Előfordul, hogy egy alkotó, legyen rendező vagy író, sokkal többet ad ki magából az első filmjében, mint azokban, amikben már megvan a rutinja. Steven Soderberghre (Traffic) ez különösen igaz. A bemutatkozása olyan lehengerlőre sikeredett, hogy félő volt, máris elérte pályája csúcsát. Mindössze 26 évesen elnyerte művével a Cannes-i Filmfesztivál fődíját úgy, hogy az csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően került be a versenyfilmek közé. A szex, hazugság, videó hatalmas löketet adott a '90-es évekre kiteljesedő amerikai független filmes irányvonalnak, Soderbergh viszont nem volt képes tartani vele a lépést. Munkái bár továbbra is jó fogadtatásban részesültek, de mi volt ez ahhoz a robbanáshoz képest, amit első alkotásával keltett? Alig több egy szellentésnél a viharban. Soderbergh bár idővel megtalálta a közös hangot a szélesebb közönséggel, az a totális kitárulkozás, amit a szex, hazugság, videóval véghezvitt, egyszeri és megismételhetetlen maradt.

A forgatókönyvet az író-rendező a személyes élményei alapján mindössze nyolc nap alatt be is fejezte. Saját bevallása szerint mind a négy fő karakter magán viseli egyes vonásait, amik az élete egy-egy pontján meghatározták őt. Ez már annyiból is kimeríti a brutális őszinteséget, hogy a négy fő karakter közül legalább kettő komoly szexuális problémákkal küzd. A film ahelyett, hogy a látszólagos felszínről lassan lehántaná a hamis rétegeket, egyből feltárja előttünk szereplői valódi arcát. Ann (Andie MacDowell) a pszichológusnál mesél a szexuális étvágyának a hiányáról, míg a férje, John (Peter Gallagher) egy kollégájának büszkélkedik el arról, hogy mióta jegygyűrű van az ujján, a nők sokkal jobban kívánják. Hamarosan az is kiderül, hogy a szeretője nem más, mint Ann húga, Cynthia (Laura San Giacomo), akit a nővére úgy írna le, hogy extrovertált. Ez köznyelven annyit tesz, hogy szerinte egy ribanc. Épphogy kezdjük kiismerni a titkok és hazugságok hálóját, amikor betoppan John régi barátja, Graham (James Spader), aki egy szakítás óta különös fétisnek hódol. Arra vesz rá nőket, hogy valljanak a szexuális életükről és a beszámolóikat videóra is veszi.

A félreértések elkerülése végett, ez nem egy erotikus film. A megkapó cím, melyet amúgy a producerek választottak, ugyan szexet ígér, de arról a szereplők inkább beszélnek, mint csinálják. Amikor lehetősége nyílna rá, a rendező akkor se él explicit eszközökkel. A legtöbb, amit láttatni enged az Cynthia arca, ahogy eléri az orgazmust, egyéb részről magának az aktusnak legfeljebb az elő-, vagy az utójátékát mutatja. Az ok erre távolról se a prűdség, Soderbergh pusztán nem szexuális ingereket kíván kelteni nézőjében. A film a maga módján így is kifejezetten intim és bensőséges élmény, melyet úgy ér el, hogy páratlan nyíltsággal tárja fel a szereplők legszemélyesebb problémáit, melyek jellemzően a szexuális életükkel, vagy annak hiányával állnak összefüggésben. Ann frigidsége, Graham impotenciája, John kikapásai, illetve Cynthia túltengő libidója mind abban gyökereznek, hogy hazudnak másoknak, de legfőképpen önmaguknak. Ann és Cynthia úgy igyekeznek különbözni, hogy egymás végletes ellentéteivé váltak. Míg Cynthia élete a szex körül forog, addig a jókislány szerepét felvevő Ann elmondása szerint nincs oda érte, ami egy akkora hazugság, hogy azt már ő maga is elhiszi. John a legsúlyosabb eset a négyesből, egy erkölcsi és érzelmi nyomorék, aki fel se fogja, hogy milyen szemétségeket művel. Az ő nagy önbecsapása, hogy megúszhatja következmények nélkül. Hozzá képest a közvetlen, kedves és őszinte Grahamet a perverziójával együtt is inkább lehet normálisnak nevezni. 

