Alexandre Dumas regényeit rendszeresen szükségesnek érzik a filmstúdiók leporolni, ám a '90-es években egy másik számtalanszor elővett kalandhős adta meg ehhez az újabb löketet. A Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood, a tolvajok fejedelme akkora érdeklődést váltott ki, hogy a Disneynél úgy érezték, hogy ezt a hullámot nekik is meg kell lovagolniuk. A választásuk Dumas legismertebb művére, A három testőrre esett. Azt még csak nem is próbálták leplezni, honnan jött az ihlet, így átvették Michael Kamen zeneszerzőt, továbbá a Costner-film slágerét feléneklő Bryan Adamset is, sőt a stílszerűség jegyében mellécsapták Stinget és Rod Stewartot. Nem aprózták el a szereposztást se. Habár a D'Artagnannak eredetileg kinézett Brad Pittet végül nem tudták megszerezni, jó érzékkel találtak meg egy másik ígéretes tehetséget Chris O'Donnell személyében, aki nem sokkal korábban Al Pacino oldalán az Egy asszony illatában hívta fel magára a figyelmet. A testőrök eljátszására A vadnyugat fiaiban már összeszokott Kiefer Sutherlandet és Charlie Sheent kérték fel, akikhez harmadikként a komikus mellékszerepeivel kedvelté vált Oliver Platt csatlakozott. A filmmel egyidőben egy rivális Három testőr-produkció is formálódóban volt, de miután elhalászták előle a kinézett színészeket, szép csendben összeomlott.
Az várható volt, hogy a Disney a maga ízléséhez igazítja Dumas regényét, ami kifejezetten jó elgondolás volt azok után, hogy a történetet már vagy tucatszor vászonra vitték. A '70-es években Richard Lester duplafilmjével viszonylag hűen és részletesen követte a D'Artagnan-románcok első ciklusát, de a regény elkötelezett hívei ezzel a verzióval se voltak maradéktalanul elégedettek. Ők máig hiába várnak a teljes adaptációra, ami a második (Húsz év múlva) illetve a harmadik ciklust (Bragelonne Vicomte) se hagyja figyelmen kívül. David Lougherty forgatókönyvíró a történelmi részleteket elnagyolva, az egyszerű, sodró lendületű cselekményre helyezte a fókuszt. A sztorinak csak az alapjai maradtak meg: D'Artagnan (O'Donnell) a lelkes vidéki ifjú Párizsba utazik, hogy testőrnek álljon, ahol összebarátkozik Athosszal (Sutherland), Porthosszal (Platt) és Aramisszal (Sheen), akik pártfogásukba veszik. D'Artagnan a könyvvel ellentétben nem a királynő becsületét próbálja megvédeni, hanem a véletlennek köszönhetően rájön, hogy Richelieu bíboros (Tim Curry) két segítője, a félszemű gazfickó Rochefort (Michael Wincott) és a halálos csáberejű Milady (Rebecca De Mornay) közreműködésével trónfosztásra készül. A testőrség feloszlatása miatt törvényen kívülivé vált barátaival az Angliába tartó Milady nyomába erednek, hogy megakadályozzák, Richelieu szövetségre lépve Buckinghammel magához ragadja az oly vágyott hatalmat.
Annak ellenére, hogy a Disney a nevét adta hozzá, A három testőrre nem erőltette rá családbarát politikájának cenzori szigorát. A filmet befolyásuk latba vetésével a második legalacsonyabb korhatár-kategóriába soroltatták, az mégse nélkülözi az erőszakot, mitöbb az erotikát se. Az utóbbi ugyan nem lép túl a gondosan fedett, ám dagadó keblek mutogatásán, mégis, ha azt vesszük, hogy a cég milyen vaskalapos és bigott hírnévnek örvend, akkor hozzáállásuk meglepően rugalmasnak tekinthető. A Disney animációs fronton ekkoriban nagy újjászületésen ment keresztül, az élőszereplős filmjei viszont kevésbé jelentettek garanciát a szórakozásra, így történhetett, hogy A három testőrt a nagy felhajtás dacára is fenntartások kísérték. A filmmel nagyot akartak szakítani, ezért arra a Stephen Herekre bízták a rendezést, aki a Kerge kacsák óta a házi kedvencük volt. Herek azokhoz az alkotókhoz tartozik, akikből első ránézésre nem nézne ki sokat az ember, de meg tud lepni. A három testőr volt addigi pályája legnagyobb kihívása, amihez úgy volt képes felnőni, ahogy arra még a legnagyobb optimizmus mellett se lehetett számítani. Filmje pergő és látványos, mint egy modern akciófilm, ugyanakkor van benne klasszikus elegancia és könnyedség is. Egy-két bugyutább pillanat akad csak, ami ellene szól. A legtöbbjükért a D'Artagnant üldöző pojáca, Girard felel, akit vicces mellékalaknak szántak, de állandó felbukkanásai inkább fárasztóak.
