Az ezredfordulós világvége-félelmet a vallási szektákon kívül Hollywood is megpróbálta kihasználni, ám a legtöbb filmet, ami erre próbált építeni, már a bemutatása évében elnyelte a feledés. Az egyetlen, mely nem kopott ki teljesen a köztudatból Arnold Schwarzenegger akciófilmje, az Ítéletnap. A cím akár az osztrák tölgy karrierjére is vonatkozhatna. A '90-es évekkel leáldozott azoknak az izomhősöknek, akiknek ő volt a királya. A képregény-filmek kora már a sarkon topogott, Schwarzenegger pedig nem tudott többé megfelelni a megasztár státusszal járó bevételi igényeknek. Legyünk konkrétak, az 1994-es True Lies volt fénykorának utolsó kasszarobbantó állomása. A későbbi filmjeit többnyire a nemzetközi bevételek húzták ki a csávából beleértve a Terminátor 3-at, ami után a megmaradt népszerűségét kihasználva megválasztatta magát Kalifornia kormányzójának. Az Ítéletnap idején épp túl volt egy komoly szívműtéten, a biztosítósok pedig ott lihegtek a nyakában, attól félve, hogy ki se bírja az akciójelenetekkel járó megterhelést.

Schwarzenegger tényleg nincs fizikailag a topon, de az a lomhaság még nem ütközik ki rajta, ami A hatodik napon és Az igazság nevében című filmjeiben már keményen. Az Ítéletnapnak kezdetben sokkal nagyobb fejfájást jelentett az ő öregedésénél a megfelelő rendező megtalálása. Azt, hogy milyen magasra céloztak a filmmel jelzi azok névsora, akiket kinéztek a leforgatására. A jelöltek között volt Guillermo Del Toro és Sam Raimi is, aki inkább egy szentimentális baseball-drámát választott következő munkájául. Sokáig úgy tűnt, hogy a durva videóklipjeivel nevet szerzett Marcus Nispel (Péntek 13.) készítheti el a filmet, aki végül saját magát golyózta ki a produkcióból. Bár saját bevallása szerint Az elnök különgépével felkapottá vált Andew W. Marlowe félkész forgatókönyvével nem tudott mit kezdeni, de a fáma szerint távozásának oka az a világhálóra kikerült memorandum, mely a nyilvánosság elé tárta 65 oldalon át részletezett különleges óhajait. Ezek között olyan csemegék szerepeltek, mint annak a pontos meghatározása, hogy a producerek mikor és hányszor állhatnak vele szóba. Az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy a 83 milliós költségvetésnek legalább a dupláját kívánta elkölteni, hogy ne sérüljenek művészi elképzelései.

Marcus Nispel tehát repült, Schwarzenegger pedig régi barátját, James Cameront próbálta meggyőzni, hogy lépjen a helyére. Mivel Cameron ekkor még nem heverte ki egészen a Titanic idegőrlő munkálatait, maga helyett Peter Hyamset (Időzsaru) ajánlotta. A rendező, aki ritka kivételként maga is szokta fényképezni a filmjeit eddigre szinte minden műfajban kipróbálta magát, de a természetfeletti akció-horror pont hiányzott a repertoárjából. Hyams le se tagadhatná, hogy az Ítéletnap képi világának a kidolgozásánál nagy hatással volt rá a Hetedik. A pap lerobbant lakását, ahová Schwarzenegger és társa, Kevin Pollak egy jelenetben belépnek, akár John Doe is bérelhetné. A történet szerint a páros egy szupergazdagokat védő testőrcégnél dolgozik. Miután egyik ügyfelükre rálő egy pap, nyomozni kezdenek és eljutnak a vízióktól rettegő Christinehez (Robin Tunney - Mentalista), akit születésétől fogva a sátánnak (Gabriel Byrne - Közönséges bűnözők) szemeltek ki. A jóslat szerint, ha az évezred utolsó órájában a magáévá teszi, megnyílnak a pokol kapui, a világmindenség pedig a sötétség hercegének az irányítása alá kerül.

