A tavalyi több szempontból pocsék egy év volt. Bár a mozik látogatottságára nem lehet panasz, kezd rendszerré válni, hogy nem jutnak el hozzánk azok a filmek, amik megérdemelnék, hogy kitörjenek a többnyire egy kaptafára készülő blockbusterek árnyékából. Az év fontos eseménye volt, hogy a Disney a maga részéről beszüntette a magyarországi Blu-ray forgalmazást. A drágán mért HD-lemezekre úgy tűnik nálunk nincs kereslet. A hazai DVD-kiadás se áll jobban, sőt 2014-re eljutott odáig, hogy a kisebb forgalmazók már állami támogatásért könyörögnek. Aki csak teheti, a netről tölti le a napi mozgóképes betevőt. Akadnak remek filmek, amik tényleg csak ott érhetőek el, ezért most először nekem is muszáj volt néhány "világhálós premiert" beszámítani az éves toplista készítésekor. Egyes futottak még-kategóriás filmekről korábban nem gondoltam volna, hogy bekerülnek, ám az utolsó hónapokat a nagy hajrá helyett a csalódások és az elhibázott alkotások határozták meg, melyekből szintén összejött egy-egy csokorra való.
A HÚSZ LEGJOBB FILM:
20. Halhatatlan szeretők
Az utóbbi években kissé elszállt Jim Jarmusch a maga ízléséhez igazította a vámpírok mítoszát. A visszatérését jelentő alkotásban inkább intellektuális lények ők, mint vérszívó szörnyetegek. A Halhatatlan szeretők erős hangulatképekkel és száraz humorral dolgozik. Jarmusch nem foglalkozik a cselekménnyel, ám olyan jól el lehet merülni világában, hogy ez nem jelent akkora problémát. A vámpírfilmek törzsközönségének vajmi keveset tud nyújtani, de azok számára, akik szívesen elfilozofálgatnak az öröklét mibenlétéről, annál többet.
19. Godzilla
Gareth Edwards nagyobb komolysággal és tisztelettel nyúlt a japánok ikonikus szörnyéhez, mint tette azt Roland Emmerich a maga idejében. A legelőnyösebb változáson maga Godzilla esett át, aki már nem csupán egy óriásira nőtt gyík, hanem egy földön járó isten. Az emberek – beleértve sajnos a dögunalmas főszereplőket is – a legtöbb, amit tehetnek, hogy jelentőségteljesen bámulják őt, ahogy helyrekalapálja a természet elfajzásait. A kolosszusok összecsapásával pofátlanul megváratnak, a mézesmadzagot újra és újra elhúzva az orrunk előtt, de mikor akcióra kerül a sor, annak minden perce tömör gyönyör. Godzilla több sebből vérezve is elvégezi, amire teremtetett.
18. Sírok között
Scott Frank filmje annak az időnek a kései darabja, amiben rendíthetetlen magándetektívek uralták a mozivásznakat. A Lawrence Block sokadik Matt Scudder-regényét adaptáló krimiben különösebb meglepetések nélkül áll össze a rejtély, ugyanakkor a tét közben egy elrabolt lánnyal is gazdagodik. Mint tudjuk, az ilyen helyzetek megoldásában Liam Neesonnak nagy gyakorlata van. Az elnyújtott végkifejletben módot is kap, hogy használja különleges adottságait, a film mégis inkább azért a noirokat idéző hűvösségéért érdemel helyet a listán, amivel eljuttatja hősét a leszámolásig.
17. Harag
David Ayer annyi zsarutörténet után most egy II. világháborús akciófilmmel próbálkozott. A Haragnak vannak hibái – néhány párbeszéden és karakteren például nem ártott volna még dolgozni -, ám az mindig örvendetes, ha valakinek a háborút idealista rizsa nélkül sikerül bemutatnia. Ayer nem finomkodik, Ryan közlegényt is elsápasztó brutalitással dolgozik. Ebben a lélekromboló húsdarálóban nincs helye az ártatlanságnak, de a végére azért a rendező kissé elnézővé válik szereplőivel szemben. A Steven Price csodás zenéjével kiegészülő csatajeleneteken kívül emlékezetes marad még a Haragból a reggeli, mely a film legbékésebb része lehetne, hogy a drága jó bajtársak révén az egyik legszörnyűbb váljon belőle.