A három testőr szerencsére tud komoly lenni, ha kell. Athos és a Milady közös múltja a film legdrámaibb szála, mely a Richard Lester feldolgozásban se volt ilyen jól kibontva. Kapcsolatuk sokkal romantikusabb lett, igazi tragikus szerelem, de a változtatásokat a karakterek és a színészek egyaránt meghálálják. Rebecca De Mornay (A kéz, amely a bölcsőt ringatja) tökéletes választás volt a végzet asszonyának, aki a filmben egyben áldozat is. A készítőkben volt annyi bátorság, hogy szálát végigvigyék happy end beleerőltetése nélkül. Különös, hogy pont a Milady-ből faragtak egy olyan rétegelt karaktert, akivel együtt lehet érezni, míg Richelieu és Rochefort, akiket több vezérelt az aljasságnál, itt mindössze szórakoztatóan túlkarikírozot gonosztevők. A királynével is kikezdő bíborossal nyilvánvalóan a korábban emlegetett A tolvajok fejedelmének bíróját szerették volna megidézni. Alan Rickman alakításához a maga módján szintén remek Tim Curryé (Legenda) ugyan nem ér fel, de azért ördögi vigyorával, sötét humorával meg-megközelíti. Ahogy ő, úgy Michael Wincott (A holló) is arra született, hogy gonoszokat játsszon. A megjelenése hibátlanul passzol Rochefort jellegzetes alakjához, akinek a számlájára, hogy még jobban utáljuk, a film készítői még D'Artagnan apjának a megölését is ráírják.
A szereposztás a hősöket illetően is legalább ennyire dicsérhető, ragyogóan lett a gárda kiválogatva. Színészileg a leghálásabb feladat Kiefer Sutherlandnek jutott, akihez nagyon jól passzol a vívódó, morózus Athos figurája. Talán az se túlzás, hogy nála senki se érzett rá jobban a szerepre, pedig rangos elődjei voltak. Charlie Sheen szintén ideális választás volt Aramisnak. Nem véletlen, hogy vele a karakter nőcsábász mivolta lett kidomborítva. Oliver Platt (Éjféli bunyó) reszortja újfent a humor, és Porthosként is megállás nélkül szórja az óriási szövegeket. Az újonc Chris O'Donnell fiatalos lendülettel és ártatlansággal formálja meg D'Artagnant. Megállja a helyét ebben a díszes társaságban is, habár kitörni közülük nem tud. A film készítői végig ügyelnek rá, hogy megőrizzék az egyensúlyt és ne csak D'Artagnanról szóljon a sztori. A fináléban mindenkinek gondoskodnak tennivalóról, még a teszetosza király (Hugh O'Connor) is megkapja a maga pillanatát. A Julie Delpy (Mielőtt felkel a Nap) és Gabrielle Anwar (Spionfióka) alkotta hölgykoszorú az, melynek inkább dekoratív szerep jut. A Delpy alakította Constance-nak még beleszeretnie is alig van ideje az ifjú D'Artagnanba.
A három testőr nem lenne amerikai film, ha nem tuszkolnának bele pár robbanást, ám a fő attrakcióját a kardpárbajok jelentik. Itt meg kell, hogy emlékezzek az értük felelős Bob Anderson olimpikon vívóról és kardmesterről, aki még Errol Flynn-nek is tanított pár fogást. Több évtizedes pályafutása során gyakran hozzá fordultak elsőként, ha egy filmhez kard-koreográfia kellett. Anderson 2012-ben elhunyt, de addig olyan alkotásokban működött közre, mint az eredeti Star Wars-trilógia, a Hegylakó, a Zorro álarca és A gyűrűk ura-trilógia. Aki szereti a kardvívást, annak érdemes átnyálazni a filmográfiáját, mert, ahol az ő neve szerepel ott jó eséllyel szenzációs vívójeleneteket lehet találni. Ezalól nem kivétel A három testőr se, melyben egy testhezálló cameot is kapott: ő a király vívótanára. A filmhez még egy nem mindennapi tehetséget leigazoltak, a Farkasokkal táncolóért Oscar-díjat kapott Dean Semler operatőrt, aki hírnevéhez méltó munkát végzett. A pompásan felvett jelenetekre öröm ránézni. A három testőrbe rengeteget fektettek, viszont a Disney anyagi elvárásainak nem felelt meg, ezért elásták a többi katalóguscímük között. Nem akarom felbőszíteni a könyv hűségre érzékeny rajongóit, ezért odáig inkább nem merészkedem el, hogy a legjobb feldolgozásnak nevezzem, ám az biztos, hogy hosszú ideje nem készült ennél pazarabb.
ÉRTÉKELÉS: 80%
