A svindlerek nem átlagos bűnözők. Ahogy Michael Ritchie filmjének főszereplője találóan megjegyzi, egy svindler és egy tolvaj között az a különbség, hogy az utóbbi futásnak ered, ha forróvá válik a talaj, ám egy jó szélhámosnak nem kell lelépnie, amíg nem akar. Ezek a találékony figurák a mozit is meghódították, több csavaros alkotás szólt róluk A nagy balhétól a Focus - A látszat csalig. A filmeknek egy másik közismerté vált alakja a leértékelt sportoló, mint Rocky, aki ellen szól minden esély, de ő megmutatja, hogy van még cucc a pincében. A két homlokegyenest különböző műfaji hős találkozik ebben a remek kis vígjátékban, ami annyira rosszul szerepelt az amerikai mozikasszáknál, hogy átkeresztelték Diggstownról Midnight Stingre, ám ez nem sokat segített rajta. Hozzánk Éjféli bunyóként jutott el, hogy rövid időn belül a videótékák hátsó polcain találja magát. Mára leginkább azok emlékeznek rá, akiknek volt szerencséjük kihalászni onnan.
Gabriel Caine (James Woods - Salvador) utolsó napjait tölti a hűvösön, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy szökést szervezzen rabtársainak, amiből némi mellékesre tehet szert, sőt már előkészíti a következő nagy dobást társa, Fitz (Oliver Platt - Ha ölni kell) segítségével. Tervük, hogy kifosztják Diggstown városának kiskirályát. John Gillonnak (Bruce Dern - Ami sok, az sokk) két szenvedélye van, a boksz és a fogadás. A helyiek kedélyét felkorbácsoló Fitz csaliként benyögi, hogy ismer egy bokszolót, aki akár tíz emberrel is elbánik az itteniek közül. Gillon ráharap a lehetetlen mérkőzés ötletére, Caine pedig egy kis trükkel ráveszi haverját, a koros Honey Roy Palmert (Louis Gossett Jr. - Garni-zóna), hogy térjen vissza a ringbe. A tíz meccs a megállapodás szerint éjféltől éjfélig tart, és mind Caine, mind Gillon beveti a maga módszereit, hogy megkönnyítse a győzelmet.
Bár a film Leonard Wise regényét dolgozza fel, A nagy balhéval való rokonság közelibbnek érződik. Akárcsak George Roy Hill klasszikusában, a svindli célja csak részben a pénzszerzés, legalább ennyire fontos, hogy kikészítsék Gillont, aki a felszínen csupán annyira tűnik veszélyesnek, mint egy simlis autókereskedő, de már akkor látni a szemében, hogy valójában halálos a fickó, amikor először találkozunk vele. Bruce Dern tökéletesen hozza ezt a kettősséget. Délies nyájassága mögött ott bújik maga az ördög, aki abban a meggyőződésben él, hogy Diggstown az ő városa, és azonnal megtorolja, ha valaki a helyére próbál ülni. Gillon még saját fiát is beáldozza a cél érdekében, bukása lassan mindenki számára személyes ügy lesz. A sima átverés így válik a film végére leszámolássá, melyben a vesztes fél nem csak a pénzét veszíti el, hanem totálisan megsemmisül.
Az Éjféli bunyót készítő Michael Ritchie olyan vígjátékokkal, mint a Fletch és Az aranygyermek a ’80-as években még megbízható rendezőnek számított, de ekkorra már leáldozóban volt a csillagzata. Ebbe a munkájába sokat beleadott, és annál kevesebbet kapott vissza belőle. Nem meglepő, hogy ezek után egyre inkább feladta a próbálkozást, hogy bármi maradandót alkosson. Ritchie itt még hibátlan pontossággal találta el az arányokat, ezért a film ugyanolyan jól működik átverésekkel teli vígjátékként, mint sportfilmként. A hangvétel végig laza marad, még úgy is, hogy a helyzet egyre komolyabbra fordul. A forgatókönyvet író Steven McKay érdemleges lehetőséget se kapott többé, pedig tudta mit kell tennie, hogy a történet működjön. A cselekményvezetés pergő, nem kevésbé a párbeszédek ritmusa. Az idézhető szövegekből kitelne pár bekezdés, közülük is külön kategóriába sorolható, amikor Caine motiválni próbálja bokszolóját a Gyökerek felemlegetésével.
