Shane Black egy szerencsés ember. A Halálos fegyver és Az utolsó cserkész szerzője volt a világ legjobban fizetett forgatókönyvírója, majd első rendezésének a főszerepét pont az éppen kegyvesztett Robert Downey Jr-ra bízta, aki később beprotezsálta a Vasember 3-ba. Azt követően, hogy egy 800 milliót hozó szuperprodukciót lehetett kötni a nevéhez, Black lényegében azt csinálhatott, amit csak akart, mire ő felfedezőjéhez, Joel Silver producerhez fordult, hogy szeretné ott folytatni, ahol a Kiss Kiss Bang Banggel abbahagyták. A nem elhanyagolható különbség az volt, hogy a Rendes fickókat nem egy kis filmnek szánták: 50 milkós költségvetés, rangos sztárok, és egy komoly reklámkampánnyal megtámogatott májusi premier jelölte ki a helyét a nagyok ligájában. Az esélyei a befutásra igaz sose voltak kedvezőek. Az összeférhetetlen párosokra épülő akciófilmek ma már épp úgy nincsenek divatban, mint a krimi-vígjátékok, így csak a remény maradt meg, vevő lesz arra a nagyközönség, hogy kivételesen nem egy képregény-feldolgozás kerül bemutatásra a héten.
A forgatókönyvet eredetileg tévésorozatnak írták, és a film jobban belegondolva tényleg olyan, mint egy krimisorozat egész estéssé nyújtott pilot epizódja, amiben megtudjuk, hogyan találkozott egymással a két főszereplő. Az egyikük, Jackson Healy (Russell Crowe) egy felbérelhető verőlegény, akit a rémült Amelia (Margaret Qualley) azzal bíz meg, hogy koptasson le róla egy utána szimatoló arcátlan magánnyomozót. Holland March (Ryan Gosling) számára nincs az a megbízás, ami elég elképesztő lenne, hogy el ne vállalja, de mikor Healy nyomatékul eltöri a karját, elgondolkodik azon, hogy nem ártana egyéb megélhetés után néznie. Hamarosan Healynek is elszánt látogatói akadnak, akik szintén a lányt keresik, ezért összefog a balfék magánkopóval, hogy közösen megtalálják, mielőtt a két marcona alak teszi meg. Az egyre kuszábban alakuló nyomozás során összefüggést fedeznek fel egy pornósztár halálával, akit Amelia is ismerhetett. A lány baráti köre egyre csak hullik, Healy és March személye iránt pedig az ügyészség és egy profi bérgyilkos is kezd legalább akkora érdeklődést mutatni, mint a felszívódott Amelia-val szemben.
A '70-es években játszódó krimi-vígjáték első előzetese után a Black munkáin nevelkedett bloggerek egyöntetűen adták jó előre oda a Rendes fickóknak az év leglazább filmjének járó díjat. Bár viszonylag ritkán ülök már fel a hype-vonatra, azonban Shane Black mégiscsak az akciófilmek hőskorának egyik utolsó aktív tagja. Nevéhez örökbecsű beszólások és nagy párosok megalkotásának sora fűződik, így a múltat többszörösen megidéző új rendezésének én is feltétlen bizalmat szavaztam, sőt még jó apámat is elrángattam rá, aki a Csillagok között óta mozi közelébe se megy. Most, hogy túl vagyok az év eddigi legnagyobb csalódásán, be kell látnom, hogy többet feltételeztem a filmről, mint amennyi benne volt. Az intő jelek ott voltak, csak épp nem figyeltem rájuk. A vicceskedő vírusvideókról azt gondoltam, hogy csupán a Rendes fickók iránti lanyha érdeklődés felkorbácsolásának sikertelensége okán egyre görcsösebbek, pedig azt mutatták meg, hogy a film körül nincs minden rendben.
