Steven Seagal rendezőként való bemutatkozásának olyan rémes a híre, hogy mindezidáig nem volt merszem bevállalni, ami nagy hiba volt. Az imdb-n kőkemény 4,3-as pontátlaggal szereplő Lángoló jég a csonttörés nagymesterének egyik legszórakoztatóbb filmje, megszórva néhány mélynek szánt, de inkább nevetségesbe hajló jelenettel. Seagal szükségét érezte, hogy felvilágosítsa a tömegeket a környezetvédelem fontosságáról, de ahelyett, hogy simán fellépett volna egy Greenpeace rendezvényen, egy ultrabrutális akciófilmben fejtette ki nézeteit. Egy katasztrófaelhárítót játszik, aki rájön, hogy munkáltatója, a Michael Caine vezette olajtársaság a gyilkosságtól se riad vissza, hogy beindítsa új finomítóját. Seagal a tőle elvárható módon vesz elégtételt, vagyis kinyír mindenkit, aki nem tiszteli eléggé a környezetet.
A már a címével is mosolyra fakasztó Lángoló jég a legjobb értelemben véve bűnös élvezet. A közepe táján előtérbe kerülő zagyva miszticizmus az, aminek semmi keresnivalója benne, de komolyan vehetetlensége folytán annál könnyebb túllépni rajta. Seagal rendezői képességeit nem kamatoztatta többé, pedig a film technikailag kifogástalan. Látszik, hogy költöttek rá és bárki hozta meg a forgatáson a végső döntést, tudta, hogy hová kell tenni a kamerát. Egyedül a belassításokból nem ártott volna kissé visszavenni. A színészek remekül lettek kiválogatva. Michael Caine igaz utólag megbánta, hogy szerepet vállalt a filmben, de nem annak vitatható művészi értékei miatt, hanem mert szétfagyott a segge az alaszkai forgatáson. Ugyan leginkább a fizetési csekk motiválta őt, úgy tűnik, hogy élvezettel adja a rohadékot. Az a sunyi, kétszínű mosolya imádnivaló.
A leginkább Steven Seagal bokszzsákjaként végző verőlegények kiválasztásakor se adtak alá a színvonalból. A Dokik c. sitcom Dr. Coxaként ismerté vált John C. McGinleyre egy szadista rosszfiú eljátszását bízni mindig jó ötlet, de egy kisebb szerepben felfedezhetjük az ekkor még kissé túlsúlyos Billy Bob Thorntont is. A színésznek igaz alig pár sor szövege van, gyaníthatóan annak is egy részét improvizálta. Főszereplőnk a szokásos formáját hozza és szállítja az elmaradhatatlan Seagal-pillanatokat, mint amilyen a kocsmai verekedés. Rendezőként se feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik a közönségének, így a film a spirituális kitérő után újra azt nyújtja, amiért leültünk elé. Bár azt Seagal elfelejti megemlíteni, hogy miért mászkál indián hacukában, figurája legendáriumát lelkesen költi. Nem elég, hogy olyan laza, hogy simán rágyújt egy égő olajkútnál, mindenki úgy beszél róla, mintha nála durvább arcot nem hordott volna a hátán a föld. Egy személyben igazságtevő, szellemharcos és kiválasztott ő. Seagal egója beteríti az egész filmet, azonban, ha zúzásra kerül a sor, nem kell csalódnunk benne.
A Lángoló jég utolsó fél órája az, ami mindent visz. Seagal előszedi az arzenálját. Ami csak lehet felrobban, a rosszak pedig iszonyúan megbánják, hogy rosszak voltak. A South Parkban is kiparodizált nagy szentbeszéd a végén szerencsére nem tart olyan hosszan, mint azt a rendező akarta. Az eredetileg 11 perces jelenet ellen sikoltva tiltakozott a tesztvetítések közönsége, ezért az utolsó pillanatban lerövidítették. A végső változatban így még azelőtt véget ér, hogy Steven Seagal túlzottan meghatódhatna saját magától. Ugyan iskolás üzenete a környezetvédelemről, ha azt vesszük, fontos, az én agyamban mégis inkább az motoszkált a hallgatása közben, hogyan lehet az előadója még mindig szabadlábon miután felrobbantotta fél Alaszkát és megölt tucatnyi embert. Feltehetőleg senki nem merte letartóztatni, ettől a gondolattól pedig ismét mosolyra húzódik a szám.
ÉRTÉKELÉS: 70%