Soderbergh szereplőinek az élete rendesen félre van csúszva, ő összességében mégse látja olyan sötéten a helyzetet, mint például David Cronenberg a szintén James Spader főszereplésével készült Karambolban. A kitárulkozás pozitív irányba löki a Grahamet a könnyű szex és a nővére felhergelésének a reményében meglátogató Cynthia-t is. Maga Graham az, akire károsan hatnak ezek a felvételek. Hiába ér el segítségükkel erekciót, azt a falat erősítik, melyet a sérült férfi védekezésül felhúzott. A közte és Ann közti vonzódásnak is gátat szab, amikor a nő tudomást szerez Graham szexinterjúiról. Soderbergh kevéssel, puszta jelzésekkel is rengeteget kifejez, így Ann kiborulását egy a kezében tartott itallal, amit egyre határozatlanabbul fog, ahogy kiderülnek a részletek arról, hogy mit tartalmaznak a kazetták. Visszafogott, mégis tökéletesen koncentrált rendezésében minden apróság számít, ami a szemünk előtt zajlik. Nem csak a párbeszédek, hanem a gesztusok is. Soderberghnek a színészek ebben elsőrendű partnerei, akik a testbeszédre legalább akkora hangsúlyt fektettek, mint a kimondott szavakra. Érdemes figyelni Ann kezét, amikor Graham beszámol neki az impotenciájáról. Azok az alig észrevehető, szexuális jellegű mozdulatok, amiket a borospohárral játszva tesz úgy egyértelműsítik a vonzalmát a férfihoz, hogy ezzel ő egyáltalán tisztában lenne. Annyira ki van találva, hogy sokáig meg voltam róla győződve, így volt megírva a jelenet, pedig Andie MacDowell találta ki ezt az adalékot.

James Spadert, Laura San Giacomot, Peter Gallaghert és a színészként addig alulértékelt Andie MacDowellt a figyelem középpontjába lökte a szex, hazugság, videó, de tartósan egyikük se tudta ezt kihasználni. A leghálásabb szerep kétség kívül a most is nagyszerű Spaderé és MacDowellé, akiknek még szurkolni is lehet, hogy jöjjenek össze. Soderbergh végső soron már itt is közönségfilmes fejjel gondolkodott, de azt azért nem hagyja, hogy a történetet kisajátítsa a kibontakozó románc, sőt azt egy ponton hosszabb időre félre is rakja. Végül azért mindenki azt kapja, amit megérdemel, mint a mesében, de az ehhez vezető út túl igaz ahhoz, hogy emiatt leértékeljük a filmet. Soderbergh a legnagyobb természetességgel, zavarba hozás nélkül beszél a szexről és közben olyan mindennapos, de fontos problémákra világít rá, mint a bezárkózás, egy rossz házasság, vagy, hogy milyen az, amikor egy barátság kihűl. Noha ez volt az első rendezése, annyira erőteljesen és magabiztosan von be a történetbe, hogy nehéz szabadulni a hatása alól, pedig csak szövegelnek benne. Persze ezt is lehet vizuálisan érdekessé tenni, amit Soderbergh nem is mulaszt el. Miképp a kamera körbejárja az asztalt Graham, John és Ann közös vacsorájánál, nem csak az elejtett szavak, hanem az is árulkodik arról, hogy kik is vannak szinkronban egymással, ahogy a képből apránként kiszorul a csak gúnyos megjegyzésekre képes John és megállapodik a közös hangot egyből megtaláló Grahamen és Annen.

A szex, hazugság, videó számomra mind a mai napig egy meghatározó film, amit időről-időre újra elő kell, hogy vegyek. Hozzájárult ahhoz, hogy végleg megdőljön az a tévképzetem, hogy egy művészi igényű film csak nehézkes, szenvedős és unalmas lehet. Nem tudom, hogy hányszor láttam már, de még mindig ugyanazzal az izgalommal nézem végig, mint az első alkalommal, sőt újabb és újabb addig észre se vett részleteket fedezek fel benne. A filmhez két szinkron is készült, az első még a hazai mozis bemutatóhoz 1990-ben, majd egy a DVD-kiadáshoz közel húsz évvel később. Hihetetlen, de kivételesen nem csak a régi, hanem az újraszinkron is remekül sikerült. Készítői egyaránt érezték, hogy ez a film nem a futószalagról érkezett. Steven Soderbergh figyelemreméltó pályát járt be, érdemben próbálta ki magát szinte minden létező műfajban, mégis azt kell, hogy mondjam, a szex, hazugság, videó a főműve. A rendezés, a színészvezetés és a forgatókönyv egyaránt tanítani való. Ennél személyesebb filmet nehezen készíthetett volna, ugyanakkor pont önfeltáró őszinteségével érte el, hogy alkotása mindenkihez szóljon.

ÉRTÉKELÉS: 100%