Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Filmek a polcról

Filmek a polcról

Az aligátor (1980)

2016. március 21. - Lazók György

ali-13.jpg

A '80-as évek kalózvideón terjedő horrorjai közül több ma már csak halvány emlék. Beugranak képek és hangok, azonban a film címe rendszerint a múlt ködébe vész, mint az egykor halomban álló, másolt kazik. Lewis Teauge alkotása is egyike volt a hanyatló nyugat azon szennyeinek, melyre a régi rendszer cenzorai hiába mondtak nemet, az egymás közt cserélgető videósok közössége és az őket kiszolgáló fekete piac révén a kiválasztottakhoz így is eljutott. Szép napok voltak ezek. Mit se számított a pocsék képminőség, az eredeti szöveget botladozva követő hangalámondás, csak a filmélmény. Az aligátorral vagy húsz éve nem találkoztam, de bizonyos részei örökre beleégtek az elmémbe. Sokáig abban se voltam biztos, hogy melyik horrorból vannak ezek a régről ismerős jelenetek. Azt hiszem, hogy a filmet nem is láttam egyben, csak gyerekként belefutottam, amikor a szüleim a barátaikkal nézték és szerencsére túlságosan bele voltak mélyedve, hogy kizavarjanak a szobából. Annyi év után rátalálva most végre eljött az alkalom, hogy az elejétől a végéig kiélvezzem.

A filmnek rögtön az első jelenetében egy aligátor-parkban majdnem felzabálják az egyik gondozót, de ez nem veszi el az esetet végignéző kislány kedvét, hogy vetessen egy cuki kis hüllőbébit az akváriumába. A Ramonnak elnevezett állatkát a szociálisan visszamaradott apa egy dühös pillanatában lehúzza a klotyón, aki a csatornában végzi. Ahogy az ősrégi városi legenda tartja, itt aztán aligátorunk hatalmasra nő. Erre kivételesen logikus magyarázattal is szolgálnak, ugyanis pont a fészke közelébe dobálják azoknak a kutyáknak a tetemét, melyek egy nem teljesen legális növekedési hormonkísérletben múltak ki. A szer sajnálatos mellékhatása a pokoli étvágy, így Ramon ténykedése idővel feltűnést kelt. Egy kívülálló zsaru (Robert Foster) kezd el szaglászni a sorozatos eltűnések miatt. Bár kezdetben csak röhögnek rajta, miután az aligátor a nyílt színen is felbukkan, megkezdődik a hajtóvadászat, melybe bevonnak egy szakértőt (Robin Riker) és egy harcedzett vadászt (Henry Silva) is.

ali-11.jpg

Az, hogy a történet nem csak úgy általánosságban, hanem konkrétan ismerős lehet máshonnan, az nem véletlen. Az aligátor készítői bevallottan Spielberg Cápájából vették az ihletet, amivel akkoriban nem voltak egyedül. A videós piacot elárasztották az emberhúsra rákapó halak és hüllők. Ezeket a filmeket többnyire olyanok készítették, akiknek a neve a trash-rajongókon kívül senkinek se cseng ismerősen, de azért akadnak kivételek. Például Joe Dante, a Piranha rendezője később a Szörnyecskékkel vált világhírűvé. A vitathatatlanul B-kategóriás Az aligátor mögött azt hittem, hogy csupa no name-tag áll, erre mindjárt a főszereplő az a Robert Forster volt, akit Tarantino rehabilitált a Jackie Brownnal. A főnökét A keresztapa II. Frank Pentangelije, az Oscar-jelölt Michael V. Gazzo játszotta. Rajta kívül feltűnik még Sydney Lassick is a Száll a kakukk fészkére c. filmből, szóval egy egész decens színészgárdát hoztak össze. A rendező Lewis Teauge nem futott be nagy karriert, ám a '80-as években egész jól ellavírozott. A nevéhez fűződik a Cujo, a Macskaszem és A Nílus gyöngye is. Amitől letettem a hajamat, hogy a forgatókönyvet is egy Oscar-jelölt, John Sayles írta, aki bár az olcsó filmek mestere, Roger Corman mellett kezdte a szakmát, de aztán átállt a karakterközpontú drámákra és Hollywood egyik legkeresettebb script doktora lett.

