Bár szívesen támaszkodom a megjelenő kritikákra, ám mikor kórusban dalolják, hogy "itt az év filmje", és dőrén hiszek nekik, annak lassan kivétel nélkül pofára esés a vége, mint történt az a Kaliforniai álom esetében. Nem akartam ebből blogsorozatot csinálni, de már jelenségszerűen élem át újra és újra, hogy a világháló aktuális kedvencében egyszerűen nem látom azt a zsenialitást, amit bélyegszerűen rásütnek. Ilyenkor felmerül bennem az, hátha velem van a baj, ezért többnyire nem is fogalmazom kritikává a kételyeimet, de mivel azok határozottan ott motoszkálnak a fejemben, újfent úgy döntöttem, hogy megosztom őket. Nem hagyományos kritika következik tehát, nevezzük inkább kétkedőnek, melynek tárgya Edgar Wright filmje, a Nyomd, bébi, nyomd. Wright a Haláli hullák hajnala óta lieblingje a kockáknak. Én is csípem a filmjeit, habár őszintén szólva nem sorolom őt a legnagyobbak közé. Már a Vaskabátok érdemei is kissé túl lettek lihegve, nemkülönben a Scott Pilgrim a világ ellen. Persze elismerem, hogy szellemesek, ötletesek és szórakoztatóak, ám attól azért messze vannak, hogy minden idők legjobb filmjei közé soroljam őket.

Wright kreativitása megmutatkozik új alkotásában, de a sztori, aminek össze kellene fognia pont a leggyengébb eleme. A számtalanszor megénekelt történetben adva van egy nagyon tehetséges sofőr, Baby (Ansel Elgort), aki ott akarja hagyni a bűnözői életet, hogy frissen megismert csajával (Lily James) az utakat járva zenét hallgathasson. Sajnos a filmben ez még annyira se érdekfeszítő, mint így leírva. Ahogy az előre várható, az utolsónak hitt meló se az utolsó lesz. Babyt visszarángatják még egy balhéra, melynek során természetesen további bonyodalmak jönnek közbe. Innentől kénytelen leszek néhány fordulatot is elárulni, amik engem egyre inkább kilöktek az élményből. Az egyik, hogy a banda a város millió kajáldája közül pont annál áll meg, ahol Baby csaja dolgozik. Ez önmagában is elég hajánál előrángatott csavar, hát még úgy, hogy a végkifejletet nagyban meghatározza. A másik, ami zavart, hogy a csapat legdurvább arca, akit Jamie Foxx játszik nagyszerűen, egymás után követi el a profihoz méltatlan baromságokat kezdve azzal, hogy ahová megy, ott mindenkit le akar puffantani. Nincs rá ésszerű ok, hogy egy ennyire labilis, bajkeverő ürgét egy intelligens, mindenkiről mindent tudó főnök, mint amilyen Kevin Spacey figurája, bevegyen a csapatba.  

Az amúgy is gyenge lábakon álló sztori rövidesen kezdett olyan irányt venni, hogy a főszereplő is egyre inkább idegesített. Ott volt az az agyament hülyesége, hogy felvette az összes körülötte elhangzó beszélgetést, amikből ótvar zenéket remixelt. Mikor emiatt szarba került, már úgy voltam vele, hogy "magadnak köszönheted, haver". Az, hogy újra és újra az arcomba lökték felvillanó emlékek formájában, hogy milyen szomorú múltja van szegénykének, nem tette kedvelhetőbbé. Wright csak azt érte el, hogy kiölt belőle mindennemű rejtélyességet. Igazából nagyon kevés tulajdonsága van Babynek, ami jó főszereplővé teszi. A zene és a vezetés, ami meghatározza őt, de ebben aztán ki is merül. Akkor él a karakter, amikor a kettőt ötvözve, a hallgatott számokra vágott üldözések zajlanak. Bármi, amit ezen kívül csinál már jóval kevésbé érdekes. Wright, amikor csak teheti, a zenét hívja segítségül, de ez se mindig válik be. A szerelmi szálat kinyírja, hogy Baby barátnője annyira túltoltan cuki, hogy egy Disney-mesében is valószínűtlen jelenség lenne. A nevelőapjánál se elégedtek meg annyival, hogy mozgássérült, emellett néma is az öreg, állandóan jellegű papolásai pedig még elmutogatva is kínosak.

