Mire Mackey bácsi felvilágosította a világot arról, hogy a drog az rossz, a kábítószer-függőkről már számos film készült. A legtöbbjükkel az a baj, hogy gyötrelem őket végignézni. Ott van a Rekviem egy álomért, ami talán a legjobb köztük, még az se túlzás rá, hogy alapmű, mégis mióta megvan, jó, ha egyszer elővettem. Nem úgy az Irvine Welsh regényét feldolgozó Trainspottingot, mely nem csak, hogy anélkül mesél a drogfüggőkről, hogy utána eret akarnánk vágni, de még ahhoz is vette a bátorságot, hogy közösséget vállaljon velük. Danny Boyle alkotása teljesen más volt, mint az akkori drogos filmek, melyek a téma súlyának megfelelően igyekeztek nagyon komolyan venni magukat. Alig egy évvel korábban Leonardo DiCaprio kínálta fel magát egy férfi wc-ben, hogy legyen pénze egy újabb adagra az Egy kosaras naplójában, erre jött Ewan McGregor, aki, miközben szólt Iggy Pop vagány száma, a Lust For Life, azt mondta: ti csak válasszátok az életet, én inkább belövöm magamat!

A Trainspotting készítői nem úgy álltak hozzá, hogy ők majd most jól megmondják, hogy milyenek ezek a drogosok, hanem embereket mutattak be, akik amúgy kábítószerfüggők. Renton (Ewan McGregor) se más, mint egy szimpla edinburghi srác, aki, ha épp tiszta, éli az átlagpolgárok mindennapjait, tehát próbál becsajozni, szerezni valami állást, hogy legyen pénze lakásra, tévére, meg a többi szarságra, amit függőként lenézett. John Hodge forgatókönyve végig az ő szubjektív nézőpontjában marad. Renton narrálja a maga stílusában az epizódikusan egymást követő eseményeket, amik hol viccesek, hol taszítóak, és nem ritkán a kettő egyszerre. A rendező Danny Boyle hasonlóképp közelítette meg Welsh történetét, ahogy Martin Scorsese tette a maffiózókat középpontba állító Nagymenőkkel. Mindketten lendületes képi világgal és jól kiválasztott dalokkal rántanak be filmjükbe egy olyan szereplőn keresztül, aki nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy mennyi előnnyel jár választott életmódja. 

Renton szemszögéből nézve nincs semmi baj azzal, ha valaki drogfüggő, sőt a társadalom által elvárt taposómalomban vergődők fölé helyezi magukat. Az életük csodásan egyszerű, hisz semmi más nem számít, mint, hogy be legyenek lőve. Aki csak a film hírét hallotta, mint a bemutatása idején az amerikai Bob Dole szenátor, egyből romlottsággal és a drogfogyasztás dicsőítésével vádolta, pedig a készítők cseppet se szépítik meg a valóságot. Mindazok a szörnyűségek, amik egy drogfüggő életének a velejárói, a Trainspottingban teljes autentikussággal ott vannak, csakhogy a készítők elérik, hogy nevessünk rajtuk, mint mikor Renton egész odáig süllyed, hogy a saját ürülékében kutasson egy véletlenül kicsúszott ópiumos kúp után. Boyle az őt később is jellemző vizuális találékonysággal érzékelteti hogyan is éli meg ő ezt az elmondásra hihetetlenül undorító szituációt: a turkálás váratlanul szürreális formát ölt és főszereplőnk búvárként merül alá a wc-tartályban, hogy nem messze egy második világháborús aknától találjon rá a keresett kincsre.

A rendezőnek bár rendkívül szűk költségvetés állt a rendelkezésére, de ezt bőven pótolta a kreativitása. Képi megoldásai rendkívül hatásosan adják át, hogy min mennek keresztül a figurák. Az eufóriájukat, amikor belövik magukat, a túladagolás állapotát és a film talán leghíresebb részében azt a horrort, amin Renton akkor megy keresztül, amikor jönnek az elvonási tünetek. Ezt a jelenetet kiragadva próbálták az én iskolámban is illusztrálni, hogy mi történik, ha valaki kábítószerezni kezd, azonban a felvilágosítónak szánt előadás leginkább csak a film iránt keltette fel az érdeklődést. A Trainspotting az egész világon hamar népszerű lett, amit segített, hogy a független finanszírozás ellenére példátlanul nagy összeget költöttek a reklámozására. Amerikában a Miramaxot irányító Weinstein-testvérek kezébe került, akik amellett, hogy igyekeztek úgy beállítani, mint a brit Ponyvaregényt, vagy 20 percnyi dialógust újra felvetettek a színészekkel, mert attól tartottak, hogy a közönség nem fogja érteni, mit mondanak. Ez utóbbit később a Fox stúdió is eljátszotta az Alul semmivel.     

Ewan McGregor karizmatikus alakításában fel se merül, hogy ellenszenvezzünk Rentonnal, pedig a srác lop, csal és hazudik. A Sekély sírhanttal létrejött párosa a rendezővel sajnos nem sokáig tartott ki. Következő filmjük, a kissé alulértékelt Az élet sója leginkább zavart váltott ki abból, aki annak idején megnézte, és mikor Boyle A part főszerepét inkább Leonardo DiCaprionak adta, McGregor csúnyán összebalhézott vele. A Trainspotting bár Rentonról szól, így elsősorban Ewan McGregor filmje, ám a barátai legalább olyan meghatározóak a történetben, mint a függősége. A szerencsétlen Spud, a megbízhatatlan Beteg srác, a félőrült Begbie és a (majdnem) mindig őszinte Tommy csupa remek, könnyen megkedvelhető figura. Mindegyiküknek vannak felejthetetlen pillanataik, amiknek nem feltétlenül van közük a kábítószerhez. Anélkül is elég elcseszettek. Tommy például kapcsolatfüggő, amit egy röhejes okból fakadó szakítás után cserél drogra, míg Begbie az erőszakosságban éli ki magát, mely az őt szenzációsan eljátszó Robert Carlyle szerint látens homoszexualitásából fakad. A Trainspotting jóval több egy sajátos nézőpontú filmnél a drogfüggőségről. Legalább ennyit elmond a sokak számára sehova se vezető életről is. Nehéz elképzelni, hogy a közelgő folytatás mit tudna hozzátenni némi aktualizáláson és egy újabb klassz soundtracken túl, de legalább elérte, hogy McGregor és Boyle újra szóba álljanak egymással.

ÉRTÉKELÉS: 80%