ali-14.jpg

Az aligátor némely trükkjén meglátszik az alacsony költségvetés - mikor például igazi aligátort raknak kicsinyített díszletekbe -, ugyanakkor az is, hogy, akik a filmet csinálták, azok alapjaiban értik a dolgukat. Mivel akár csak Spielberg Bruce nevű robotcápája, úgy Ramon se akart gyakran az Istennek se működni, ezért Lewis Teauge rendező rákényszerült a kreatív megoldásokra. Arra, hogy a szörny jelenlétének az érzékeltetésével érje el a feszültséget, ahelyett, hogy ténylegesen, egészben mutatná. A filmben így egész ügyes, hangulatfokozó hatások keverednek a hót gagyikkal. A paradicsomszósszal aztán nem spórolnak. Ha Ramonnak egyszer megjön az étvágya, ott hullanak a testrészek. Mázlistának érezhetik magukat azok, akiket egészben nyel le. Az esküvői vérengzés ebből a szempontból a film egyik csúcspontja, a legemlékezetesebb viszont egy ártalmatlannak induló pillanat: egy kisgyereket néhány társa egy medence pallójához kíséri. Csak kalózosat játszanak, a vízben azonban ott pihen a mi Ramonunk. A kérdés innen az, hogy meg merik-e tenni a film készítői, amire gondolunk. Millió érv szól ellene, és csak a közönség idegeinek a felborzolása mellette, de miről szól egy horror, ha nem erről?

Az író John Sayles szívbajosság nélkül szolgálja ki a nézők borzalom iránti vágyát, és most nem arra célzok, hogy élvezettel tocsogna a film a vérben. A helyzet az, hogy nem jobban, mint bármely keményebb horror, amire viszont rátesz egy lapáttal, az a tudatosság, ahogy az áldozatokat kiválasztja. A készítők igen alaposan dolgoznak rajta, hogy kellően utáljuk azokat, akik az aligátor gyomrában végzik. Bármilyen borzalmas is tehát, amit látunk, ott van valahol benne az elégedettség, mikor a delikvens pontosan azt kapja, melyet megérdemel. Vagy még annál is rosszabbat. A történet szerint ugye Ramon egy mohó és felelőtlen gyógyszercég kísérleteinek a következménye, mikor pedig a főszereplő nyomozó erre rájön, a polgármesterrel kirúgatják. Sayles anélkül, hogy utalásokat tenne arra, hogy az aligátor tettei mögött az éhségnél komolyabb motiváció állna, egyenként mégis kinyíratja vele azokat, akik amúgy megúsznák a felelősségre vonást. Kezdetben még ők oly ostobák, hogy elmenjenek hozzá, ám a főkolomposokért maga az állat tesz meg egy igen jelentős utat. Ramon így válik kimondatlanul a büntetésükké, mi pedig kivégzési közönséggé.

ali-12.jpg

A film a korábban említett Cápából átvesz beállításokat, fordulatokat, sőt olykor a zenéjét is direkte utánozza. Félelmetességben ugyan meg se közelíti, azonban a cselekményét ügyesen másolja. Saylesnak nincsenek nagy céljai a történettel, arra viszont odafigyel, hogy gördülékenyen haladjon előre. A karakterekhez való érzéke már itt megmutatkozik, a sablonosságukkal együtt is élőek. Tökéletesen kifejezi például a polgármester szolgalelkűségét, ahogy egy jelenetben bemutatja, miképp csüng pénzelője szavain. Egy olyan már ekkor elaggott klisébe, mint a bűntudattól szenvedő zsaru is hitelességet visz. Bár a forgatáson napról-napra írta a végső változatot, még ezt is a maga előnyőre fordította: mikor Robert Forster ritkuló haját beleimprovizálta az egyik jelenetbe, Sayles ebből egy remek visszatérő poént csinált. Forstert elsőre furcsa ilyen fiatalon látni, ám idővel az lesz a különös, ahhoz, hogy egy ilyen tehetséges, karizmatikus színészt észrevegyenek, miért kellett még 17 év? Nála lényegesen kevesebb teret kap az örökös maffiózó, Henry Silva, de, mint nagy fehér vadász tesz róla, hogy egyhamar ne felejtsük el. A feje ijesztőbb az aligátorénál. Bevallom, a filmtől nem vártam többet némi nosztalgikus bájnál. Meglepett, hogy még mindig egy élvezetes, jól összerakott horror. Egy kalózvideós klasszikus, amit hazai forrású DVD-n máig nem lehet beszerezni, de ez ugye mifelénk nem jelenthet problémát.  

ÉRTÉKELÉS: 70%         

A bejegyzés trackback címe:

https://filmekapolcrol.blog.hu/api/trackback/id/tr748450948

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása