A musicalek fénye az ezredfordulón már rég nem ragyogott úgy, mint egykoron. Néhány próbálkozás akadt ugyan, de még a Disney-rajzfilmek is mindinkább szabadultak a zenés betétektől. Ekkor jött Baz Luhrmann és újra bebizonyította, hogy egy musical lehet fiatalos és energikus. Popslágerekkel teletömött, extravagáns képi világú romantikus történetével egy modern klasszikust alkotott, melynek azóta se akadt párja. A film az 1900-as évek Párizsába repít vissza, mely a bohém forradalom napjait éli. Ebbe a felfokozott életvitelű világba csöppen Christian (Ewan McGregor), a tapasztalatlan ifjú azzal a feltett szándékkal, hogy íróként az új kor hangja lesz. Megismerkedik Toulouse-Lautreccel (John Lequizamo), aki különc társulatával egy darab színpadra állítására készülődik. A fiút elviszik a hírhedt Moulin Rougeba, ahol egy tévedésnek köszönhetően a mulató legfényesebb csillagának a karjaiban találja magát. Satine-t (Nicole Kidman) egy befolyásos hercegnek (Richard Roxburgh) ígérték oda, a két fiatal mégis szenvedélyes kapcsolatba bonyolódik, nem törődve azzal, hogy az együtt töltött napjaik meg vannak számlálva.

Baz Luhrmann Vörös függöny-trilógiájának előző darabjaiban, az áttörést hozó Kötelező táncokban és az amerikai debütálását jelentő Rómeó + Júliában se szabott gátat fantáziájának, de a féktelen kedvű rendező ezúttal még tovább feszegette a határokat. A díszletek a direktor egyik művében se voltak ennyire pompázatosak. A merész képi megoldásokhoz dinamikus vágás társul, mely meghatározza a film őrült ritmusát. A történet egy pillanat alatt vált át tragédiából bohózatba, hogy aztán félreértések komédiájából szerelmi történetként teljesedjen ki. Az alkotók nyíltan merítenek az olyan romantikus klasszikusokból, mint A kaméliás hölgy, sőt a cselekmény szinte minden egyes fordulata ismerős lehet valahonnan, ám mégse érződik az elkoptatottság. Köszönhető ez annak az őszinte lelkesedésnek és bájnak, ahogy ezt az ezerszer elmondott történetet elmesélik.

A filmben egymás után robbannak be a nagyobbnál-nagyobb ötletpetárdák, amik szemkápráztató tűzijátékká olvadnak össze. A különböző hangulatú műfaji elemekkel Luhrmann úgy zsonglőrködik, hogy abba egy edzetlenebb néző könnyen beleszédülhet. Műveiben a zene mindig is legalább annyira fontos volt, mint a vizualitás. Az, hogy a szereplők dalban mondják el az érzelmeiket a rendező felfokozott világához a leginkább passzoló kifejezésmód. Az alkotók fantasztikusan válogatták össze és építették bele a jelenetekbe az ismert számokat, olykor teljesen kiforgatva őket magukból. Ennek a csúcsa, mikor Madonna Like a Virginjét két férfi adja elő, de hasonlóan elbűvölő, amikor Christian és Satine szerelmes dalok emlékezetes sorait énekelve vitatkoznak. 

A Moulin Rouge-t követően többen is sztárokkal megpakolt musicaleket vittek filmvászonra. Ezek közös jellemzője, hogy a színészek hírneve gyakran többet nyomott a latba, mint az énektudásuk, Baz Luhrmannak viszont sikerült két olyan főszereplőt találnia, akik legalább annyira jól énekelnek, ahogy játszanak. Nicole Kidman és Ewan McGregor lenyűgöző teljesítményt nyújtanak minden tekintetben. Duettben és szólóban egyformán varázslatosak. Mellettük még feltétlen említést érdemel Jim Broadbent a Moulin Rouge showman tulajdonosaként és Richard Roxburgh, aki a Satine-t minden áron birtokolni akaró infantilis herceget játssza. A forgatókönyvet és Roxburgh alakítását egyaránt dicséri, hogy a karakterét egyszerre lehet utálni és szánni.

A filmben összeolvad művészet és élet, ez pedig külön színt ad az alkotásnak. Akárcsak a Szerelmes Shakespeareben, a darabot a háttérben szövődő kapcsolat alakítja, mely annak előadására éri el csúcspontját, ahol Christian és Satine eggyé válnak szerepükkel. Az első perctől tudjuk, hogy a szerelmesek kapcsolata nem érhet jó véget, mégis velük vagyunk, hogy szembeszálljanak környezetükkel az együtt töltött csekély időért. A Moulin Rouge üzenete végtelenül egyszerű, de igaz: egy a fontos az életben, hogy szeress és viszont szeressenek. A filmben a romantika képes felülkerekedni a rideg valóságon, ám győzelme csak időleges lehet, ahogy a szerelem se tarthat örökké. Amint összezáródik a függöny, a realitás visszaveszi az irányítást. Christiant a kedvese elvesztése felett érzett fájdalomtól lesújtva találjuk a film kezdetekor, de a történet elbeszélése egyfajta gyógyulási folyamat is a számára, melynek végén érett felnőttként, megbánás nélkül nézhet vissza mindarra, amit megélt.

ÉRTÉKELÉS: 100%