Főzés és gyilkosság. Bármily szokatlan kombinációnak is látszik elsőre, nem egyedi a krimiirodalomban a kettő összekötése. Ott van mindjárt a hazánkban is közkedvelt Joanne Fluke 2000-ben indult regénysorozata, mely pillanatnyilag a 19. részénél tart! Az amerikai írónőt jócskán megelőzte viszont Ivan & Nan Lyons, akik még 1976-ban jelentették meg humorban, ínycsiklandó fogásokban és rejtélyben egyaránt gazdag könyvüket. A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? alapjait a házaspár egy nyaraláson ötölte ki a maguk szórakoztatására. Lyonsék bestsellerük után még négy közös művön dolgoztak együtt. Utoljára első regényük kissé megkésett folytatásán, a Ki öli meg Amerika nagy konyhafőnökeit?-en, mely 1994-ben jelent meg. A nagy előd jogára annak idején gyorsan lecsaptak a producerek. A forgatókönyvet arra a Peter Stone-ra bízták, aki éppen a vígjáték és a krimi összekapcsolásával aratta legnagyobb sikerét. Az Amerikai fogócska szerzője a saját ízléséhez igazította a történetet, méghozzá olyannyira, hogy a könyv és a belőle készült film végül mind stílusában, mind befejezésében eltért egymástól.
A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? főszereplője Natasha O'Brien (Jacqueline Bisset), a világhírű desszertséf, akit a szókimondásban utolérhetetlen, nagyétkű kritikus mogul, Max Vandeveer (Robert Morley) megbíz azzal, hogy készítse el csodás tortáját, a bombát, az angol királynő estéjére. Itt Natasha összemelegedik a töltött galambjairól híres Louis Kohnerrel (Jean-Pierre Cassel), az együtt töltött éjszaka után viszont a férfit holtan találják. Valaki megsütötte, mitöbb kissé oda is égette a saját konyhájában. A rendőrség Natashára gyanakszik, egészen addig, míg meg nem tudják, hogy a városban tartózkodott minden lében kanál ex-férje, Robby Ross (George Segal) is. Nem kell sokat várni a következő gyilkosságra, melynek áldozata szintén egy neves szakács, aki ugyanúgy tette a szépet Natashának, ahogy a néhai Louis Kohner. A nő úgy érzi, hogy valami más köti össze a gyilkosságokat és levakarhatatlan volt párjával együtt kezdenek nyomozni. Gyanújuk a kollégáira betegesen féltékeny Auguste Grandvilliers-re (Jean Rochefort) vetül, de Robby a fogyókúrájába lassan beleőrülő Maxről is simán el tudja képzelni, hogy képes lenne ölni. Elvégre a szavaival már nem egy híres séfet kivégzett.
A nemzetközi koprodukcióban készült filmhez több ország is hozzáadta kiváló színészeit. A főleg angol, olasz és francia sztárok alkotta vegyessaláta az amerikai gyomornak túl európai volt, így el is kerülték a filmet, máshol viszont igencsak ráharaptak. A magyar mozikban 1980. július 24-én bemutatott krimi-vígjátékot nálunk különösen zabálták, amiben része lehetett annak is, hogy nem akármilyen szinkron készült hozzá a boldogult Pannónia Filmstúdióban a pótolhatatlan Szakácsi Sándor és az idővel sajnos egyre kevésbé foglalkoztatott Farkas Zsuzsa közreműködésével. Azt, hogy még akkori mértékkel is elsőrangú lett a végeredmény szavatolta, hogy a mellékszerepek is nem kisebb kaliberű színészekre lettek bízva, mint Mensáros László, Sztankay István, Hernádi Judit, vagy Zenthe Ferenc. Bűn lenne nem kiemelni a fordításért felelős Köböl Anna munkáját, aki fantasztikus magyar szöveget kanyarított a szinkronhoz, melynek ritmusa, sőt muzsikája van és olyan jellegzetes kifejezések fűszerezik, amik hazai ízt kölcsönöznek neki. Jól példázza ezt, ahogy az ínyenc kritikus Max Vandeveer Natasha tömegkosztban utazó ex-férjét szidja: "Gondolod, hogy őt is asszony szülte, mint bennünket vagy életnagyságban pattant elő egy stanicli félkész levesporból?". Természetesen megint nem úsztuk meg újraszinkron nélkül, mely 2013-ban az HBO megrendelésére készült, úgyhogy az igényesebb filmbarátoknak megint kutatniuk kell az eredeti változat után az internet sűrűjében, ha nem akarnak lemaradni a teljes élményről.
A filmet Ted Kotcheff rendezte, akinek több örökzöld vígjátékot is köszönhetünk, mint amilyen a Szemenszedett szenzáció és a Hóbortos hétvége. Kotcheff más műfajokkal is elbírt, ahogy azt néhány évvel később a Rambo megmutatta, az A-listás alkotók közé mégse volt képes tartósan beverekedni magát. Csak a vígjátékait nézve szerintem nyugodtan együtt lehet emlegetni a nála lényegesen több elismerést szerző, menő zsánerfilmesekkel, mint amilyen ekkortájt John Landis vagy Ivan Reitman volt. A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? egyike a legjobb munkáinak, amiben a vizuális poénokat éppoly remekül időzíti, ahogy a szövegeseket. Igazságtalan lenne azonban, ha őt tenném meg a film érdemeinek egyedüli felelőseként, hisz Peter Stone szellemes párbeszédekkel teli forgatókönyve nélkül aligha érne az ugyanannyit. Az Oscar-díjas író a '80-as években kiesett a pixisből Hollywoodban, viszont a színházi munkáival tovább nyerte a szobrocskákat. Stone, ahogy azt a bevezetőben említettem, jelentős változtatásokat eszközölt a könyvön. Gyaníthatóan a producerek kérésére visszavett az erotikus tartalomból, amiben a regény bővelkedett, a filmben viszont az ágyjelenet leginkább egy ott elfogyasztott vacsorában merül ki.
