2013-ban két hasonszőrű akciófilm kelt egymással birokra, az Antoine Fuqua rendezte Támadás a Fehér Ház ellen és a Roland Emmerich jegyezte Az elnök végveszélyben. Mindkettő ugyanott játszódott és mindkettő a Die Hard történetét nyúlta le, de elbukták, hogy felérjenek a mintául szolgáló alkotáshoz. A Támadás a Fehér Ház ellent még azzal együtt se lehet jobb filmnek nevezni, hogy riválisával szemben a régimódi brutalitást részesítette előnyben, viszont anyagilag hasznosabb befektetésnek bizonyult, ami megnyitotta az utat a minálunk London ostroma alcímmel megtoldott folytatás előtt. Antoine Fuqua nem kívánt visszatérni a második részre, a helyettesének megtalálása pedig igencsak elhúzódott. Az első film éppenhogy pluszban zárt, szóval a producerek meghúzták a nadrágszíjat, ami lekorlátozta a szóba jöhető rendezőket olyanokra, akik még nem szereztek maguknak nevet. Már majdnem sínen voltak, ám a kliprendező Fredrik Bond hat héttel a forgatás megkezdése előtt kiszállt. A helyettes helyettese végül a Banshee c. sorozat mellől érkezett Babak Najafi lett, akinek alig maradt rá ideje, hogy rendesen felkészülhessen London ostromára.
A gonosz terroristák ezúttal tehát nem érték be a Fehér Házzal, már egy egész várost fenyegetnek. Az eltelt két évben az elnök (Aaron Eckhart) és testőre, a családi okokból a visszavonulást fontolgató Mike Banning (Gerard Butler) a legnagyobb haverok lettek. Amikor gyanús körülmények között meghal a brit miniszterelnök, a temetésére összehívják a világ vezetőit. Mindannyian szépen be is jelentkeznek, kivéve Putyint, amit gúnynak szánhattak, de a későbbi eseményeket figyelembe véve mégis az jön le, hogy neki van a legtöbb esze. Mert hiába a brit szakértelem, a biztonsági intézkedések finoman szólva hagynak maguk után kívánalmakat, és hamarosan az összes Londonba érkező államfő alulról szagolja az ibolyát. Kivéve egyet, aki persze nem más, mint az USA első embere. Rá kezd vadászni az összes terrorista a városban, ám hiába van egy hadseregnyi belőlük, Mike Banningnek ez csak egy átlagos munkanap, melyen azt teheti, amihez a legjobban ért: mindenkire lőni, aki mozog.
Ha van valami, amit feltétlen a pozitívumok közé lehet írni, hogy a Támadás a Fehér Ház 2. - London ostroma pontosan tisztában van vele, hogy miféle film. A világképe olyan egyszerű és konzervatív, hogy még a Rambo II. is egy komoly, revizionista drámának tűnik mellette, de bármit is állítanak az érzékenyebb lelkűek, ez így van jól. Az alkotók tudván, hogy nem ezt várják tőlük, nem vitték túlzásba az agymunkát. A történet egyes lyukait, amikből bizony van egy ementálira való, öniróniával igyekeztek betömni. Ennek köszönhetően válik bocsánatossá, hogy a terroristák akcióterve annyira valószerűtlen, amennyire pancserek a brit hatóságok. És ők már komikusan azok. Nagyon rosszul jön ki, amikor az alkotók helyenként mégis komolyan veszik magukat. A megannyi sablon és ökörség ilyenkor kezd el kegyetlenül fájni. A könnyes haldoklás, Banning lemondási dilemmája és gyöngéd pillanatai a családjával azon kívül, hogy senkit se érdekelnek, úgy lógnak ki a filmből, mintha egy korábbi, drámaibb megközelítés itt ragadt maradványai lennének. Ez a hátránya, ha egy forgatókönyvön négy különböző író dolgozik és rohamvágtában döntik el, hogy mit is várnak el tőlük.
Az utolsó pillanatban bekövetkezett rendezőváltásnak, a szűkre szabott költségvetésnek és az éppen csak elégséges felkészülési időnek a film látványvilága is kárát látta. A CGI gagyisága annál súlyosabb, hogy a folytatás szeretne nagyobb lenni elődjénél, így hát keményen támaszkodik rájuk. Babak Najafi rendezéséből hiányzik a stílus, amivel ellensúlyozhatná, hogy vízzel kell főznie, de azt nem lehet mondani, hogy nem is próbálkozik, sőt a történet előrehaladtával, ahogy az akció kisebb térbe kerül, egyre inkább elemében van. A terroristák bázisának a lerohanása, ami látszólag egyetlen, vágás nélkül felvételből áll, megérdemel egy elismerő csettintést. Az akciójelenetekkel szemben a színészekkel már kevésbé boldogul. Alig lehet észrevenni, hogy Jackie Earle Haley, Robert Forster és Melissa Leo egyáltalán benne vannak a filmben. Morgan Freeman meg se erőlteti magát a gyaníthatóan sietve felvett jeleneteiben. Aaron Eckhart a legtöbb jó, amit elmondhat, hogy ugyan csak a film vége felé, de ezúttal hagyják, hogy beszálljon a terroristairtásba. Amúgy meglehetősen hálátlan szerep az övé, amit kénytelen annak a Gerard Butlernek az árnyékában eltölteni, akinek a London ostroma valójában az egyszemélyes showműsora.
A Butler játszotta Mike Banning a '80-as évek akcióhőseinek tökéletes mása. Az ereje a terminátoré, ugyanakkor a szociális érzékenysége is. Egy szuperember, aki sosem hibázik, csak darálja az ellent, mint Rambo. Tulajdonképpen egy igazi szadista a csávó, aki nagyobb örömmel kínozza meg a rosszakat Jack Bauernél is. Két mészárlás közt meg olyan szövegeket lök, hogy "Miért nem húztok vissza fa**omisztánba?". Az ilyen ellenállhatatlan megnyilvánulások tömör gyönyört jelentenek a régimódi akciófilmek rajongóinak. Nagy kár, hogy minden másban a London ostroma alulról súrolja a középszerűséget. Banningen kívül nincs senki, akire emlékezni érdemes, és ez különösen igaz a gonoszokra. Bár John Matrixnek se jelentettek kihívást az ellenfelei, de legalább szórakoztatóak voltak. Mivel a bevétel növekvő érdeklődést mutat, a világ pedig tele van lerombolható nagyvárosokkal, Mike Banningnek azt hiszem, lesz még dolga a jövőben. A belengetett folytatás kevesebb számítógépes effekttel és még több humoros túlzással azzá az ízig-vérig retró élvezetté nőheti ki magát, amit a két eddigi nem túl maradandó rész csak nyomokban jelentett.
ÉRTÉKELÉS: 50%
