Jean-Paul Belmondo fénykora a '80-as évekre a végéhez közeledett, ám ő pályájának ezen szakaszában is szünet nélkül ontotta magából az örökzöld közönségkedvenceket. Ebben nagy segítségére volt Georges Lautner, akivel még a Zsaru vagy csirkefogó? készítése során hangolódtak tökéletesen össze. A rendezővel való együttműködés gyümölcse lett többek közt a mulattatóan kaotikus Szabadlábon Velencében és a Sophie Marceau bájait is bedobó Kellemes húsvéti ünnepeket!, melyek könnyedségük révén sokkal jobban konzerválódtak, mint a Jacques Derayyel forgatott kései zsarufilmek. Lautner pontosan tudta, hogy a humor Belmondo egyik fő erőssége és a műfaji korlátokra fittyet hányva engedte szabadjára őt. Az életveszélyes mutatványokra és a kiadós bohóckodásra mindig kapható színész az irányítása alatt a legjobb formáját nyújtotta, mégis azt a filmjüket emlegetik közös pályafutásuk csúcsaként, mely jóval komolyabb volt a korábbiaknál.
A profiban Belmondo játssza a francia titkosszolgálat ügynökét, Josselin Beaumont-t, akit a történet kezdetén egy kirakatperben életfogytiglanra ítélnek, mivel merényletet kísérelt meg egy afrikai ország diktátora ellen. Két évi embert próbáló fogság után végre sikerül megszöknie. Hazaérkezvén levélben közli egykori főnökeivel, akik a megváltozott politikai helyzet miatt eladták őt az ellenségnek, hogy végre fogja hajtani a feladatot, amivel eredetileg megbízták, vagyis megöli a Franciaországba látogató Njala elnököt (Pierre Saintons). Ezzel macska-egér játszma veszi kezdetét közte és a szervezet között. Beaumont egyre-másra kicselezi, mitöbb nevetség tárgyává teszi az ügynökség vezetőit illetve annak legjobb embereit, köztük a kíméletlen Rosent (Robert Hossein). Terve végrehajtásának érdekében attól se riad vissza, hogy üldözői célkeresztjébe sétáljon.
A profiban van egy jelenet, tulajdonképpen egy elég egyszerű kis poén, ami mégis kvintesszenciáját nyújtja Belmondo sármjának. Akik látták a filmet, azok bizonyára már kitalálták, hogy arról a részről van szó, amiben egy rövid, de annál emlékezetesebb bemutatkozást követően kiüti a neki ajtót nyitó balfácán milliomost. Beaumont szerepe végig biztosítja számára a teret, hogy kedvére bolondozhasson és a maga módján tegye helyre azokat, akik rászolgáltak. Nagystílű, mindenki felett álló figura, aki bármely helyzetben tudja, hogy mit feleljen. A filmben nincs nő, aki ne bomlana utána, vagy férfi, aki legyőzhetné, azonban ezúttal a teljes rendszert akarja szembesíteni saját rohadtságával. Elhatározásának árával Beaumont az első pillanattól kezdve tisztában van. Bár fiatalon nehezemre esett elfogadnom, hogy a film szomorúan ér véget, ám ahogy felnőttebb fejjel újranéztem, rájöttem, hogy nem fejeződhetett be másként. Beaumont a komikus felszín mögött végig tragikus hős volt, aki igazán soha nem akarta elérni azt a bizonyos helikoptert.
Akármilyen sűrűn szállingóznak a poénok, A profiban keserűség és kiábrándultság érhető tetten. Beaumont más emberként tér haza a fogságból. Elejtett szavaiból tudjuk meg, hogy jóval naivabb és idealistább volt azelőtt, ennek viszont már nyoma sincs benne. Feleségéhez is kizárólag azért surran be, hogy hülyét csináljon az ügynökségből. Nincsenek hosszútávú tervei korábbi szeretőjével se. Ha valakiért, hát az Alice-t játszó Cyrielle Clairért bármely más férfi legalábbis elgondolkodna a lehetőségen, hogy a bosszú helyett vele foglalkozzon, csakhogy Beaumont lényegében már halott, és nincs semmiféle idea, szerelem vagy barátság, ami eltéríthetné attól az egy céltól, ami még mozgatja. Valeras-ra (Michel Beaune) is, akire egykor felnézett, már csak cinikus megvetéssel tud tekinteni. Az ő személyében látja leginkább, hogy a nagy szavak, melyekkel rávették a küldetésre, mennyire üresek. Pompásan megírt közös jelenetük Valeras lakásán a magát a brutális Rosen fölé helyező, de valójában megalkuvó férfi teljes morális megsemmisülésével ér véget.
Bármily meglepő, Ennio Morricone eredetileg nem ide írta a filmen végigvonuló zenei főtémát, a Chi Mai ennek ellenére annyira finoman simul a történet hangulatához illetve magához Beaumonthoz, mintha mindig is hozzá tartozott volna. A slágerré vált dallamok mára elválaszthatatlanok A profitól és nagyban hozzájárultak a halhatatlanná válásához. Bizonyos részeiben azért lehet fogást találni a filmen. A titkosszolgálat működésének gyakorlati bemutatása, egyes fordulatok most már elég nehezen hihetőek. A csapda például, amit Valeras-nál állítanak Beaumontnak, annyira átlátszó, hogy egy gyerek se venné be, nemhogy egy sokat tapasztalt ügynök. A szervezet egyébként is végig meglehetősen inkompetensnek mutatkozik. Az egész titkosszolgálatból nagyjából Rosen az egyetlen, aki néha még az agyát is használja. Belmondot bunyó közben látni mindig nagy élvezet, viszont az akciójelenetek összességében nem lettek különösebben jók. Lautner nem fektetett beléjük akkora energiát, mint a többi közös munkájukban.
Idejétmúltnak a filmet a felsoroltak ellenére se nevezném. Vannak hiányosságai, amik mellett nem tudok elmenni, csakhogy ezek nem annyira relevánsak, hogy komolyan levonjanak az értékéből. A rengeteg idézhető pillanat, csattanós szöveg, valamint a remek figurák, akiket elsőrangú karakterszínészek töltenek meg élettel, jóval meghatározóbbak. Elég Beaumont és Rosen westernbe illő pisztolypárbajára gondolni, amibe egy fergeteges csavarként beletéblábol egy peches küldönc. A befejezésből ugyan leforgattak egy happy endes változatot, ám végül a producerek nyomására se használták fel. Lautner alkotása így is akkora sikert aratott, hogy a németek A magányos zsarut képesek voltak a folytatásaként eladni. Nálunk két év csúszással került a mozikba, cserébe Garas Dezső és sok más pótolhatatlan tehetség közreműködésével kiváló szinkront kapott, ami szégyenletes módon nem került fel a hazai DVD-kiadásra. Megannyi örök klasszikusa közül A profit se tudom kiemelni, mint Belmondo legjobb filmjét, de az talán nem túlzás, hogy a legjobb szerepe. Széles palettán vonultatja fel mindazt, amiért a színész tömegek kedvence lett. Megunhatatlan, egyszerre könnyed humorú és drámai súlyú bosszútörténet.
ÉRTÉKELÉS: 90%
