Elkészíteni a saját filmed újrafeldolgozását hálátlan és többnyire eleve kudarcra ítélt vállalkozás, mégis nem egy európai rendező kényszerült rá, aki Hollywoodban próbálta megvetni a lábát. Így járt a dán Ole Bornedal is. Bemutatkozó alkotása, az Éjféli játszma akkora feltűnést keltett, hogy annak híre egészen a Weinstein-fivérekig jutott. A független filmkészítésből jövedelmező üzletet kovácsoló Miramax stúdiót vezető testvérpár felkérte őt, hogy készítse el újra az Éjféli játszmát az amerikai közönség kedvéért, méghozzá nagy pénzből, sztárszereposztással. Bornedal annak ellenére se volt képes ellenállni a kísértésnek, hogy nem sokkal korábban George Sluizer hasonlóképp égette meg magát filmje, a Nyomtalanul amerikanizált változatával. Persze azt emberünk nem sejtette, hogy Weinsteinék a nagy stúdióknál is erőszakosabban képesek kivenni a rendezőik kezéből az irányítást. Sokan tudnának mesélni arról Guillermo Del Torotól Billy Bob Thorntonig, hogyan szabdalták szét és gyúrták a maguk ízlésére álmaik projektjét.
Bornedal maga mellé szokatlan alkotótársat kapott. A szerzői filmesként ismert Steven Soderberghet (szex, hazugság, videó), akit sorozatos bukásai miatt épp kezdtek leírni, de már nem sok választotta el a visszatéréstől. Ketten együtt dolgozták át Bornedal eredeti forgatókönyvét több ponton kibővítve annak sztoriját. A Nightwatch - Éjjeliőr a hullaházban ebben a formájában legalább annyira volt a főszereplő, Martin éretté válásának története, mint hitchcocki thriller, amiben a hullaházban állást vállaló egyetemista egy sorozatgyilkos játszmájának a célpontjává válik. Bornedal annyiból elégedett lehetett a Weinstein-fivérekkel kötött alkuval, hogy valóban különleges színészgárdát szereztek neki filmjéhez. A nyomozó szerepében igaz a rendező Harrison Fordot akarta látni, helyette be kellett érnie Nick Nolteval. Martin eljátszására a Trainspotting sikeréből frissen érkező Ewan McGregort nyerték meg, akinek ez lett az amerikai debütálása. Pontosabban lehetett volna, ha a Weinstein-tesók nem ássák el a bemutatót miután megnézték Ole Bornedal két és fél órás vágását.
A leszállított verzióval végülis csak három problémájuk volt: az eleje, a közepe és a vége. Bornedal csalódásukra nem azt a filmet készítette el nekik, amire számítottak, ezért ráállították Tarantino vágóját, Sally Menket, hogy kezdjen vele valamit. A Nightwatch eredetileg Martin és a szerelme, Katherine (Patricia Arquette), valamint a legjobb barátaik, James (Josh Brolin) és Marie (Lauren Graham) közös vacsorájával kezdődött volna. A két pár beszélgetése a házasságra terelődik, melynek gondolatától Martin és a cinikus James egyaránt húzódozik. Hozzáállásuk a nősüléshez visszatérő téma lett volna, azonban a végső változatban meglehetősen visszafogottan van csak jelen. A terv az volt, hogy a történet esküvővel ér véget, azonban a Sikolyból befolyó bevételt még mindig számolgató Weinstein-testvérek úgy gondolták, hogy ezek a részek feleslegesek. Ők egy újabb pénzcsináló horrort akartak, amit probléma nélkül el tudnak adni külföldi forgalmazásra. Joachim Holbek zenéje se volt elég borzongató számukra, így megbízták a Sikoly zeneszerzőjét, Marco Beltramit, hogy név nélkül írjon néhány plusz aláfestő témát a jelenetekhez. Ahogy többször eljátszották a pályájuk során, miután az átszabott filmre megkötöttek annyi forgalmazói szerződést, hogy már a bemutató előtt pluszban voltak, azt szépen hagyták meghalni az amerikai mozikban.
