Hollywood kedvenc gruftija bár filmjeiben szívesen helyez a középpontba meg nem értett kívülállókat, az ő tehetségét már igen korán felfedezték. Mikor Tim Burton végzett a művészeti egyetemen, egyből a Disneynél helyezkedett el animátorként. Nemsokára meg is rendezte első rövidfilmjét, az 1982-es Vincentet, mely egy furcsa kisfiúról szól, akinek a példaképe szokatlan módon a horrorsztár Vincent Price. Burton már ekkor saját világot teremtett alkotásával, a főszereplőről pedig ő maga tükröződött vissza. Első rajzfilmjével a rendező egyből komoly elismeréseket szerzett, ám élőszereplős kisfilmjét, a Frankenweenie-t házon belül már nem fogadták olyan lelkesen. A Frankenstein-sztori gyerekváltozatát, melynek főszerepét a Végtelen történetből ismerős Barret Oliver játszotta, a Disney emberei túl sötét hangvételűnek találták. Burton nem sokkal később állás nélkül találta magát. Filmjét be se mutatták, azonban egy fontos személy mégis látta. Paul Reubensnek tetszett egyéni látásmódja és őt választotta, hogy legyen a rendezője népszerű tévés karakterét a moziközönséggel is megismertető Pee Wee nagy kalandjának. A filmmel vált állandó alkotópartnerévé a szintén kissé excentrikus Danny Elfman zeneszerző. A vártnál is hangosabb sikernek köszönhetően Burtont elhalmozták forgatókönyvekkel, de ő nem talált köztük ínyére valót. Három év kellett mire a kezébe került egy, melynek révén kiélhette a kreativitását és innentől számítva a csillagzata villámgyorsan emelkedett fölfelé.

A Beetlejuice egy már teljesen kiforrott alkotó munkája, aki saját fantáziavilágát könnyedén állítja a szórakoztatás szolgálatába. Burton groteszk stílusát továbbra is zabálta a nép, amivel megváltotta belépőjét a Batman rendezői székébe. A képregény-adaptációk épp nem a legjobb napjaikat élték és volt egy kis zűr a szereposztás körül is. Kapott némi negatív sajtót például, hogy a rendező az inkább komikus alakításairól ismert Michael Keatonra bízta a sötét lovag eljátszását, akit a Beetlejuiceból hozott magával. A film ennek ellenére már a bemutatása előtt kész jelenséggé nőtte ki magát. Még Magyarországon is érezhető volt az őrület, a merchandise-gépezet ezerrel zakatolt. Az újságos standokon ott virított a mozifilm képregény-változata és minden magát valamire adó bolt árusított legalább egy batmanes kulcstartót vagy más mütyürkét. A bevétel az egeket verdeste, nem különben az elvárások Burton következő rendezését illetően, aki egy romantikus történettel lepte meg gyorsan növekvő rajongótáborát. Az Ollókezű Edward ugyan nem lett akkora siker, mint a Batman, azonban a kapott visszajelzések határozottan jók voltak. Burton pályájának már csak azért is egy fontos állomása lett, mivel ez a film hozta össze Johnny Depp-pel. A személyében megtalálta azt a különc egyéniséget, aki az alteregója lehet a mozivásznon.

