Peter Jackson is egyike azon rendezőknek, akiknek a felkapottá válás többet ártott, mint használt. A szerényebb költségvetésű filmeket maga mögött hagyva A gyűrűk ura-trilógiával belépett az eposzok világába, és ezzel egycsapásra kikerült a szótárából a kis jelző. Így fullasztotta giccsbe a finomabb megközelítést igénylő Komfortos mennyországot is. Ezt a teljes alkotói bukást előzte meg a King Kong, amibe úgy vágott bele, hogy ott nyomták a zsebét A király visszatérrel elnyert Oscar-díjak. Az időzítés nem volt épp a legjobb. Peter Jackson előtt ugyan ott hevert az egész világ, de ő ki akarta pihenni a több évi megfeszített munkát, amit a kész jelenséggé vált trilógiába ölt. A Universal Pictures emberei régi álma megvalósulásának az ígéretével és egy tekintélyes összegű csekkel meggyőzték, hogy ne tegye. Jackson tehát az 1933-as King Kong nagy rajongójaként ismét életre hívta a mozitörténet leghíresebb szörnyetegét, mely végül őt is maga alá gyűrte.

A filmet szintén az év végén mutatták be, mint A gyűrűk ura epizódjait, remélve, hogy nem csak kasszát robbant, de szintúgy tarol az Oscar-díjátadón, mint a trilógia lezárása. Előzetesen nem is tűnt kizártnak, ami egy óriásmajomról szóló történettől nem akármi. Az rögvest meglátszik a King Kongon, hogy sokféle elvárásnak kellett megfelelnie. Már a pontos műfaji meghatározása se egyszerű, annyi mindent zsúfoltak bele. Egyszerre szerelmi történet, kalandfilm és tragédia, sok-sok karakterrel, akiket hol az előtérbe löknek, hol ugyanezzel az elánnal kivonnak a forgalomból. Ez alól nem kivételek a központi figurák se. A stábját a különös lényekkel teli Koponya-szigetre csaló megszállott rendező (Jack Black) és a hősszerelmessé váló író (Adrien Brody) egyformán háttérbe szorulnak a film során. A rosszul felépített forgatókönyv révén a nincstelen színésznő (Naomi Watts) és King Kong kapcsolata se bontakozik ki rendesen. Hiába dagasztották valamivel több, mint három órásra a cselekményt, a szereplőket a film végére se érezzük magunkhoz közel.   

Az alkotás ereje az akciójelenetekben és a technikai megvalósításban van. A Weta műhely szakemberei legyen szó akár a ’30-as évek New Yorkjáról, akár a fantáziaregénybe illő őskori szigetről, nem elégszenek meg a maximumnál kevesebbel. Maga a címszereplő kidolgozása is megérdemli a dicséretet. Inkább tűnik egy személyiséggel rendelkező élőlénynek, mint egy pixelekből varázsolt komputercsodának. Életre keltésében, ahogy A gyűrűk ura Gollamjánál, Andy Serkis segédkezett, aki kivételesen teljes valójában is megjelenik: ő játssza Lumpyt, a szakácsot. A filmen sok tehetség ügyködött, ám munkájuk gyümölcse nem áll össze egésszé. A megalománia egyre súlyosbodó tüneteit mutató Peter Jacksonon túlnőtt ez a rosszkor bevállalt feladat. Fáradtságának kárát látják a drámai jelenetek, melyekkel feltűnően nem boldogul. Sok időt áldoz az emberi tényezőre, aztán hagyja pocsékba menni. A helyzeten az eklektikus színészgárda se javít. Naomi Watts tűnik még a legátgondoltabb választásnak, ám a többieket mintha hasraütésre választották volna ki. Adrien Brody és Jack Black bár valószínűleg maguk se értik, hogy mit keresnek egy King Kong-filmben, azért megpróbálnak a nekik osztott lapokból valamit kihozni. Nem a tehetségükön múlott, hogy nem voltak képesek elfogadtatni magukat a rájuk osztott hálátlan szerepben.

A King Kong szállítja azt az elképesztő látványt, amit elvárunk A gyűrűk ura-trilógia rendezőjétől, viszont tartalmilag nem nyugszik erősebb alapokon, mint Roland Emmerich Godzillája. Annál nagyobb probléma tehát, hogy a Középföldén túl sok időt eltöltő Jackson az alapjaiban rém egyszerű szörnymesét tolkieni magasságokba próbálja emelni. A nagy erőlködés jobbára csak olyan kínos pillanatokat szül, mint mikor a finálé során a semmiből előtűnő Jack Black elkezd hadoválni a szépségről és a szörnyetegről. A filmnek leginkább a Koponya-szigeten játszódó része működik, amúgy könnyed szórakozásként és megható eposzként egyaránt hiányérzetet hagy. Magyarázatot jelenthet a történeti lyukakra, hogy rengeteg, főképp a karakterekre koncentráló jelenet végezte a vágószoba padlóján, de gyorsan tegyük hozzá, hogy a film így is túl hosszú. A King Kong hősei majdnem olyan nehézkesen jutnak el a szörnyek szigetére, mint Frodóék a Végzet hegyéhez, az utolsó felvonást jelentő new yorki tombolásban pedig szintén arányt tévesztenek az alkotók.

A mozipremier idején még nyugtatgathattuk magunkat azzal, hogy a bővített változat majd helyrekalapálja az egységet, azonban ez a kiadás soha nem jutott el hozzánk. Úgy hírlik sokat nem veszítettünk, csupán az akciószekvenciákat toldották meg egy kicsit. Különben se pluszjelenetekre lenne szükség a King Kong megmentéséhez, hanem teljes újravágásra, de feltehetően az se lenne elég, mivel Peter Jackson már a forgatókönyv megírásakor túlhizlalta szörnyetegét. A valóságban nem a szépség végzett az óriásmajommal, hanem egy rendező egója, és nem azé, akit Jack Black játszik. A film egy méregdrága tiszteletadás lett egy mára túlhaladott klasszikus iránt, mely nagyobb akart lenni nem csak hírneves elődjénél, hanem azt hiszem, hogy mindennél, amivel valaha el akartak bennünket kápráztatni a mozikban. Merész vállalkozás volt, melyről a Jackson zsenijét magán viselő részek miatt nem lehet totális kudarcként beszélni. Legjobb pillanataiban a film képes magával ragadó kalanddá válni. Ha beéri ennyivel, oda lehetett volna tenni a rendező mesterhármasa mellé.

ÉRTÉKELÉS: 60%