A mostanra csak önmaga halovány árnyékaként tevékenykedő, horrorfilmekkel nevet szerzett, angol Hammer stúdió az ötvenes-hatvanas években élte fénykorát. Vezetői az újdonság erejével ható színes és szélesvásznú rettegést népszerű moziszörnyekkel párosították. A jellegzetes stílusú filmek amellett, hogy leporolták a Universal klasszikus rémeit, híressé tették Christopher Lee-t és Peter Cushingot, akik aztán számtalan alkalommal csaptak össze, többnyire Drakula-feldolgozásokban. A Hammer nem csak horrorfilmeket készített, de leginkább akkor jöttek be a számításaik, ha maradtak a kaptafánál. Még a jobban sikerült kitörési kísérleteik is, mint a Sherlock Holmes-sorozatukat elindítani kívánó A sátán kutyája, elutasításban részesültek a közönség részéről. A Christopher Lee-t ismét csatasorba állító Az ördög menyasszonya válságba jutásuk hajnalán készült és szintén újítani szeretett volna a lassan idejétmúlttá váló recepten. Míg ezt akkortájt kevésbé értékelték, mostanra az okkult témájú horrorok egyik klasszikus darabjává lépett elő.
A film Dennis Wheatley 1934-ben megjelent regényén alapul, ami eredetileg The Devil Rides Out címen futott, de az amerikai forgalmazónak ez nem tetszett, így lett belőle The Devil's Bride, vagyis Az ördög menyasszonya. A történet főszereplője a nagyvilági úriember, Duc de Richleau, akit a szerző 11 írásában küldött harcolni a gonosz ellen. Az ördög menyasszonya kezdetén barátjánál, Rexnél tesz látogatást, akivel beugranak a rég nem látott Simon Aronhoz egy kitérőre. A fiatalember épp partit tart, a kedves ismerős érkeztére pedig meglehetősen furcsán reagál. Idegessége gyanút kelt Richleau-ben, amit visszaigazolnak az emeleten talált kellékek, melyeket a fekete mágia gyakorlására szokás használni. Mikor rájön, hogy Simon egy sátánista szekta befolyása alá került, azon nyomban cselekszik, de meglehet máris túl későn. A fiú megszökik az őrizete alól, az egyetlen hozzá vezető nyom pedig egy lány, akivel mindössze pár szót váltottak. Rex bár nem hisz a hókusz-pókuszokban, a Simon megmentéséért folytatott hajsza során válogatott természetfeletti praktikákkal, sőt magával az ördöggel is szembe kell néznie.
A Hammer korábbi művei is érintették a sátánizmust és a fekete mágiát, ám direktbe nem mertek belemenni, mivel féltek a kíméletlen brit cenzorok és a nem kevésbé vaskalapos katolikus egyház haragjától. A változások szele a kezükre játszottak némi enyhülést a szigoron, így elhárultak az elvi akadályok a könyv megfilmesítéséről. A regényt Christopher Lee ajánlotta a stúdió fejeseinek a figyelmébe. Mivel nem csak Wheatley ismerőse, hanem még a szomszédja is volt, könnyedén megszerezte áldását az adaptációra. A Drakulával és egyéb rettenetes figurákkal összeforrt színésznek természetesen a Hammer a gazember szerepét szánta, de ő kiharcolta, hogy a történet hősét, az okkult tudományokban jártas Duc de Richleau-t játszhassa el. A forgatókönyv megírásával az amerikai John Huntert bízták meg, de munkájával elégedetlen volt a film producere, így lépett a képbe honfitársa, az a Richard Matheson, aki ekkor már túl volt A hihetetlenül zsugorodó ember sikerén és a low budget-filmek pápája, Roger Corman közreműködésével a horror műfajban is letette a névjegyét.
Matheson még a Legenda vagyok egy korábbi moziváltozata okán került kapcsolatba a Hammer egyik producerével, de ez a közös projekt végül nem valósult meg. A tapasztalt író sokat húzott Wheatley regényéből, aminek fontos elemek is áldozatul estek, cserébe viszont a feszes tempót diktáló cselekmény gördülékenységének az útjából minden akadályt elhárított. Az angol cenzorhivatalnak, a BBFC-nek akadtak kifogásai, de a filmbe így is bekerült egy visszafogott orgiával egybekötött véres áldozati szertartás. Az ördög menyasszonya költségvetését 180 ezer fontban határozták meg, de néhány előnyös forgalmazási szerződésnek köszönhetően fel tudták emelni 285 ezerre. Az összeg jól jött a pénznyelő speciális effektekre, amik közül néhányat nem tudtak rendesen befejezni, ezért a pár éve megjelent Blu-ray kiadáson volt mit csiszolni az amúgy is elavult trükkökön. A film szereposztása körül szerencsére nem volt ennyi zűr. Érdekesség, hogy Richleau legfőbb ellenfelének, a szektavezér Mocatának a szerepét az egyik leghíresebb Bond-gonosz, Goldfinger eljátszásával közkedvelté vált Gert Fröbének ajánlották fel, majd mikor ő visszautasította, egy másik későbbi Bond-gonosszal, Charles Grayyel pótolták.
