A civilizáció összeomlása utáni állapotokról nem maradtak illúziók, miután annyi film boncolgatta, hogyan esnek a túlélők rögvest egymás torkának. Az Országúti bosszút a félrevezető cím ellenére ne vegye senki egy kalap alá az olyan poszt-apokaliptikus akciófilmekkel, mint a Mad Max. A helyszín közös, David Michôd (Animal Kingdom) filmje viszont sokkal inkább egy lassú karakterdráma, amely hantot dob arra, hogy az emberiség hosszú távra tervezzen. Meglepő, hogy egyáltalán eljutott hozzánk, az pedig kész csoda, hogy a plázamozik is műsorukra tűzték. Ebben persze benne van a csalóka marketing, és, hogy a főszereplők között a kiváló Guy Pearce mellett ott van az a Robert Pattinson, aki úgy látszik teljes Alkonyat utáni karrierjét arra tette fel, hogy bebizonyítsa, a színészetre hivatásként, nem pedig megélhetésként tekint.

Az Országúti bosszúban nem a benzinért, vagy a vízért megy a harc, hanem egy közönséges kocsiért, amihez a főszereplő Eric (Pearce) erősen kötődik. Pontosabban nem is a járműhöz, hisz egyből újat szerez, hanem valamiért, ami abban az autóban lapul. Azt nem fogom elárulni, hogy mi is az, hisz a filmben is csak az utolsó pillanatban derül ki. A lényeg, hogy Eric olyan indulattal veti magát utána, amely nem tűr semmiféle ellentmondást. Hullákkal szegélyezett útja során véletlenszerűen akad össze a sebesült Reyyel (Pattinson). A szerencsétlen fiút épp azok hagytak hátra, akik ellopták a kocsiját, ezért magával viszi. Nem akar mást, mint kiszedni belőle a neki kellő infót, ám Rey akaratán kívül kezd a társává válni.

A film lelke a főszereplő páros. A rendező a nyitásban hosszan elmereng az ausztrál sivatag kopár szépségén és Guy Pearce eldurvult, kiüresedett arcán, de arról elfelejt gondoskodni, hogy legyen valami, amiért érdekeljen ez a totális nihil. Az autó visszaszerzése még kevés, hogy a történet érdemben formálódni kezdjen. Már azt hittem lassú halálra leszek ítélve, amikor Pearce és Pattinson hirtelen egy térbe kerültek. Nem hittem volna, hogy kettejüket valaha egy alkotásban látom, azt pedig főleg nem, hogy Robert Pattinson felbukkanása megmenthet egy filmet. A tehetséget illetően ugyan nincsenek egy ligában, ám mindketten kitesznek magukért. Pearce egy tekintettel elmondja az egész figura történetét, míg Pattinsonnak güriznie kell azért, hogy legalább távolról tartsa vele a lépést, de egyszerű jelenlététől válik a rideg film emberivé.   

Rey és Eric annyira eltérő egyéniségek, hogy ez önmagában izgalmassá teszi a párosukat. Rey olyan, mint egy út szélén kidobott kiskutya. Nála jobban ebben a világban kevesen szorulnak gyámolításra, csakhogy ami emberség Ericben megmaradt, az mind ellopott kocsijának a csomagtartójában van eltemetve. A férfi agresszívan löki el magától a legkisebb mértékű közeledést is. A legtöbb, amire képes, hogy ne lője agyon, akit nem feltétlen szükséges. Akár baráttá is válhatna ez a két sérült alak, de ahhoz Eric túl régóta és túl mélyen van benne az apátiában, és már ki se akar mászni belőle. Rey csak annyit fog fel a helyzetből, hogy nincs mellette senki, még a bátyja is elhagyta, hát az életét önös érdekből megmentő fickóval tart, pedig Eric mellett semmi jó nem vár rá. Olyanná vált, mint a világ maga körül. Érzéketlen, zord és kegyetlen. Ha csak kinyitja a száját, onnan mérget szór, mely Rey elméjét is megfertőzi. Az egyedüli, aki kijönne vele az Anton Chigurh a Nem vénnek való vidékből. 

A történet makacsul halad a tragédia felé. Néha felsejlik a remény, miképp a nagyrészt üresen maga elé bámuló Eric szemébe is érzelmek költöznek egy rövid időre, hogy aztán visszazuhanjon a régi állapotába. Lehetséges, hogy az Eric és Rey között formálódó kapocs megszilárdulhatna, de ahová tartanak, ott csak halál van. Az Országúti bosszú nem túl hízelgő képet fest az emberről. A jóságnak épp volna helye világában, de nincs benne semmi köszönet. Ha ketten találkoznak a filmben, a gyengébb és az ártatlanabb mindig ráfázik. Még Rey is gyilkossá lesz, és ennek a szörnyű tettnek az emlékét egyvalami tudja tompítani, újabb gyilkosságok. David Michôd olykor túlságosan elmereng, egyébként éles szemmel, határozott vonásokkal rendez. Filmje éppen olyan nehezen adja ki magát, ahogy egyről a kettőre jut. A jövőből, amit Michôd elénk tár, egyedül a sötétség bámul vissza. Ha eljutunk oda, ahová Eric, akár mi is megáshatjuk a sírt, amibe mindazt beletemethetjük, amiért érdemes élnünk. 

ÉRTÉKELÉS: 80%