkentette és helyette inkább lélektani irányba vitte a történetet. Említésre kerül ugyan, hogy a szálloda helyén régen indián temető volt, és, hogy, ahol rossz dolgok történnek, az bizony nyomot hagy, ám ezek a rendezőt érezhetően kevésbé érdekelték, mint a karakterek fejében lejátszódó folyamatok. A helyszínt szívesen értelmezik a pokol egy formájaként és a szereplők tudatalattijának a kivetüléseként egyaránt, de egyik feltevés se nyer bizonyosságot. A szálloda teljes, valódi arcát sose látjuk, csupán kisebb-nagyobb dózisokban érzékeljük a természetét, mely a szereplőknek is mind másképp tárul fel. Torrance számára csábítónak, a fiának viszont egyből rémisztőnek mutatkozik. Felesége szembesül vele utoljára, az ő szemén keresztül pedig romlottnak és visszataszítónak hat.
Ami a Ragyogásból leginkább megmaradhat, az egyedülálló, hipnotikus atmoszférája. A kameramunka a rendező más filmjeihez hasonlóan bámulatosan jó. Technikai formaságnak tűnhet, de a helyszínek bevilágítása művészi szépségű. A film olyan csodásan van megkomponálva, hogy jóformán bármely képkockáját bekeretezve ki lehet rakni a falra. Mikor a kisfiú végigbiciklizik a szálloda folyosóin, végre belépünk a 237-es szobába, vagy miképp Torrance baltával nekiesik az ajtónak, az mind olyan felejthetetlen és felülmúlhatatlan pillanat, amit a King regényéhez hűségesebb mini-sorozatnak esélye se volt megközelítenie. Kubrick fejéből pattant ki az üldözés a sövénylabirintusban, ami a film egyik legtöbbet idézett része. Az, ahogy a zenéket használja ugyan elég direkte, de a különlegesen összeválogatott – többek közt magyar eredetű – klasszikus szerzemények szintén rengeteget hozzátesznek az idegtépő hangulathoz, elég csak a nyitányra gondolnunk.
A főszereplők egytől-egyig kiválóak, habár a legelőnytelenebb arcát mutató Shelley Duvall a határán mozog annak, hogy irritálóvá váljon. Azzal a nyivákoló hanggal üvegeket lehetne törni. Nem csoda, hogy Torrance végezni akar vele. Jack Nicholson széles grimaszaival, komikus arckifejezéseivel, mi tagadás, túljátssza a szerepét, de, amilyen képeket vágva ezt teszi, az ezúttal is élményszámba megy. Érte őt kritika játékáért, ám Nicholson maradéktalanul kiteljesedő extrém személyisége nélkül Torrance aligha vált volna emlékezetes karakterré. Feltétlen említést érdemel a film forgatásakor csupán hat éves Danny Llyod is, aki itt megmutatkozó tehetsége dacára nagyon kurta karriert futott be: a második szerepét jelentő 1982-es tévéfilmmel be is fejezte színészi pályafutását.
A Ragyogás elsőre keményen próbára tette a befogadóképességemet. Kubrick ugyan az emberekre fókuszál, de azt nem teszi könnyűvé, hogy azonosuljunk velük, vagy megértsük őket. A filmet eleinte nem találtam különösebben félelmetesnek, azonban a legtöbb horrorral ellentétben az újranézések nem koptattak az élményen, hanem épp ellenkezőleg. A Ragyogás minden egyes alkalommal jobban és jobban a hatása alá kerít. Kubrick lassan és módszeresen dolgozza meg a lelkünket, hogy aztán a műfaj teljes eszköztárával nekiessen. Nála nem az a félelem forrása, hogy a szellemek melyik sötét sarokból bújnak elő, hanem a jelenlétük önmagában, mellyel nem akarnak mást, mint minket kikészíteni. Jack Torrence-t se annyira az akciói, mint inkább a szándéka és a rosszra való hajlama teszi borzalmassá. Csak egy átlagember, akit elég jól fejbe kólintani, viszont, ha belőle ilyen könnyen előbújhatott az eszelős, akkor bárki azzá válhat. Összetéveszthetetlen képei és Nicholson parádézásán túl a gonoszságnak ez a tiszta, egyértelmű jelenléte szavatolja a Ragyogás helyét a műfaj kiemelkedő darabjai között. Örökkön-örökké.
ÉRTÉKELÉS: 90%