16. A megtisztulás éjszakája: Anarchia
A tavalyi év meglepetéssikere, A bűn éjszakája izgalmas alapötletét nem tudta teljes egészében kihasználni. A folytatás kivisz minket az utcára, bele az éves irtás sűrűjébe, aminek alkalmunk van megismerni a valódi hátterét, a cselekmény mégis pergő marad. A második felvonás előnyére vált, hogy a feszültségkeltés helyett az akciót helyezte előtérbe. A fokozatosan megkedvelhető szereplők közül messze kiemelkedik Frank Grillo, akiről ordít, hogy a Megtorló diszkont változatát játssza, de olyan jól, hogy megérné rábízni az igazit.
15. Országúti bosszú
David Michôd az év legvalószínűtlenebb párosát hozta össze a civilizáció széthullása után játszódó drámájához. Az Országúti bosszúban az elismert Guy Pearce és az Alkonyat-sorozattal szerzett rossz hírére rácáfolni próbáló Robert Pattinson játszanak együtt. A két színész ugyan távolról sincs egy súlycsoportban, mégis Pattinson az, aki egyszerű jelenlétével életet visz a nihilbe. Az egy autó visszaszerzéséért alkalmi szövetségre lépő két főszereplő akár barátokká is válhatna, azonban a maguk választotta út végén nincs más, csak halál. A film annyira nyomasztó tud lenni, hogy a megnézése után biztosnak tűnik, hogy az emberiségnek nem érdemes hosszú távra terveznie.
14. Egy szerelem története: a nő + a férfi
Ned Benson duplafilmjét, melyben egy pár különválását mutatja be az ő egyéni szemszögeikből, fesztiválkörökben nagy kíváncsisággal várták, viszont langyosan fogadták. A magyar címben van némi félrevezetés: szerelmet itt csak nyomokban találunk. A gyász és a düh sokkal inkább meghatározó érzések a két epizódban. A lassan csordogáló filmekhez jó adag türelem szükséges és megfelelő hangulat se árt hozzájuk. Nem mesteri, de szép kísérlet volt ez Benson részéről, amit főképp a most is kiváló Jessica Chastain és James McAvoy kedvelőinek tudok ajánlani.
13. Szaftos szavak
Betűző verseny. Így kapásból kevés dolog jut eszembe, ami ennél unalmasabb lehet, Jason Bateman mégis eköré építette fel első rendezését. Bizonyára a komikus érdeklődését se a téma, sokkal inkább a főszereplő személyisége keltette fel, aki a legkevésbé se illik egy gyerekeknek megrendezett vetélkedőbe. A filmben egy szabadszájú tapló kihasználva egy kiskaput bejut a bajnokságra és sorba alázza le a kölyköket, ha az kell, hát néhány mocskos trükköt is bevetve. Bateman lubickol a magára osztott szerepben. Rendezésében sokkal több élet van, mint azokban a felejthető vígjátékokban, amiket amúgy be szokott vállalni.
12. A Grand Budapest Hotel
Wes Anderson műve, mint rendesen, tele van szórakoztatóan különc figurákkal; egyszerű, mégis ötletes képi megoldásokkal. A film középpontjában a Ralph Fiennes játszotta szoknyavadász főportás és apródjának kalandjai állnak. A szétszórt történetnek az ő párosuk, illetve a játékos humor ad lendületet. Mint a legtöbb egyéni látásmóddal rendelkező alkotónál, úgy Andersonnál is fennáll a veszélye, hogy önismétlővé és manírossá válik. Ennek A Grand Budapest Hotelben vannak előjelei, ám összességében továbbra is rokonszenves színfolt ő Hollywood egén.
11. A holnap határa
Tom Cruise nem múló bizonyítási kényszerének a nyár legszórakoztatóbb popcornfilmjét köszönhetjük. Doug Liman rendezésében a Világok harca találkozik az Idétlen időkiggel, a furcsa kombináció pedig a vártnál is ütőképesebbnek bizonyul. A folyton ismétlődő partraszállás könnyen monotonná válhatott volna, de a készítők mindig kitalálják, hogyan frissítsék fel a történetet. A holnap határában remekül keveredik az akció és a humor. A film sokkal viccesebb, mint amire előzetesen számítani lehetett. Cruise-t gyáva katonaként látni üdítő, ám persze ezúttal se kerülhető el, hogy világmegmentő szuperhőssé váljon.