A filmet Terence Fisher rendezte, aki öreg bútordarab volt a Hammer stúdiónál, felfutásukat nem kis részben neki köszönhették. Az ördög menyasszonya rendelkezik egyfajta anakronisztikus bájjal, aminek mindjárt a kegyetlenül hatásvadász zene megalapoz. Régimódi ijesztgetéseit akár meg is lehet mosolyogni, viszont Fisher volt olyan jó rendező, hogy hangulatossá varázsolja őket. Más idők filmje ez, amikor a kereszt ereje még tényleg hatott a sátánfajzatokra. A történet egyik pillanatról a másikra felpörög, és onnantól nem ereszt. A pompásan felépített bevezető miközben gyorsan megismertet a főbb szereplőkkel, már vágtat is az első fordulat felé. A Simonnál tett látogatásnál Richleauvel együtt fogott el a gyanú, hogy valami nem stimmel. Ahogy a főszereplők keresztülhúzzák a szektát irányító Mocatának a számítását, ördögi játszma veszi kezdetét, melyben a tét Simon és a beavatásra váró lány, Tanith lelke. A többnyire dróton rángatott férfiért és nőért nem rágtam le a körmöm, hisz puszta bábok voltak ők a történetben, de annyi szimpátiát az alkotóknak sikerült kicsikarniuk, hogy az értük folytatott küzdelem ne tűnjön feleslegesnek. Látni, hogy hiába csatlakoztak a szektához, van bennük egy darab, ami még megmenthető.
Az ördög menyasszonyát Christopher Lee uralja, akire felszabadítóan hatott, hogy kivételesen a jó oldalon állt. Magával hozott szerepei miatt néha nem tudtam nem arra gondolni, hogy titokban rosszban sántikál, ám összességében ugyanolyan remek volt hősnek, mint gazembernek. Duc de Richleau szerepe nem csak tekintélyt parancsoló jelenlétet, hanem komoly színészi játékot is követelt tőle, és végre bizonyíthatta, hogy ez se jelent neki problémát. Mormoljon akár varázsigéket, az ő szájából még a nevetséges halandzsa is hitelesen hangzik. A szereposztás többi része is decens. A színészek játéka ugyan a film stílusából adódóan rendre teátrálisba hajlik, de az látszik rajtuk, hogy koptatják már egy ideje a világot jelentő deszkákat. Az átható tekintetű Charles Gray karizmatikus gonoszt formál a vicces nevű Mocatából, akinek nem érdemes az útjába kerülni. A sodró lendületű események mellett idő sincsen, hogy háttért építsenek a figurának, így Gray érdemei duplán számítanak, hisz kevésből kellett sokat kihoznia. Kellemes meglepetés volt felfedezni az Igenis, miniszter úr!-ból a most is szórakoztató Paul Eddingtont, aki annak a családnak az egyik tagját játssza, mely belekeveredik a szekta és Richleau harcába.
A filmbe egy szokatlan autósüldözés is belefért, de a csúcspontját minden kétséget kizáróan akkor éri el, amikor a menedékül szolgáló házban leszáll az éj, és a gonosz támadásba lendül. Richleau egy védelmi kört rajzol, amiből az ördög megpróbálja kicsalni az ott lévőket. Itt bizonyosodik be igazán, hogy Fisher mennyire érti a dolgát és a legpofonegyszerűbb módszerekkel is képes hatást elérni. Ikonikus képsorokat alkot, amik a maguk módján ügyesen játszanak el némely alapvető félelmünkkel. A színekkel a rendező nem dolgozik olyan erőteljesen, mint máskor, inkább az árnyékokkal teremti meg a kívánt légkört. A kezdetleges trükkök tompítanak a borzongáson, de mikor a halál angyala belovagol a szobába, az így is képes megfagyasztani a vért az erekben. Ehhez még a végső leszámolás se ér fel, az ezt követő, semmiből jövő ájtatos happy end pedig némileg ki is lóg a filmből. Pechjére Fisher alkotása akkor került a mozikba, amikor a Rosemary gyermeke, melynek árnyékában neki nem termett sok babér. Hamarosan új idők vették kezdetüket a horror történetében, ehhez a Hammer bárhogy is igyekezett, nem volt képes alkalmazkodni. Az ördög menyasszonyában még megvan mindaz, ami a nevüket fogalommá tette. Érthető, hogy Christopher Leenek miért is volt ez a kedvence a náluk forgatott filmjei közül.
ÉRTÉKELÉS: 80%