A szomorú az egészben az, hogy a film, amivel elbántak, ebben a rövidített - az eredeti dán verzióval közel megegyező - hosszában is elsőosztályú. Hiába töltötte be a korábban tervezett nyitány helyét tipikus módon egy gyilkosság, az olyan jól van megrendezve, hogy ebben aligha lát bárki kivetnivalót. Amit a producerek fontosnak tartottak és, amivel egyet is tudok érteni, hogy Martint mielőbb eljuttassák a történet legfőbb helyszínére. A külön karakternek tekinthető hullaházat tényleg nagyon megtalálták. Már az épület előtere a fekete csomagolóanyagba tekert hatalmas fákkal megadja a nyomasztó alaphangulatot, mely csak megsokszorozódik éjjel, amikor a szél szünet nélkül rázza őket, nyugtalanító morajlással töltve meg a teret. Bornedal és Soderbergh hamarosan elkezdik dobálni ránk a red herringeket. Ahogy Martint körbevezetik új munkahelyén, információk tömkelege hangzik el, melyek lehet, hogy később még fontosak lesznek, lehet, hogy nem. A stafétát átadó éjjeliőr, amivel csak teheti, azzal igyekszik a frászt hozni szegény srácra. Célozgat rá, de sose mondja ki távozásának okát és mesél neki egy korábbi alkalmazottról, aki úgy használta a rá bízott tetemeket, mint a saját, különbejáratú háremét.
Martin barátja is egyre furcsábban viselkedik. Általános életundorának enyhítésére James beteg játékot talál ki, amibe őt is bevonja. Ennek lényege, hogy, amit a másik kitalál, azt kötelező teljesíteni. Míg az első kihívás egy laza kocsmai balhé, a második már egy gonosz tréfa egy előkelő étteremben, melynek részeként James nem csak Martint szívatja meg, de egy butuska prostit, Joyce-t is megalázza. Amikor hát új munkahelyén valaki ennél is durvább játékot kezd űzni vele, Martin joggal gondolja azt, hogy James lehet a ludas. A két barát játszmája gyorsan jelentőségét veszti amint beindul a sorozatgyilkos-szál, melyet már az éttermi jelenettel bekapcsolnak a sztoriba. A kettő közti átmenet a film legjobb részei közé tartozik, ami szimplán azt az érzést hivatott átadni, hogy milyen nyugtalanító egy hullaházban dolgozni. Csak azt látjuk, hogy Martin ül a kis üvegkalickájában, ami az egyetlen kivilágított szoba a tágan elnyúló, sötét térben, és lassan a hatalmukba kerítik azok a baljós érzetek, melyek valószínűleg minket is elfognának egy hullaházban éjjel. A fantázia beindításához nem is kell sok. Elég egy komor kép a falon és egy riasztó, melynek esetleges megszólalása azt jelenti, hogy az egyik páciens a hűtőkamrában mégse annyira halott, mint az orvosok hitték.
A hely barátságtalan légkörét a saját bőrünkön érezve hamar táptalajt nyer a gondolat, hogy mindjárt valami rossz fog történni, és ez végigkísér szinte minden egyes percet, amit a hullaházban töltünk Martinnal. A Nightwatch nagyon rajta van azon, hogy visszaadja azokat a hétköznapi félelmeket, melyeket a hely kelt. Mikor innen fokozatosan továbblép, hogy egy "ki a tettes-thrillerként" teljesedjen ki, be kell ismernem, hogy él néhány műfaji közhellyel, amivel az azokra érzékenyek idegeit a rossz értelemben borzolja fel. Közéjük tartozik, amikor Martin észreveszi, hogy elmozdították az egyik meggyilkolt prostituált hulláját, de természetesen mire hív valakit, a látott szörnyűségnek már nyoma sincs. Az alkotók is tudják, hogy ez mekkora klisé. Ki is szólnak a nézőhöz, hogy közöljék, tisztában vannak vele. Martinnak tehát senki nem hisz, kivéve a gyilkosságokon dolgozó nyomozó, aki a műfajban üdítő módon nem a főszereplőt tekinti az elsőszámú gyanúsítottnak. Logikusan gondolkodik és felállít egy elméletet, hogy a gyilkos minden bizonnyal Martinra akarja terelni a gyanút. Nick Nolte utolérhetetlenül nagyot alakít a szerepben. Mikor a vég küszöbén elkezd egy dalt sziszegni, nos az egy olyan pillanat, amiért egy tökéletes világban Oscart nyomtak volna a kezébe.