Mielőtt nekiláttak volna egy újabb közös munkának az elkövetkező sok közül, Burton még tartozott eggyel a kasszáknak. A Batman visszatérben a rendező jobban a szabadjára engedte sötét fantáziáját, az általános vélekedés szerint túlságosan is. A filmről lerítt, hogy Burtont sokkal kevésbé érdekli Batman, mint azok a bizarr gonosztevők, akikkel megküzd. Alkotása így is óriási sikert aratott, de mikor találkozott a stúdiófőnökökkel, világos volt a számára, hogy nem vele képzelik el a franchise jövőjét. Neheztelés nélkül intettek búcsút egymásnak. Burton még a nevét is hozzáadta a Joel Schumacher irányítása alatt elkészült Mindörökké Batmanhez és közben boldogan járta a maga útját. A Disney cég, mely korábban elhajtotta, sikereit látva visszacsábította őt, melynek első gyümölcse a világ legrosszabb rendezőjének örök emléket állító Ed Wood volt. A film a mozikban ugyan megbukott, ám a Lugosi Bélát életre keltő Martin Landaunak Oscar-díjat hozott és azóta szép kis kultuszra tett szert. A produceri felügyelete alatt készült, stop motion technikával megalkotott zenés rajzfilmet, a Karácsonyi lidércnyomást Henry Selick rendezte, ám Burton nevével adták el, így az elismerések jelentős részét is ő gyűjtötte be. A Batman-filmek mögött álló Warner stúdió félve, hogy zsenijüket elszipkázzák mások, hatalmas kreatív szabadságot adott neki következő művéhez, amit azonban hamarjában megbántak.

Az 1950-es évek másodvonalbeli sci-fijein élcelődő Támad a Mars! elképesztő sztárgárdát vonultatott fel - Jack Nicholsont rögtön kétszer -, mégis akkorát zakózott, hogy azt a finanszírozó pénzemberek egy életre megjegyezték. Burton olyan jól elvolt magában, hogy cseppet se érdekelte, A függetlenség napja-lázban égő nagyközönség nem fogja érteni a poént. És nem is értette, így a film a mai napig egyike a rendező legkevésbé népszerű munkáinak a '90-es évekből. A kudarc nem szegte kedvét, annak végső soron egy másik projektje itta meg a levét. Burton több éven keresztül dolgozott a maga Superman-filmjén, melynek nem csak a főszereplője volt meg Nicolas Cage személyében, de már a díszletek egy részét is felhúzták, amikor a Warner stúdió főnökei lefújták a produkciót. Arról, hogy mi lehetett ennek az oka mindenkinek megvan a maga verziója. A Superman Lives forgatókönyvének első változatát jegyző Kevin Smith szerint a félőrült producer, Jon Peters agyament ötletei torpedózták meg a produkciót, aki többek közt nem akarta, hogy Superman repüljön a filmben, viszont szerette volna, ha a szuperhős jegesmedvékkel meg óriáspókokkal küzd meg. A legvalószínűbb, hogy a Burton által is szorgalmazott furcsa változtatások, a nem túl meggyőző jelmeztesztek és mindenekelőtt az eszeveszett iramban növekvő költségek miatt döntöttek úgy, hogy inkább leírják a már meglévő 20-30 millió dolláros veszteséget, mint egy későbbi százmilliós mínuszt. A rendező őrjöngött, ugyanakkor tudta, hogy valami naggyal kell előrukkolnia, ha nem akarja, hogy a hírhedtté vált eset maga alá temesse.

Harmadik közös vállalkozása az akkor még mindig inkább színészként, mint sztárként jegyzett Johnny Depp közreműködésével, Az álmosvölgy legendája szerelmeslevél volt a Hammer stúdió horrorfilmjeinek. Bár Tim Burton alkotása alig-alig csúszott át a 100 milliós határvonalon, mely összeg a költségvetést épphogy fedezte, a film széleskörű elismerése hozzájárult ahhoz, hogy túljusson a holtponton. Azért, hogy tovább erősítse megbízhatóságát a kasszáknál, elvállalta A majmok bolygója újrafeldolgozásának a rendezését. Burton igyekezett belevinni a történetbe saját stílusjegyeit, de a remake így is menthetetlenül felesleges és még ostoba is lett. A producerek több folytatást terveztek, azonban a rendező érdeklődésének a hiányában semmi nem lett belőlük. A bevételi követelményeket végülis teljesítette a filmmel, így elégedettséggel vágott bele egy jóval személyesebb műbe, a Nagy halba. A mesefilm és a családdráma megható találkozását a kritikusok és a nézők egyaránt szerették, amivel teljessé vált Burton visszatérése. Jöhetett a következő munka a tőle lassan elválaszthatatlan és időközben szupersztárrá vált Johnny Depp főszereplésével, 2005-ben mindjárt kettő is. A Roald Dahl gyerekkönyvét feldolgozó Charlie és a csokigyár inkább anyagilag váltotta be az ígéreteket, míg a stop motion technikával készült animációs mese, A halott menyasszony a kritikusok kegyeit nyerte el. A kettő együtt akár egyensúlynak is nevezhető, mégis jelzésértékű Burton munkásságában, hogy az anyagi és a szakmai elismerések kezdtek elválni egymástól. A rendező döntés előtt állt, kinek is készítse filmjeit?