10. Cold in July
Szégyenszemre Jim Mickle fesztivál kedvenc rendezése elkerülte a honi forgalmazók figyelmét. A filmben a Michael C. Hall (Dexter) játszotta képkeretezőhöz egy éjjel betör valaki, és ő ijedtében lelövi az illetőt. Az egyszerűnek tűnő esetről hamar kiderül, hogy jóval szövevényesebb a háttere. A Cold in July a legnagyobb természetességgel vált rendszeresen műfajt. Thrillernek indul, majd csavaros krimibe fordul, hogy modern westernként fejeződjön be. A humorral oldott műfaji zsonglőrködés közepette a sztoriban marad egy-két lyuk, azonban jobbnál-jobb karaktereit következetesen viszi végig a férfitörvények által kikövezett úton. Don Johnson, mint disznótenyésztő magánnyomozó külön extra.
9. 12 év rabszolgaság
Steve McQueen alkotása meglehet jobban járt volna, ha nem ítélik oda neki a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Mivel okkal sejthető némi politikai korrektség győzelmének hátterében, a Filmakadémia ajánlásával csak nehezebb elhinni, hogy jó. Ami azt illeti, tényleg az, sőt méltán nevezhető alapfilmnek is a témájában. Készítői egyszerűen, mégis erőteljesen mutatnak rá, mitől annyira égbekiáltó a rabszolgaság intézménye. A film célja nem az, hogy addig dörgölje az orrunk alá az ostor verte sebeket, míg rosszul leszünk. A kilátástalan mindennapokat nézzük végig, melyek során a művelt és intelligens Solomon Northup fokozatosan feladja a tartását és engedelmes rabszolgává válik.
8. Minden odavan
J.C. Chandor filmjére mondták, hogy a Gravitáció a tengeren, amiben van némi igazság. Robert Redford szintén a semmi közepén harcol túlélésért, ám ezúttal nincs jópofáskodó George Clooney. A Minden odavan egy letisztult, egyfős dráma. A sokat megélt főszereplőről apránként mállik le a magabiztosság, hogy a filmtörténet legindokoltabb bazmegelésével kétségbeesésbe forduljon át. A Minden odavanban nagyobb a csend, mint az űrben, de ez hozzátesz a hangulatához. Redford a kifáradásra utaló A hallgatás szabálya után újra megmutatta, hogy korai lenne őt leírni.
7. Világvége
A Cornetto-trilógia záródarabjában Edgar Wright az inváziós filmeket fordítja ki magukból. A történet sokáig semmi jelét nem mutatja a sci-finek, majd úgy szabadulnak el benne a gyilkos robotok, mint a vámpírok az Alkonyattól pirkadatigban. Felsejlik a zsáner több darabja, de a középpontban az iskolai barátok összeütközései, és úgy általában az emberiség hülyesége áll. A szereplők közti hibátlan komikus összhang adja a film dinamikáját, ám alkoholszintjükkel egyenes arányban nő az akciójelenetek száma is. Bár a második felére csökken a Világvége lendülete, ennek a Cornettonak is kétségtelenül ott a helye a többi között.
6. Holtodiglan
David Finchertől a Hetedik óta elvárják a nézők, hogy lepje meg őket. A Gillian Flynn bestsellere alapján készült Holtodiglan már a szereposztással sokkolt, pedig Ben Affleckre a felesége megölésével megvádolt Nick Dunne szerepét mintha ráöntötték volna. Fincher jól tudta, hogy színészét éppen annyira lehet utálni, mint szeretni, ettől a kettősségtől pedig Nick még kevésbé kiismerhető. Ahogy a főszereplő házaspár, a film se az, aminek látszik. Úgy tesz, mintha krimi lenne, de valójában morbid humorú, kegyetlen szatíra a házasságról. Férj és feleség harcában Affleck méltó „ellenfele” Rosamund Pike. Félelmetes alakítása láttán kétszer is meggondolod, hogy tudod-e, mi jár annak a fejében, aki melletted fekszik.
5. Éjjeli féreg
A forgatókönyvíróként idáig alig-alig villantó Dan Gilroy első, de annál jelentősebb rendezésében egyszerre nyújtja egy pszichopata felemelkedésének a portréját, valamint erős kritikát gyakorol az elbúlvárosodó médián. Jake Gyllenhaal ijesztően hiteles a gátlástalan hírvadász, Louis Bloom szerepében. A film során a város fényeiben úszó éjszaka arcot kap. Képi világa és James Newton Howard atmoszférikus, enyhén ’80-as éveket idéző zenéje okán történhetett, hogy többen a Drive-ra asszociáltak, pedig Gilroy alkotása több rokonságot mutat a Taxisofőrrel. A legbiztosabb közös pont, hogy várhatóan az Éjjeli féregnek is meglesz a maga kultusza. Tükre a kornak, amelyben élünk. Odakint egyre tülekednek a Louis Bloomok, hogy megszerezzék, ami szerintük jár nekik, és közben akaratlanul is a maguk képére formálják a világot.
