Brian De Palma munkásságának jelentős hányadát az Alfred Hitchcock előtti tisztelgésnek, vagy ha úgy tetszik, a tőle való nyúlásnak szentelte. Szinte nincs is olyan thrillere, melyben ne lehetne felfedezni Hitchcock filmjeinek, legfőképpen a Psychonak az egyes elemeit. De Palma karrierjében állandóak voltak a hullámvölgyek. A Tom Wolfe regénye alapján készült szatíra, az isteneset bukott Híúságok máglyája pokoli forgatásáról külön könyvet írtak, így következő filmjével kerülni akarta a felhajtást. Visszatért a részéről sokáig hanyagolt thriller műfajhoz, saját forgatókönyvből dolgozott és szigorúan sztárok nélkül, kis költségvetésből rendezte meg a Káin ébredését, melynek történetében a Psychora ugyanúgy rá lehet ismerni, mint Michael Powell kultikus művére, a Kameralesre. A film középpontjában a mintaférj Carter Nix (John Lithgow) áll. De Palma eredetileg a feleség (Lolita Davidovich) szemszögéből akarta elkezdeni történetét, viszont a producerek - köztük akkori nejével - rávették, hogy a címszereplővel nyisson, akiről így egyből tudni lehet, hogy elmebeteg. Az átvariált időrend miatt rengeteg információ zúdul ránk idejekorán, melyek egy része ráadásul nem csupán homályos, de beetető jellegű. Elindul egy gyerekrablási szál is, hogy a fókusz a feleségre kerüljön, aki összetalálkozik régi szerelmével (Steven Bauer). Mikor aztán Carter rájön a hűtlenségre, elszabadul a legerőszakosabb énje, Káin.

A kritikusoknál feketelistára került De Palma filmjét annak rendje és módja szerint ízekre szedték. A támadások fő felületét jelentette, hogy a Káin ébredése újfent variáció a Psychora. Hitchcock klasszikusának hatása bár határozottan jelen van, olykor konkrét jelenetek sejlenek fel belőle, De Palmánál ez megint csak kiindulópont. Amit inkább fel lehet róni neki, hogy az amúgy is túlzsúfolt történet vadabbnál-vadabb fordulatait előkészítetlenül dobja be. Egy jó tíz perces szekvenciáról, amiben még egy flashback is helyet kap, kiderül, hogy csak álom volt. Még fel se ocsúdtunk, De Palma újra kirántja a szőnyeget alólunk. Filmje főszereplőt vált, megöli, majd feltámasztja. Az író-rendező előre megfontolt szándékkal hergel minket, ám eközben a tehetsége legjavát nyújtja. Végső soron minden a pillanat megteremtésének van alárendelve, és ebben De Palma remekel. A jelenetek gyönyörűen, vizuális bravúrokkal épülnek fel. A rendező lenyűgöző precizitással, a szabályokra fittyet hányva dobálja egymásra a különböző hatáselemeket. Egyszer egy lassítva mutatott, romantikus momentum csap át aljasul iszonyatba. Máskor a tökéletes happy endből lesz egyetlen, felejthetetlen mozdulattal horror. John Lithgow, annyi film rosszfiúja, meghálálja, hogy kivételesen övé a főszerep. Néha csak az ő parádés játékának köszönhetően nem válik egy-egy rész nevetségessé, pedig még egy ócska parókát is a fejére erőltettek. A Káin ébredését nem könnyű szeretni, de bőven van benne mit. Egy frusztrált zseni nem mindennapi ujjgyakorlata.

ÉRTÉKELÉS: 70%