Oscar-díjak reményében fogant a Burton-Depp páros hatodik közös dobása, a Broadway egyik leghírhedtebb darabját a mozivászonra költöztető Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya. A várakozások nagyobbak voltak, mint azt a fekete humorral megáldott horror-musical ki tudta volna elégíteni. A Filmakadémia végül csupán a díszleteket díjazta, plusz Depp megkapta eleddig utolsó jelölését tőlük. Burton is levonta a maga következtetéseit, a merészség nem kifizetődő. A mai napig ez az utolsó korhatáros rendezése. Az Alice csodaországban komoly pénzeket hozó, mégse kedvelt élőszereplős feldolgozása vízválasztó alkotás az életművében. Vele feladta, hogy a filmjeit tartalommal töltse meg. Emellett a közönséget is beelőzve Burton elkezdte unni a saját stílusát. Manírossá vált. A filmet a rendező vizualitása még hellyel-közzel érdekessé teszi, azonban belső üressége fájdalmasan beárnyékolja minden külsődleges erényét. Johnny Depp követte rendezőjét a romlásba, az alakításai egyre inkább irritáló ripacskodásba mentek át. Nyolcadszor és egyben utoljára dolgoztak együtt az óriásit bukott Éjsötét árnyék kedvéért, mely csak tovább mélyítette immáron közös problémájukat, hogy kezdik elveszíteni a közönségüket. Burton hiába mutatta be ebben az évben korábbi rövidfilmje, a Frankenweenie animációs újrafeldolgozását, melynek az Éjsötét árnyékkal szemben volt szíve, ez az aranyoska film édeskevés volt ahhoz, hogy helyrehozza megtépázott hírnevét.

Kirándulása a drámai műfajba, a Nagy szemek volt az igazi vészharang a pályafutásában. A remake-gyártósoron elkövetett ballépései legalább kiváltottak valamiféle visszhangot, azonban a valós eseményeket feldolgozó mű érdektelenségbe fulladt. A szokott stilizálásról lemondva csak az világlott jobban ki, hogy Burton már nem képes érdekesen elmondani egy történetet. Alkotói szemszögből ennél rosszabb pillanatban nem is vállalhatott volna el egy bérmunkát, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeivel mégis pontosan ezt tette. A film nemzetközileg tűrhetően teljesített és a kritikák elnézően csupán közepesnek ítélték, pedig attól a rendezőtől, aki a fantáziájával lett híres, maga volt a kreatív halál. A többre érdemes alapanyag összes ötletét agyonnyomja Burton végtelen unottsága, amivel azt vászonra viszi. Otromba módon látszik, hogy nem érdekli az, amit csinál a legkevésbé se. Hiába van meg a szeme továbbra is a látványvilág megteremtéséhez, ha súlytalanul és fásultan hányja oda. A korábbi gyanú bizonyossággá nőtte ki magát, miszerint a rendezőnek elfogyott a mondanivalója, nincs már, ami hajtja. Kedvenc filmjeiről és fiatalkori magányáról annyi bőrt lehúzott, hogy abból csak mesterkélt póz maradt. Kicsi az esélye, hogy ebből az állapotból a sokadik élőszereplős újrafeldolgozás, a tervezett Dumbo vagy a Beetlejuice megkésett folytatása hozza vissza. Teljes megújulás az, amire égető szüksége volna, de, hogy ehhez megvannak-e a belső tartalékai, arra nem mernék megesküdni.