Akadnak jól eltalált karakterek, de ők sajnos Babyhez viszonyítva túl keveset vannak jelen. Amit még mindig nem értek, hogy hová tűnt az első rablás után Jon Bernthal? A legközelebbi magyarázat, melyet kapunk erre, hogy Spacey elmondása szerint sose dolgozik kétszer ugyanazzal a csapattal, aminek rögvest ellentmond, hogy a következő melóra visszahívja nem csak a Jon Hamm és az Eiza González alakította drogos párost, de Jamie Foxx pszichoját is. Ennyit a következetességről. Azt inkább jelzővel se nagyon illetném, hogy a világ legjobb sofőrjének kinevezett Babynek a film egy jelenetében még a saroktolatás is túl nagy kihívás. Az utolsó felvonás sose tartozott Wright erősségei közé. Jó ötleteket dob be, de közben a finálé valahogy mindig szétcsúszik. Ugyanez az érzés fogott el, ahogy Baby ide-oda rohangált előbb, hogy megmentse a csaját, majd, hogy elszökjön a rá vadászó Jon Hamm elől, aki meglehetősen erőltetetten lett a film főgonosza. A végső összecsapásuk aztán kimerült annyiban, hogy egy parkolóban megpróbálták letolni egymás kocsiját. Ha nem szól közben egy remek Queen-dal, azt hiszem be is alszom rajta.

Wright legfőbb aduja, amit állandó jelleggel varázsolgat elő az ingujjából, hogy a Baby által hallgatott dalokra komponálja meg a jeleneteket. Ebből adódnak laza pillanatok, de azért nem akkorák, hogy azok az egész filmet elvigyék. Feltűnt, hogy az író-rendező a Nyomd, bébi, nyomddal elég erősen hajaz Tarantinora. Nagy kár, hogy még csak alulról se súrolja az ő színvonalát. Nem mintha a Ponyvaregény alkotója tökéletes lenne, de nála jobb esetben nem csak a király zenékről és szövegekről szól minden. Ahhoz is nagyon ért például, hogy az erőszak a legváratlanabb pillanatban csapjon fel. Így szokott kiírni idő előtt olyan szereplőket, akiket bárki másnak eszébe se jutna. Ugyanezt Wright is megpróbálja eljátszani Jamie Foxx megölésével, de több részről is elvéti a mutatványt. Elsőként azzal, hogy annyira átlátszóan készíti elő, hogy számomra végül semmi meglepetést nem okozott, amikor megtörtént. Másodszor, míg Tarantinonál ez a lépés általában egy izgalmas, új irányt jelöl ki, addig Wright lábonlövi magát vele, hisz kinyírta főszereplője méltó ellenlábasát. Jon Hamm, aki egy alapvetően szimpatikus és normális fickó volt addig, a helyébe lépve átmegy eszement bosszúállóba, amit hiába próbáltak többszörösen megindokolni, mégse lett meggyőző.

A Nyomd, bébi, nyomd egy ütős Tarantino-film diétás változata. Megvan benne a lazaság, a nyerő zenék, de nincs éle. Amennyire lehet kritizálni a Halálos iramban-filmeket, hogy a látvány áll a tartalom felett, ugyanúgy Wright alkotását is, hogy a stílust előbbre helyezi a sztorinál. A rendező szokatlan előadásmódot választott, mely kétségtelenül jól kifejezi szereplője belső világát, de sajnos nem mond semmi újat a zsánerben, amit előtte ne tettek volna meg tucatnyian. Értem én, hogy itt nem is a történet lenne a lényeg, ám ez nem mentség annak hiányosságaira. Egyéni hozzáállás kérdése, hogy kinek mennyire írja felül a gyengeségeket az, hogy Wright különleges stíluskoktéllal szolgál. Zenés akciófilm idáig tény, hogy nem sok létezett, habár a zene ebben a műfajban is ugyanolyan fontos volt, ahogy bármely másban. Wright nem talált fel semmi újat, csak egy lépéssel tovább ment, mint a legtöbben. Lehet, hogy, ha előbb találkozom a filmmel, én is beállok a csápolók közé, de annyi jobb darab ugrik be kapásból a témában - mindjárt elsőre a Gengszterek sofőrje -, hogy Wright művét sajátos látásmódjával együtt se tudom egetrengető élménynek nevezni.