4. A rajtaütés 2.
Gareth Evans filmjének első része szimpla, agyatlan vagdalkozás volt, ám valaki szerint ebben volt a szépsége. Ezúttal van történet, a verekedések pedig pont addig tartanak, ameddig kell. A rajtaütés 2 hatalmas ambíciókkal készült, aminek meglett az eredménye: az egyik legnagyobb minőségi ugrás, amit folytatás produkált. Ne bátorítson el senkit, hogy a film két és fél órás. A rendező végig a lényegre összpontosít. Aki látott legalább egy beépített rendőrökről szóló filmet, annak nem fog újat mutatni, de műve nem marad el az ismertebb daraboktól se. A végére besűrűsödő akciójelenetek olyan magasra teszik a lécet, ahol nehéz lesz a film készítőinek elérniük, ha ígéretükhöz híven leszállítják a trilógia utolsó fejezetét.
3. Nebraska
Bevallom, nem rajongok különösebben Alexander Payne munkásságáért, de azzal, hogy az alulfoglalkoztatott Bruce Dernre osztotta új rendezése főszerepét, máris felkeltette az érdeklődésemet. A történet szerint Dern egy reklámlevél miatt azt veszi a fejébe, hogy nyert egy millió dollárt, és ráveszi a fiát, hogy menjenek el érte. Payne minden sallangot elhagyva, szimpatikus minimalizmussal mesél. Bob Nelson csodás forgatókönyve nem igényel többet. A szűkszavú beszélgetések rengeteget árulnak el a szereplőkről. Az öreg bolondsága, egyszerű vágyai mögött is képesek pár szóval feltárni az embert. A befejezést ezerféleképpen el lehetett volna rontani. A keserű realitással való ütközés elkerülhetetlennek látszott, ám, ahogy megoldották, az nem csupán meglepett, de könyékig meghatott. Apáknak és fiúknak egyaránt kötelezővé tenném a film megnézését! Mivel már szinkron is létezik hozzá, feltehetőleg a magyar forgalmazó töketlensége miatt bizonytalan régóta a hazai premier.
2. Amerikai botrány
Ahogy a Napos oldal felállította azt a tételt, hogy egy kicsit mind lököttek vagyunk, úgy David O. Russell soron következő filmje, az Amerikai botrány szerint mind szélhámosak is. Ha nem másokat, akkor hát magunkat csapjuk be. A történet ugyan egy nagy átverés körül forog, a menetét a karakterek egymáshoz való, összekuszálódó viszonya határozza meg. A rendezőt igazán ezek a személyes vonatkozások érdeklik, és nagy tehetséggel bontja ki őket. Ehhez akkora teret biztosított elképesztő színészgárdájának, amekkorára csak módja volt. A ’70-es évek divatját, zenéit az Amerikai botrány rendkívül szórakoztatóan használja fel. A hossza ellenére nem az a leterhelő dráma, ami elveszi az élettől is a kedvet, épp ellenkezőleg. Russell filmje az év kevés kihagyhatatlan darabjainak egyike, mely inkább idézi Scorsese fénykorát, mint az öregedő mester legutóbbi munkája.
1. Snowpiercer
Joon-ho Bong nálunk még mindig bemutatásra váró poszt-apokaliptikus sci-fije az a filmcsemege, ami a szemet és az agyat egyformán jóllakatja. Amellett, hogy elsőosztályú akciófilm, átkozottul erős szociális kommentárral bír. A történet szerint a föld megfagyott, az emberiség maradéka pedig egy óriási vonaton rója köreit. A szegények a hátsó részben, szörnyű körülmények között tengődnek, ám Chris Evans vezetésével lázadás veszi kezdetét. Minden vagon, ahová velük együtt jutunk el, más meglepetést rejt. Egy elképesztően véres összecsapás következik vagy a borzalmas igazság egy újabb darabját ismerjük meg, sose tudhatjuk. Az eklektikus elegyet alkotó filmtől a groteszk túlzások se idegenek, nyitott hozzáállást követel. A Snowpiercer nem a könnyen besorolható alkotások közé tartozik, de, aki pont ezeket unja, annak nagy élményt fog jelenteni.