A forgatókönyvvel láthatóan nem az Oscart célozták meg. Úgy merít a klisék tárházából, mintha kötelező lenne. A Schwarzenegger játszotta Jericho Cane is egy két lábon járó sablon. A vele való megismerkedés például a Halálos fegyverből lett átmásolva. A családját elvesztő, megtört ex-zsaru ott ül lerobbant kéglijében pisztolyát a homlokának nyomva, mikor betoppan hozzá Kevin Pollak, akinek a szintén nem túl eredeti vicces haver szerepe jutott. Végzete attól a perctől fogva kőbe van vésve, hogy elsüti az első poénját. A vele kapcsolatos fordulattal se járnak el finomabban, sőt már akkor lebuknak vele, mikor felvezetik. Könnyű lenne az egész filmet ebben a tempóban ízekre szedni, de az Ítéletnap az összes bűne ellenére szórakoztató. Stílusos képeivel felépít egy sötét világot, aminek nyomasztóságát hamar megkedvelhető szereplőinek humorával oldja fel. Pollak túl jól adja elő a szerepét és a beszólásai is túlságosan ülnek ahhoz, hogy a figurája közhelyességén járjon az agyunk. Schwarzenegger, akitől normál esetben leginkább a karizmatikusság várható el, most színészileg is egész ügyesen elboldogul. Fájdalma és dühe valódinak, mitöbb olykor megrendítőnek hat, amit egyrészt üdítő látni tőle, másrészt így az ő karakterének a sablonossága is tompul.

Schwarzenegger hiába gyúrt rá ezúttal jobban az alakításra, Gabriel Byrne könnyedén lepipálja. Az ördög mindig hálás szerep, tanúsítják ezt olyan nagyágyúk, mint Jack Nicholson és Al Pacino, amit a sajnálatosan kevésbé elismert Byrne is kihasznál. Gondoskodtak róla, hogy a belépője kirobbanó legyen, de tűzijáték nélkül, pusztán szadista mosolyára és irgalmat nem ismerő tekintetére támaszkodva is uralja a szerepet. A jelenetei kéjesen mártóznak meg a vad túlzásokban, melyek között vannak különösen emlékezetesek és akadnak szórakoztató marhaságok egyaránt. Az előbbiek közé tartozik mikor egyszerre fekteti meg egyik híve feleségét és lányát, az utóbbiakban pedig többször ostobán futni hagyja Christine-t és Cane-t, hogy ellenségeit és kudarcot vallott szövetségeseit büntethesse meg válogatott módon. Schwarzenegger és Byrne legjobb közös jelenete, amikor az ördög megkísérti Cane-t, hogy visszahozza a családját, ha elárulja Christine-t. Ugyan ez is túlzással ér véget, de előreveti, hogy a főszereplőnek többre lesz szüksége az izmainál, hogy legyőzze ellenfelét.

Az Ítéletnap amivel kissé adós marad, az a nagy összecsapás. Van ugyan egy rutinosan levezényelt, robbanásokban bővelkedő üldözés, melynek az a célja, hogy a Schwarzenegger-filmek törzsközönségét kielégítse, ám az utána következő fináléban megfosztanak minket attól, hogy lássuk, hősünk, hogyan harcol meg a démoni formát öltött sátánnal. Pedig a felvezetés ínycsiklandó. A néhai effektmester, Stan Winston agyából kipattant fenséges szörny berobban a templomba a föld alól, kibontja hatalmas szárnyait eltörpítve az előtte álló férfit, hogy az egész világ sorsát eldöntő küzdelem végül a főszereplő fejében dőljön el. A film sztorijába mondhatjuk, hogy passzol, Schwarzeneggertől egyenesen példa nélküli, hogy a hit erejével számoljon le ellenfelével, mégis satnya megoldásnak hat. Néha nem tudok nem arra gondolni, hogy Cameron vagy Raimi kezei között az Ítéletnapból mennyivel több lehetett volna, de összességében Peter Hyams is jó munkát végzett. Stílussal, atmoszférával és lendülettel tömi be a forgatókönyvön tátongó lyukakat, csak a vágóolló szalad meg akció közben a kezében. Schwarzeneggernek a film nem adta meg a vágyott visszatérést, azonban legalább egy kicsit kirángatta a komfortzónájából. Az Ítéletnap miközben keresi számára az új utakat, kihozza az öregedő akciósztárból, amit lehet. Schwarzenegger megvívta az évezred utolsó nagy csatáját, és, ha nem is úgy, ahogy régen, de győzött.  

ÉRTÉKELÉS: 70%