A legendásan félresiklott Szahara után nem sok rendezőnek lett volna bátorsága megint kamera mögé állni, azonban Breck Eisnert nem törte le a kudarc. Persze a legtöbben lehetőséget se kaptak volna újból, ám ilyenkor jól tud jönni, ha valakinek Hollywood egyik legbefolyásosabb főmuftija az örege. A csorba kiköszörülésére az ifjú Eisner George Romero 1973-as horrorfilmjének az újrafeldolgozását választotta. A tébolyultakban Ogden Marsh válik két nap alatt idilli kisvárosból földi pokollá egy elszabadult vírus miatt, melynek hatására mindennapi emberekből őrült gyilkosok lesznek. A nyugodt élethez szokott sheriff, David Dutten (Timothy Olyphant) kénytelen végezni egy puskával fenyegetőző lakossal, de rövidesen újabb halálesetek történnek. Mire a férfi feleszmél, a kormány karantén alá vette a városkát, ő pedig feleségével (Radha Mitchell) és néhány társával kénytelen menekülni a járványt fegyverrel irtó katonaság és az elszabadult fertőzöttek elől.
Míg a Szahara rákfenéje épp az volt, hogy nem látszott rajta a rá elherdált töménytelen mennyiségű pénzösszeg, addig A tébolyultak viszonylag alacsonynak számító húszmillió dolláros költségvetésének a többszörösét tükrözi vissza. Breck Eisner ezúttal összehasonlíthatatlanul jobb munkát végzett. Biztos kézzel uralja a tömegjeleneteket és Ray Wright valamint Scott Kosar, A texasi láncfűrészes forgatókönyvírójának segítségével a történetet feszes ritmusban tartja. Nagyszerűen sikerült az, ahogy a film első fél órájában a járvány gyors elterjedését mutatják be. Az alkotók már a többnyire békés előjátékban megágyaznak az őrületnek. Egyértelművé teszik, hogy a vírus az emberekben, akik később búcsút intenek civilizált énjüknek, csak azt szabadítja fel, ami eddig is megvolt bennük. A vadászok is megmaradnak vadásznak, csak immáron semmi nem gátolja meg őket abban, hogy fajtársaikat válasszák prédául.
A film néhány gyengébb CGI-effektet leszámítva meglepően jól néz ki. Maxime Alexander képei sokkal természetesebbek, mint az a műfajban mostanság divatos, és mindig tökéletesen illeszkednek az adott jelenet hangulatához. A rendező lassan és módszeresen borzolja az idegeinket, vért pedig csak akkor mutat, amikor szükséges. Egyedül a váratlannak szánt ijesztések azok, melyek kevésbé hatásosak. A paranoiára, hogy bárki lehet fertőzött, csak kicsiben, de legalább okosan játszanak rá. A szereplők magukról se állíthatják egyértelműen, hogy a vírus vagy a stressz miatt válnak egyre idegbetegebbé. Ennek a bizonytalanságnak véget vet, hogy a fertőzöttek állapotuk romlásával zombiszerű kinézetet kapnak. A történet meglehet jobban működött volna enélkül, habár a maszkokat profin megcsinálták. A hadsereg sokáig arctalan erőként van jelen, viszont egy pillanatban mégis lekerül az egyik katonáról a maszk. Az, hogy látjuk kik is hajtják végre a kegyetlen parancsokat nem csak reálisabbá teszi a helyzetet, de elkeserítőbbé is.
Az alkotók a hajsza szusszanásnyi szüneteiben fordítanak rá időt, hogy megkedveltessék a szereplőket, ami a jó szemmel összeválogatott gárdával nem jelent problémát. Timothy Olyphant mintha egyenesen A törvény embere c. sorozatából lépett volna ki. A mozikban alulfoglalkoztatott színész jellegzetes habitusát, gyilkos tekintetét több jelenetben is kamatoztatja. A horror műfajban már járatos Radha Mitchell kevesebb lehetőséget kap a kibontakozásra, de visszafogott játékával sikeresen elkerüli, hogy figurája idegesítővé váljon. A film legkellemesebb meglepetése a sheriff egyszerű, de megbízható helyettesét alakító Joe Anderson, aki úgy képes megőrizni szimpátiánkat, hogy karaktere drámai átalakuláson megy keresztül. A tébolyultak azzal együtt, hogy belefut néhány bosszantó klisébe, mint pl. a legrosszabb pillanatban nem induló autó, egy izgalmas, összeszedett, és a műfaján belül igényes film. Remake mivolta miatt sokan előre leírták, ezért a mozikból hamar kikopott. Nálunk még mindig nem igazán ismert, pedig a tökéletesen felesleges újrafeldolgozások áradatából Breck Eisner alkotása jócskán kiemelkedik.
ÉRTÉKELÉS: 80%