A színészek mintha maguk is remekül szórakoznának, könnyedén hozzák hát a legjobb formájukat. Fénypontból kijutott a jelenlétével mindig felderítő Oliver Plattnek is, melyek közül a leghatalmasabb, amikor a film elején látszólag tök részegen rommá alázza a népeket előbb pókerben, majd biliárdban. A történet második felében már nincs akkora szerepe, mint az elsőben, de elég csak egy-egy félmondatot benyögnie, és övé a jelenet. Az elsőszámú sztár persze James Woods, aki ezelőtt is gyakran játszott svindler hajlamú figurákat, itt aztán pedig övé volt a tökéletesen az egyéniségéhez illő szerep. Gabriel Caine egy igazi hazárdőr, aki még kötéllel a nyakán is képes viccelődni. Ugyanúgy csal és manipulál, mint a film főgonosza, a készítők mégis elérik, hogy neki szurkoljunk. Míg Gillon a gyilkosságtól se riad vissza, Caine sose alkalmaz durva eszközöket, és még az átveréseiben is ott a humor. Az egyik bokszolót például úgy vonja ki a forgalomból, hogy hashajtót kever az ivóvizébe.
A 48 évesen is kiöregedettnek számító Honey Roy Palmer szerepét merész húzásként Ritchie az ekkor 56. életévét taposó Louis Gossett Jr-ra osztotta. Ugyan a megjelenésében simán benne van a kemény bokszoló, továbbá ő és Woods remek párost alkotnak, azt nem lehet elhinni róla még nagy fantáziával se, hogy akár egyetlen ellenféllel is képes lenne felvenni a kesztyűt. Tudta ezt a rendező is, ezért jól bevált filmes fogásokkal élt. A gyorsan lezajló meccsek, a gondos vágás és koreográfia rövid időre megteremtik azt az illúziót, hogy az öreg harcos még mindig ütőképes. Az alkotók okosan játsszák ki azt a kártyát is, hogy a megbundázott és a komoly meccsek kiszámíthatatlanul váltogatják egymást. Sose tudhatjuk, hogy melyik jön, mivel Caine és Gillon rendre csavarnak egyet a felálláson. Akár egy lezsírozott meccsből is vérre menő összecsapás lesz, és fordítva. A fő kérdés már nem is az, hogy Palmer kibír-e tíz bunyót egymás után, hanem, hogy Caine és Gillon mivel rukkolnak elő legközelebb. Annyit elárulhatok, hogy az utolsó meglepetés garantáltan kifektet!
Az Éjféli bunyóban feltűnik az ennivaló Heather Graham is, aki úgy hírlik a forgatáson ténylegesen elcsavarta James Woods fejét, de a filmet szerencsére nem terhelik felesleges szerelmi szállal. A Célszemély c. sorozat kedvelői tartsák nyitva alaposan a szemüket, és kiszúrhatják a nagyon fiatal Jim Caviezelt, mint Palmer egyik ellenfelét! A film csibészes bájának prímán megágyaz James Newton Howard zenéje. A termékeny komponista dallamaival együtt mosolyog a svindlerekkel, mintha ő is benne volna a buliban, ugyanakkor a bokszmeccsek izgalmához is hozzá tud tenni. Ahogy egy tisztességes Rocky-filmből se hiányozhatott egy felkészülési montázs, úgy ezúttal se kell lemondanunk róla. Az alkotók mást is kölcsönvesznek a sorozatból, de, ha már nyúlnak, hát teszik azt jó ízléssel. Az Éjféli bunyón, akárcsak Honey Roy Palmeren, nem fogtak az évek. A nagy balhé és a Rocky valószínűtlen találkozása a jól megírt forgatókönyvnek, az értő rendezésnek és a pompásan összeválogatott színészeknek köszönhetően az elkövetkező esztendőkben se lesz kevésbé ütésálló. Erre akár itt helyben meg lehet kötni a fogadásokat!
ÉRTÉKELÉS: 80%
