Bud Spencert aligha kell bárkinek is bemutatni. Terence Hill-lel közös filmjeiket valószínűleg egészen az apokalipszis bekövetkeztéig, sőt minden bizonnyal utána is heti rendszerességgel fogják sugározni. Az örökös kedvenc bunyós páros együtt és külön is szépen elboldogult, de talán nem szentségtörés kijelenteni, hogy Spencer egy kicsit jobban. A pályafutásukat meghatározó Az ördög jobb és bal keze sémáját mindketten igyekeztek átvinni saját filmjeikbe, azonban Bud Spencernek megvolt az a szerencséje, hogy a sors összehozta őt egy bizonyos Stefano Vanzinával, közismertebb nevén Stenoval. Az író-rendező kitalálta, hogy ugyanazt, amit Az ördög jobb és bal keze tett a westernnel, azt megcsinálhatnák az olasz rendőrfilmekkel: lépjen a keménység helyébe a humor meg a nagy pofonok. Megszületett hát Piedone alakja, aki a maga módján, fegyver nélkül őrzi a rendet Nápoly utcáin.
A siker nem maradt el, sőt egészen négy részen keresztül gyűrűzött tovább. Míg a sorozat első kettő darabja még őrizte a poliziesco gyökereket, az újabb folytatások már inkább a gyerekfilm irányába tolódtak el. Piedone nem fért meg Nápolyban, minden epizódban más egzotikus tájakra látogatott el, ahol rendszerint kábítószercsempészeket leplezett le és egy gyilkosságot is megoldott. A hong kongi kiruccanástól fogva kötelezően ott lógott a nyakában egy kölyök és ügyefogyott beosztottjának, Caputonak (Enzo Cannavale) is egyre jelentősebb szerep jutott. A nagy váltás a Piedone Afrikábannal következett be. A történet szerint a felügyelőt egy informátor halála vezeti el a sötét kontinensre, ahol az előző rész óta visszavonult Caputo pincérként tengődik. Piedone védelmébe veszi az árván maradt Bodot (Baldwyn Dakile), akit a kábítószercsempészek ugyanúgy meg akarnak ölni, mint az apját.
Ennél a filmnél érdemes a szokottnál is részletesebben belemenni a szinkronba. A Piedone Afrikában hazánkban úgy vált hírhedtté, hogy ez volt az egyetlen rész, ami sokáig csupán feliratosan volt elérhető. A Mokép így adta ki a filmet még videokazettán is, akárcsak a Seriff az égbőlt. Mikor a '90-es évek végén a Tv2 az összes részt újraszinkronizálta, csak akkor jött el az ideje, hogy a szereplők a mi nyelvünkön szólalhassanak meg, de bár ne tették volna. Az a szörnyszülött, aminek a Masterfilm Digital szinkronstúdiójában életet adtak még kereskedelmi csatornás mércével is kritikán aluli. Spencer hangja persze nem Bujtor István lett, aki, mint ismert, annyira együtt rezonált olasz kollégájával, hogy nem elégedett meg azzal, hogy szinkronizálja, az Ötvös Csöpi-filmekben ténylegesen Piedone magyar kiadásává vált. Az amúgy kiváló Kránitz Lajossal kitartóan próbálták betölteni a Bujtor hiánya keltette űrt, de nem vált be. A játéka merev és élettelen. Bármily meglepő, a szinkronnak vannak ennél nagyobb gondjai is, kezdjük ott, hogy a főképp pornós munkáiról ismert Lázár Sándor vagy hat szereplőt szólaltat meg. Egy jelenetre még egy olyan színészt is, akinek a szinkrongárda átlagát félálomban is verő Fülöp Zsigmond lenne a hangja. Ez azt hiszem, mindent elárul arról, hogy a szinkron készítői mennyire figyeltek oda a színvonalra. Bevallom, annyira fájt hallgatnom, hogy egyfolytában azt vártam, mikor kezd el vérezni a fülem.
Ha van rá mód, a filmet inkább tanácsos feliratosan nézni, de még ez se jelent írt az összes bajára. Mert bár a Piedone Afrikábant kétségtelenül agyonvágja a szinkron, igazság szerint nélküle is elég rossz. Az még viszonylag apróság, hogy ez az egyetlen rész, amiből hiányoznak olyan közkedvelt mellékszereplők, mint a cigarettaárus és Gennarino, a pitiáner tolvaj, vagy, hogy az előzőkben még tengerészt játszó Claudio Ruffini egy totál más figura bőrében tér vissza. Igazán akkor tört el bennem valami, amikor felcsendült az újrahangszerelt főcím-zene. Úgy tűnik, hogy nem a Beverly Hills-i zsaru III-ban kezdődött el az a hagyomány, hogy, ha egy részt el akarnak tolni, akkor legelőször is tönkreteszik ikonikus zenéjét. A különbség, hogy a hentesmunkát az eredeti szerzők, Guido és Maurizio De Angelis követték el. Nehéz elhinni, hogy ehhez a borzalomhoz közük van, miképp azt is, hogy a filmet a sorozat állandó rendezője, Steno készítette. Egy poént nem tudnék felidézni, amit érdemes lenne. Nincs is mit. Siralmasan gyenge, erőltetett vicceket durrogtatnak, mint mikor Piedone a víz alá nyom egy bűnözőt miközben egy nővel bájolog. Spencer se találja a helyét a rémesen megírt jelenetekben, amiért nem is lehet hibáztatni. Az egyetlen, ami működik az a közte és a vagány kiskölyköt játszó Baldwyn Dakile közti összhang. Látszik, hogy Spencer megkedvelte a lurkót, akiben tényleg van egy szerethető csibészség.
Baldwyn Dakile sokat fejlődött a következő részre, itt észre lehet venni, hogy néha nem tudja, hogyan kellene viselkednie. Bodo és Caputo párosa is elég csiszolatlan még. Szegény Enzo Cannavale-t, aki olyan szórakoztató jelenség volt az előző két részben, most arra kárhoztatják, hogy komplett idiótaként bohóckodjon. Ha nem volna a Piedone Egyiptomban, azt mondanám, nincs benne több egy kósza epizódistánál, pedig mindössze arra van szüksége, hogy a jelenetek, amiket írnak neki, viccesek legyenek. Az Afrikában forgatókönyvét sajnos nem a korábbi részeket jegyző Lucio De Carora bízták, aki nem csak arra ügyelt, hogy Piedonének legyen kit lecsapnia, hanem arra is, hogy a film krimiként is élvezhető legyen. Mert bár a sorozat egyik része se szolgált az évszázad rejtélyével, megvoltak a maguk jól időzített, kigondolt fordulataik. Az Afrikábant annyira butára vették, hogy nem maradt helye semmi ilyesminek. Azt, hogy ki a hunyó, még a mi Kardos Doktorunk is egyből kitalálná. Az új írók nem is próbálkoznak, a rendező Steno pedig mintha beletörődne abba, hogy a film menthetetlen. Nem dolgozza ki a jeleneteket, a színészeket hagyja ripacskodni és a bunyók koreográfiájára se figyel oda. Spencer is csak rutinból nyomja le őket. A Piedone Afrikában végső soron pont olyan, mint a szinkronja. Méltó bélyege az az igénytelen fércmunka, mely nagyon helyesen örökre elválasztja azoktól a részektől, amiket valóban érdemes megnézni.
ÉRTÉKELÉS: 40%