A TÍZ LEGROSSZABB FILM:
1. A kiütés
Megnézném azt a zsenit, aki kitalálta, hogy micsoda poén lenne, ha összeeresztenék Rockyt és a Dühöngő bikát. Felejtsük el, hogy legalább húsz évet elkéstek ezzel a viccel, a film enélkül is épp elég kínos! Ugyan Stallone és De Niro rég túl van a fénykorán, azért a megmaradt méltóságukra nem kellene ilyen csúnya KO-t mérniük.
2. Exodus - Istenek és királyok
Ridley Scott a modern ember értetlenségével közelített Mózes történetéhez. Az egyre bizonytalanabb kezű direktor átgondolatlanul kap ide-oda, keresi a fogást rajta, de sehogy se találja. Bibliai adaptációnak az Exodus rideg és semmitmondó, történelmi eposzként pedig vallási hovatartozástól függetlenül unalmas. Itt már a rendezői változat se segíthet.
3. Dumb és Dumber kettyó
Kivénhedtek a dilibogyók. Jim Carrey kétségbeesetten próbálja bebizonyítani, hogy még mindig vicces, de talán már maga se hiszi el. Az alkotók egy döglött lovat ütnek reménykedve a csodában, pedig szegény párának felhasadt a bőre és a legyek is gyűlnek körülötte. Ettől lesz a film inkább tragédia, mint komédia.
4. Transzcendens
Pár jó tanács kezdő producereknek: ha Christopher Nolan-filmet akarsz, őt hívd, ne az operatőrét! Ha mégis leszerződtetted, ne adj neki száz milliót az első rendezésére, amikor az se biztos, hogy megy neki ez a szakma. Érdemes a forgatókönyvbe is beleolvasni, hátha hülyeség. Végül, ha már ennyi jó színészt szedtél össze, írass nekik normális szerepet!
5. A bíró
Kevés színésznek ártott annyira, hogy sztár lett, mint Robert Downey Jr-nak. Visszatérését a drámai műfajba maga istápolta és előzetesen rögtön Oscar-díjakról pusmogtak az okosak, de még a rajongói se számítottak rá, hogy a film egy felháborítóan giccses egótúra lesz. 140 perc a legérzelgősebb klisékből. Az ítélet: bukás.
6. Sin City - Ölni tudnál érte
Az eddig is világos volt, hogy Robert Rodriguez nem tud folytatást rendezni, de ez a mocsok felér egy sértéssel. Pedig Frank Miller asszisztálásával mindent ugyanúgy próbál csinálni, a film mégis csupán gyenge utóérzete a kultikus elődnek. A címéhez legalább hű, mert emiatt a széteső, dögunalmas, és fájdalmasan ostoba folytatásért bizony ölni tudnék.
7. November Man
Pierce Brosnan újra kémet játszik. Az egykor megbízható iparosnak számító Roger Donaldson filmjéről más jó nem mondható el. A fakuló sármú Brosnan alvajárva nyomja le a szerepet, ami pedig fontos állomás lehetett volna halódó karrierjében. Ha ő nem próbálkozik, a többiek miért is tennék? Így lesz az alkotóknak a November Man expressz jegy a másodvonalba.
8. A feláldozhatók 3.
A szégyenlistán idén duplázó Stallone, ha már magát nem tudja megfiatalítani, hát megtette a bandájával. Az ifjú generáció felé tett lépéseket úgy folytatta, hogy a filmet alacsony korhatárúra vágatta és felkért egy újoncot rendezőnek. Döntéseivel kegyetlenül mellétrafált. Az utolsó nagy hadd el hadd és Mel Gibson is kevés hozzá, hogy mindezt ellensúlyozza.
9. Rossz szomszédság
Némelyek hajlamosak összekeverni a tahóságot a humorral. Közéjük tartozik Nicholas Stoller is, vígjátékára mégis tódult a közönség. Az egész film egyetlen hatalmas verseny, mely azt hivatott eldönteni, hogy az egyformán ellenszenves szomszédok közül ki a legsötétebb. Azt még megértem, hogy nekik ez jól esik, azt már kevésbé, hogy ebben mi a fenét jó nézni.
