Paul W.S. Anderson szórakozik velem. Ahányszor csak elkönyvelném ócska rendezőnek, csinál egy jó filmet. A Halálhajó ezek szerint mégse puszta véletlen volt, Anderson tud, ha akar. Mivel a történelem szereti ismételni magát, a Haláfutam is megbukott a mozikban, viszont otthoni forgalmazásban szépen felfedezte magának a közönség. A gyártó stúdió ezen felbuzdulva két DVD-s folytatást is piacra dobott, de mivel ilyeneket elvből nem nézek, maradjunk csak az első résznél. A filmben Jason Statham - meglepetés következik - egy sofőrt játszik, aki korábbi balhéi miatt egyszerű munkásként keresi a kenyerét egészen addig, míg felesége állítólagos megöléséért le nem ültetik. A börtönsziget, ahová szállítják, mit ad isten, éppen abból tartja fenn magát, hogy az interneten közvetített autóversenyeket rendez, melyeken a verdákat gépágyúval és egyéb finomságokkal spécizik fel. Az ölés nem csupán legális, de a nézettség növelése érdekében még javallott is. A fagyos küllemű és jellemű igazgatónő (Joan Allen) a sofőrnek visszautasíthatatlan ajánlatot tesz: a Frankenstein becenevű maszkos versenyző helyére beugorva nyerje meg a bajnokságot és szabad.
A Halálfutam sokkal közelebb áll az olyan combat racing játékokhoz, mint a Carmageddon vagy a Twisted Metal, mint ahhoz az 1975-ös másodvonalbeli akciófilmhez (Halálos futam 2000), mely alapján hivatalosan készült. Nem elég, hogy a megjelenése és az esztétikája is a játékokét követi - lásd. a résztvevők bemutatását és a helyezési listát -, de a versenyzők ezen felül szinteket teljesítenek, power-upokat szednek fel, és az egyik fordulóban még boss fight is van. A film jobban ülteti át egy videójáték élményét, mint teszik azt konkrét darabokon alapuló társai, ám a Halálfutam önmagában is egy olyan tökös és brutális akciófilm, mely ritkán szokott kikerülni a stúdiórendszerből. El lehet felejteni az alacsony korhatárra szabott Halálos iramban-szériát, itt aztán kegyetlenül hullik a férgese. Pontosabban felrobban, szétzúzódik és ripityára lövetik. Ugyan csak három nagyobb verseny van, de ezek mindegyike olyan jól kidolgozott, hogy számomra nagyobb élvezetet okozott Anderson rendezése, mint az említett filmsorozatból három rész együttvéve. Az operatőri munka egész rendkívüli, torkolattűz még sose nézett ki filmen ilyen jól. Elismerő csettintést érdemel, hogy arra is ügyeltek, mindegyik verseny különbözzön az előzőtől. Apróságnak tűnhet, de sokat hozzátesz az élményhez.
A Halálfutam meg se próbálja összetett gondolatokkal terhelni az agyunkat. Tisztában van azzal, hogy hol a helye és teszi a dolgát. Néhány erőltetett pillanata és a már émelyítően boldog befejezés tesz róla, hogy a nagyok versenyében kevéssel lecsússzon a dobogóról. Túlnyomórészt azért az akciómentes részekkel sincsenek gondok. A sztori felesleges kitérők nélkül halad előre, a rosszfiúk kellőképpen utálhatóak, míg a jók kedvelhetőek. Az alkotók minden adandó alkalmat megragadnak, hogy Jason Stathamet acélkemény csávónak állítsák be, amire kedvelt sofőrünk kiválóan alkalmas. Két verseny közt bever pár arcot, ahogy kell, vagy lélektani harcot folytat a börtön vezetőjével. A Bourne-folytatásokból ismerős Joan Allen remekül adja a kíméletlen, jégszívű szukát. Alakításával kapcsolatban csak az vet fel kérdést, hogy ijesztően rezzenéstelen arca a szerepformálásának vagy a botox kezelésének az eredménye. Feltehetően kicsit ezé is, kicsit azé is.
Arról az alkotók nagyon büszkén nyilatkoztak, hogy a mellékszerepekre is kiváló színészeket alkalmaztak. Ennek ugyan a látszatja kevesebb, de Ian McShane tényleg ad némi pluszt a jelenlétével. A többiek csak mutatóban vannak, ami fokozottan igaz a szexi Natalie Martinezre. Aki kellemes csalódást okozott, az a Statham riválisát játszó Tyrese Gibson. Volt, hogy szinte már méltó ellenfélnek tűnt. A Mortal Kombat akármennyire nem a szívem csücske, nosztalgikus öröm volt újra látni a néhai Liu Kanget, vagyis Robin Shout, még, ha úgy is nézett ki, mint, aki egy kemoterápia közepén jár. A Halálfutam nem csupán az író-rendező Paul W.S. Anderson és a főszereplő Jason Statham filmográfiáján érdemel előkelő helyet, de mintául állítanám az elkövetkező játékadaptációk készítőinek. Erőlködés nélkül, ötletesen emel át játékokban használatos elemeket, hogy az egész mégis filmet alkosson, ne pedig egy elfuserált mozgóképes illusztrációt, mely azt se képes eldönteni, hogy miként funkcionáljon. A Halálfutam határozottan eléri célját, ami nem más, mint, hogy megadja a közönségnek, amit egy ilyen filmtől vár: a gyors, véres és esztelen szórakozás legjavát.
ÉRTÉKELÉS: 80%