Shane Black rendezőként idáig csupán két filmet jegyzett, és bármennyire bírom a Kiss Kiss Bang Banget, nem egyszer csak egy paraszthajszál választotta el attól, hogy szét ne csússzon. Ami a Vasember 3-at illeti, arról a legtöbb jó, amit el tudok mondani, hogy jobb lett, mint a Vasember 2. Persze vicces volt, mint szinte minden, amihez Black a nevét adta, de tetten érhető volt rajta az is, hogy emberünk hajlamos elkalandozni, ami íróként is rossz szokás, hát még rendezőként. Egy akciófilmnél még nem katasztrófa, ha a sztori csak alibi, hogy a szereplők a. pontból b. pontba jussanak, de egy kriminél már inkább. A Rendes fickókat a készítői olyan lazára vettek, hogy azt hitték, a kormányt se kell fogniuk, hogy célba érjenek. Joel Silver meglehet még jó kapcsolatokkal rendelkezik, ha pénzt kell összeszedni egy produkcióhoz, de az irányítása alatt álló filmekre már nem figyel úgy oda, ahogy rég, ezért Shane Black is nagyobb szabadságot kapott tőle az egészségesnél.
A Kiss Kiss Bang Bang nagy adag iróniával kezelte a puhafedeles krimik világát, de mégiscsak volt egy érdekes, jól összerakott rejtélye. A Rendes fickók ezzel adós marad. Black még csak nem is próbálkozik felnőni azokhoz a detektívtörténetekhez, melyek pályája kezdetétől fogva hatottak rá, túlzottan leköti az ökörködés és a szabályok felrúgása. A szálak összevissza gabalyodnak anélkül, hogy a csapásiránynak legalább a látszatja megvolna. Kipurcantott emberek bukkannak fel random, akikről azt se tudjuk kik voltak és miért haltak meg. Blacket inkább érdekli szereplői humoros reakciói az eseményekre, mint a belőlük kirajzolódó, cselekménnyé összeálló láncolat. Az, hogy ki áll az ügy hátterében, annyira átlátszó, hogy a film készítői is idejekorán lerántják róla a leplet. Amelia ugyan a történések katalizátora, de fél perces felbukkanásai okán aggódni nem lehet érte. Amikor végre alkalmunk nyílik megismerni, még az is kiderül, hogy egy idióta a csaj, és sajnos nem azon a vicces módon, mint Zuzu Petals a Ford Fairlane kalandjaiban. Blacknek se fontos Amelia, úgy szabadul hát meg tőle a történet egy nem várt pontján, mint egy koszos rongytól. A szétbotoxolt arcú Kim Basingert tán csak azért rakta bele a filmbe, hogy emlékeztessen rá, telik az a rohadt idő, mivel azt, hogy a neki Oscart hozó Szigorúan bizalmas után a színésznő újra együtt játszhat Russell Crowe-val, eszében sincs kihasználni.
Az amire a történet kifut, végül ugyanúgy csak a poénoknak teremt alapot, ahogy minden más. A banális autóipari összeesküvésben az a legfurcsább, hogy Black úgy tesz, mintha tényleg lenne vele mondanivalója. Percekre a melankólia is elkapja, ilyenkor komolykodik, érzeleg, majd gyógyultan folytatja. A Rendes fickókat pusztán az író-rendező jól bejáratott humorérzéke és két főszereplője menti meg a teljes széthullástól. Az elmackósodott Russell Crowe is benne van a marhulásban, de nála is lelkesebb Ryan Gosling, aki kész örömmel csinál hülyét magából tökéletesen inkompetens magánnyomozóként. A baj csak az, hogy eljátszanak egymás mellett, így sose válnak igazán ütőképes párossá. Előfordul, hogy Gosling túlpörög, súlyosbításul van egy koraérett kislánya (Angouire Rice) is a filmben. Ez úgy látszik gyári tartozék egy felelőtlen apa mellé, de legalább ezúttal nem lett nagyon irritáló. Shane Black rendezése engem kicsit Guy Ritchie tavaly befulladt filmjére, Az U.N.C.L.E. emberére emlékeztetett. Amilyen erősek stílusban, éppoly soványak tartalomban. A Rendes fickók garantál jópár nagy röhögést, ezért túlzottan haragudni rá nem lehet, sőt az is előfordulhat, hogy idővel még némi kultuszra is szert tesz. A szórakoztató figurák, emlékezetes szövegek adottak ehhez, mégis, ha a forgatókönyv és a rendezés összeszedettebb, a befejezésnél nem csak egy szép barátság kezdetének örülhettünk volna. A CGI-orgiák között fájó űrt tölt be és jobb napokat idéz, de ettől még a film nem ér Black klasszis munkáinak a közelébe.
ÉRTÉKELÉS: 60%