Az újrafeldolgozás olykor felvételről-felvételre követi az eredetijét, azonban szimpatikusabb karaktereivel és ütősebb színészgárdájával fölé emelkedik. Ewan McGregor élettel teli alakítást nyújt, mint rendesen, viszont nála is jobb a már említett Nolte és az ellentmondásos Jamest megformáló Josh Brolin. Az erőteljes jelenléttel rendelkező színész akkor is lezser és megnyerő bír maradni, amikor figurája sötétebb oldalát villantja meg. James esetleges őrültségére a készítők túl egyértelműen játszanak rá, de közben egy valós személyiség bontakozik ki előttünk, aki retteg a kiüresedéstől. A végkifejletben méltóképp irányul rá a figyelem, aminek áraként McGregornak nem sok érdemi tennivalója marad. Martin ugyanúgy csapdában találja magát, mint a feje fölötti lámpa fogságában vergődő lepke. A nőkkel film több értelemben is elbánik. Patricia Arquette-nek ugyan fontos szerep jut az utolsó felvonásban, de a karaktere lényegében kimerül az érzelmi hullámzásban. Lauren Graham, ha fel is tűnik a színen, többnyire a háttérből végszavaz a többieknek. Egyedül a gyilkos befolyása alá kerülő utcalányt, Joyce-t alakító Alix Koromzaynak akadnak emlékezetesebb pillanatai, igaz állítólag a szerepe jelentős része így is a vágószoba padlóján végezte.
Az utolsó fél órában veszett tempóban követik egymást a fordulatok. Még a gyilkos is idő előtt lelepleződik előttünk, ám azért, hogy az összes fontos szereplő egy helyre kerüljön egyeseknek meg kell hozniuk pár idióta döntést. Hiába döbbennek rá például többen is, hogy a Martin ellen szóló bizonyíték fabrikált, a következő percben máris elbizonytalanodnak. Azzal az enyhítő körülménnyel együtt, hogy ebben a helyzetben tényleg könnyű összezavarodni, főleg, ha olyan fafejű valaki, mint a nyomozó helyettese (akit John C. Reilly játszik a neve feltüntetése nélkül), ez akkor is vékony jég, ami az amúgy jól felépített sztori alatt néha bizony nagyokat roppan. Ha van pozitív hozadéka annak, hogy a végkifejletben a mellékszereplők kerülnek előtérbe, az a megnövekedett bizonytalanság, hogy ki marad életben. Többen is pályáznak rá, hogy megmentsék a bajba jutott Martint, a leginkább magával ragadó elem mégse az egyébként torokszorítóan izgalmas hajsza, hanem az a bámulatosan őrült zsonglőrködés, amivel az egyre szétcsúszottabb gyilkos igyekszik egyben tartani a tervét. Az arcára kiülő üresség látványa, mely elárulja, hogy a megismert ember csak egy váz, ami mögött nincs más, csak kényszeres vágyak, teszi fel a koronát a filmre. Ha szeretnél belenézni a sötétség szemébe, akkor a Nightwatch számodra is kihagyhatatlan.
ÉRTÉKELÉS: 90%
