A 28 nappal később című horrorral Danny Boyle képes volt újat nyújtani egy zsánerben, amiben az eredetiség régóta luxusnak számít, ezért a Napfény kapcsán a sci-fi rajongók már előre dörzsölték a tenyerüket. Boyle ugyan személy szerint nagy kedvelője a műfajnak, de rendezőként korábban ódzkodott tőle. Az Alien 4 direktori posztját is visszautasította, mert nem érezte késznek magát a különleges effektekkel teli forgatással járó kihívásra, a Napfény készítése pedig úgy kimerítette, hogy megfogadta, ezután nem próbálkozik hasonló projekttel. A film újra összehozta a 28 nappal később brigádjának több tagját. A forgatókönyvet ismét Alex Garland szállította, a főszerepre pedig Boyle felfedezettjét, Cillian Murphyt szerződtette le, azonban második közös munkájuk nem aratott osztatlan sikert.
A Napfény írója bevallottan a sci-fi műfaj klasszikusai előtti tisztelgés szándékával alkotta meg történetét. A nap felélesztéséért egy bombával az égitest felé utazó, de egy vészjeleket küldő űrhajó miatt végzetes kitérőt tévő nyolc asztronauta kálváriája nélkülözi a váratlan fordulatokat, másrészről olyan erőteljes hangulattal bír, ami még akkor is képes megmaradni nézőjében, ha a film egésze nem is ragadja meg. Atmoszférájának megteremtésében nagy része van John Murphy és az Underworld csodálatos zenéjének, ám maga Boyle az, aki vizualitásával leginkább uralja az alkotást. Külsőségek tekintetében ez talán a legjobb munkája. Vég nélkül gyönyörűséges képekkel bombáz, legyen szó akár az űrhajó szemkápráztatóan mutató, lenyűgöző részletességgel kidolgozott termeiről, vagy az izzó napról, melynek kisugárzása magába bolondítja az arra fogékonyakat. Bizonyos pillanatokban a rendező a végsőkig fokozza a hatást, hasonló helyzetbe hozva közönségét, mint az égitest vakító látványába belefeledkező szereplőit.
Az itt-ott előforduló katasztrófafilmes közhelyek árnyékot vetnek a Napfény ragyogására. Az út során, ami csak lehet balul üt ki, a problémákat pedig a műfaji szabályoknak megfelelően, kizárólag egy soros szereplő kiírásával tudják megoldani. Az űrutazás rengeteg aprólékos részlettel kerül bemutatásra, ám Danny Boyle és Alex Garland nem annyira a tudományos oldalra összpontosítanak, inkább a lélektani vonatkozásokra, például az asztronautákra háruló nyomásra. A film szereplői különböző gondolkodású személyek, akiket a hajón meghatározott posztjuk definiál. Van köztük tudós, katona és pszichológus, rajtuk keresztül pedig intellektuális, gyakorlatias és erkölcsi szempontok ütköznek. A hátterükről legfeljebb a viselkedésük alapján következtethetünk, ami hozzájárul a cselekmény gördülékenységéhez, viszont nehezíti az azonosulást. Jellemző rájuk, hogy csapatként jobban működnek, mint egyénekként. Az életbevágó döntéseket ésszerű viták során hozzák meg, de persze így is követnek el hibákat, amiket aztán egymás fejére olvasnak.
A Napfényben persze sokkal több rejlik egy sci-fibe bújtatott katasztrófafilmnél, lélektani oldala viszont nem adja olyan könnyen magát, többszöri újranézése ezért is határozottan javallott. Nem véletlen, hogy pont azok az emberek áldozzák fel magukat, akiket a nap leginkább elbűvöl. Halálukban a küldetés sikere iránti elhivatottságuknál is nagyobb szerepet játszik a fénnyel való végső egyesülés utáni vágyuk. Ennek a szenvedélynek a legszélsőségesebb megtestesítője a Pinbacker nevű figura, akit külsőleg és belsőleg egyaránt teljesen eltorzított a napimádat, mely összeforrt számára Istennel. Bár fontos szereplő, vele a film rövid időre szimpla horrorrá egyszerűsödik, amiben elpusztíthatatlan pszichopataként egyenként öldösi le a legénységet. Hiába játssza Pinbackert az általában kitűnő Mark Strong, Boyle nem sok esélyt ad neki a kibontakozásra, megjelenését inkább egy erőteljes és szántszándékkal irritáló vizuális hatás szolgálatába állítja.
Általánosan is elmondható, hogy a Napfény fantasztikus szereplőgárdája kissé háttérbe szorul a képek javára. Cillian Murphyt a bombáért felelős fizikusként szinte észre se lehet venni, az események résztvevőjeként is inkább kelti egy megfigyelő benyomását. Az ekkor még keveset bizonyított, és épp ezért annál kellemesebb meglepetést okozott Chris Evans pont az ellentéte. Karizmatikusan hozza az erős akaratú, lobbanékony egyéniséget, aki nehéz döntéseket se fél meghozni. Evans egyszer azt nyilatkozta, hogy pont azokat a filmjeit kerüli el a közönség, amelyekre a legbüszkébb. Sajnos Danny Boyle rendezését is utolérte ez az átok. A Napfény nagy ambíciókkal készült, és bár csak kevéssel vétette el a célt, ennyi elég volt ahhoz, hogy ne legyen belőle sokat emlegetett mestermű. Az összes zökkenőt beszámítva elmondható róla, hogy olyan kvalitásokat mutat, melyeket az utóbbi évek sci-fi alkotásainak a java csupán ígérni tudott.
ÉRTÉKELÉS: 80%