10. Az ismeretlen Drakula
Megértük hát, hogy a világ egyik legismertebb rémalakja szuperhőssé szelídült. Az ötlet már az Én, Frankenstein esetében se vált be, a stúdió mégis azt remélte, hogy Drakulával megalapozhatja a saját moziverzumát. Ehhez többet kellett volna fektetniük a vállalkozásba, mert, ahogy a mondás is tartja, szarból nem lehet várat építeni.
TÍZ NAGY CSALÓDÁS:
1. Csillagok között
Nem tudok többé Nolanben megbízni. A Kapcsolat óta nem blöffölt senki ekkorát. A Csillagok között nem elégszik meg annyival, hogy tiszteletteljesen adózzon az űrutazás előtt, egyenesen a 2001: Űrodüsszeia babérjaira tör, csakhogy a rendezőt túlságosan lefoglalja az érzelmi manipuláció, hogy elérje kitűzött célját. A befejezésen aztán a teljes film elúszik.
2. John Wick
A továbbra is ütőképes akcióhős, Keanu Reeves kis-nagy visszatérőjének a töke a helyén, de azon kívül semmi. Egy kutya miatt egyszemélyes háborút indítani nemes feladat, amiért még drukkolni is lehetne. Kár, hogy a film átmegy videójátékba, a végére pedig egy totálisan komolytalan katyvasszá válik.
3. A galaxis őrzői
Nem értem a galaktikus méretű üdvrivalgást körülötte. Oké, vannak benne jópofa részek, de, ha egy film hallmark-jelenettel kezd, ott bajok vannak. James Gunn soha nem lesz Joss Whedon, és talán nem is kellene erőltetnie.
4. Műkincsvadászok
Fontoskodó, unalmas kiselőadás lett a II. világháború egyik leginkább filmre kívánkozó történetéből. George Clooneyt nem szabad a kamerák mögé engedni amíg ekkora az önérzete, mert csak pocsékolja a nyersanyagot és a többre érdemes színészeket.
5. A harag tüze
Scott Cooper a túlértékelt Őrült szív farvízén evezve nagyobb lehetőséget kapott, mint amekkorát megérdemelt. Bíztam benne, hogy egy olyan kaliberű színész, mint Christian Bale és a mindig érdekes bosszú téma kihozzák belőle a maximumot, de csak mégjobban a felszínre került, hogy milyen középszerű és nehézkes filmes ő.
6. Sráckor
Ha eltekintek attól, hogy 12 évig forgatták, a film máris nem tűnik akkora számnak. Minden tiszteletem Richard Linklateré, a Sráckort nagyon akartam szeretni, viszont amilyen lenyűgözően őszinte és igaz az egyik percben, épp olyan felszínes és darabos a másikban.
7. X-men: Az eljövendő múlt napjai
Bryan Singer visszavette a filmsorozat gyeplőjét, ami többet ártott, mint használt. Quicksilver ütős feltűnését leszámítva semmi extrát nem tartogat ez a túlzsúfolt, többgenerációs mutánstalálkozó. hacsak azt nem, hogy az X-men filmfolyam idővonala kaotikusabb lett, mint valaha. Én itt részemről kiszálltam, jöjjön csak a stáblista után belengetett Apokalipszis!
8. Ron Burgundy - A legenda folytatódik
Will Ferrell és Adam Mckay első közös vígjátékának folytatásán régóta ment a huzavona a stúdióval. Most, hogy elkészült a film már látni miért. Hiába tértek vissza a közben befutott színészek és szórták tele a jeleneteket sztárcameókkal, ha egyszer, amit ebből a poénból ki lehetett hozni azt megtették az első részben.
9. Időhurok
A Spierig-tesók sci-fije az időutazás paradoxonjait vizsgálja, melyhez egy borzasztó hosszú és homályos expozíciót kell végigülnünk. Mire elkezd körvonalazódni a történet, kitalálhatóvá válnak az addig előkészített, meredek fordulatok. Ugyan felmerülnek érdekes gondolatok, ám az összkép túl abszurd ahhoz, hogy a filmet komolyan lehessen venni.
10. Transformers - A kihalás kora
Michael Bay megígérte, hogy a negyedik részt nem fogja elökörködni. Részben be is tartotta vállalását, csakhogy az infantilis humor és hadsereg-fétis visszafogásával inkább szürkébbé vált a film, mint jobbá. Bay ezek nélkül a robotokkal se tud mit kezdeni. Rutinból felrobbant hát mindent és ezerrel nyomja a beépített reklámokat. Ideje volna átadnia a stafétát.