Mondhatjuk, hogy a Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? egy régimódi film. A két főszereplő eleven csipkelődései azokat a screwball komédiákat idézi, amik a '30-as években élték virágkorukat. George Segal ugyan nem egy Cary Grant, de neki is megvan a maga humora és könnyed sármja, mellyel úgy is elnyeri a szimpátiánkat, hogy a figurája valójában egy meglehetősen tenyérbemászó alak. A franciás neve dacára angol származású, szexi Jacqueline Bisset ritkán játszott vígjátékokban, pedig azt a természetes bájt és virgoncságot, ami itt előjön belőle, kamatoztathatta volna gyakrabban. Segal és Bisset szikrázó párosát nagy öröm nézni, de a jobbnál-jobb mellékszereplők adják a film savát-borsát. A komédiázásban rutinos francia nagyágyúkon túl, mint Jean Rochefort és Philippe Noiret, a jelenetek tömve vannak feledhetetlen formákkal annak eredményeképp, hogy még az egymondatos szereplőket is odafigyeléssel választották ki. Például a hiúbbnál hiúbb séfek találkozójánál, akik abból is presztízskérdést csinálnak, hogy melyikük lesz a következő áldozat, egymásnak nyújtják a kilincset a frenetikus arcok. Az egész gárdából is messze kiemelkedik azonban az angol karakterszínész Robert Morley, mint Max Vandeveer.
Talán nem túlzás az se, hogy Morleynak ez volt élete szerepe, legalábbis a mozivásznon. Max Vandeveer figurája bárkinek jutalomjátékra nyújtana lehetőséget, akibe szorult egy csipetnyi talentum, ugyanakkor a színész annyira elkapta a velejét, hogy nehéz elképzelni, hogy akárki más ugyanolyan óriásian tudná hozni, mint ő. A hegyomlás méretű, végtelenul öntelt és a vitriolos sziporkákat magából szünet nélkül ontó Max Vandeveert az életben egész biztosan gyűlölnénk. Az emberek valahogy így képzelik el a kritikusokat. Ő az, aki magát is műalkotásnak képzeli és úgy osztja ki a neki nem szimpatikus illetőket, mintha szent és sérthetetlen joga lenne hozzá. Mégis, képtelenség nem szeretni. Ha csak megszólal, garantált a röhögőgörcsben való fetrengés. Frappáns beszólásaival még a kritikusok elleni legősibb támadást - már, hogy mit is tudhat az, aki csak kritizál és nem alkot - is játszva lepattintja magáról. Morley egyenrangú partnerének kizárólag az őt szinkronizáló Képessy József tekinthető, aki ugyanúgy lubickol a szerepben, ahogy angol kollégája. Röviden Morley lenyúlja a filmet. Figurájáért úgy odáig volt a közönség, hogy egy reklámsorozatban később újra eljátszotta, és nem mellesleg begyűjtött egy sor rangos jelölést különböző díjakra.
Ted Kotcheff alkotásában, mint a legtöbb krimi-vígjátékban, a kibogozandó rejtély inkább körítés a fő fogásul szolgáló humor mellett. Maga az, hogy miért ölik meg egymás után a séfeket, egy érdekes, jól kitalált feladvány, de nem kell sokáig agyalnunk, hogy átlássunk a szitán és a megoldásban észrevegyük az ellentmondásokat. A filmben megváltoztatták a tettes személyét, amit abból a szemszögből meg lehet érteni, hogy dühítő lett volna, ha pont az egyik legszimpatikusabb szereplőből csinálnak gyilkost, viszont annak áraként, hogy ettől megkíméltek minket, az új elkövető egy random figura lett. A poénok is kissé a feszültség rovására mennek, az izgalmasnak induló jelenetek is gyakran inkább viccként csapódnak le. Az, hogy a kellő misztikus hangulat mégis megvan, az nem annyira az író vagy a rendező, hanem főleg a zenét szerző Henry Mancini érdeme. A rózsaszín párduc komponistája szokásához híven egy fülbemászó főtémát is alkotott, ami aztán napokig nem megy ki az ember fejéből. A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?-nek bár a humora a legerősebb eleme, ugyanúgy tudom ajánlani a gasztronómia és a krimik szerelmeseinek is. Kotcheff rendezése a borzasztó gyilkosságok ellenére meghozza az étvágyat. Filmjét nem lehet megunni, nagy kár, hogy ez a műfajelegy jó ideje kiment a divatból. Minőségi összetevőkből álló, igényesen feltalált fogást kapunk egy klasszikus recept szerint, mely után se a nevetésre, se a gyilkossági rejtélyre vágyók nem maradnak éhesen.
ÉRTÉKELÉS: 90%
