Ha az élet misztikus oldalára gondolunk, nem biztos, hogy a golf az, ami elsőre, vagy akár tizedszerre az eszünkbe jut. Ezt a sportot az emberek egy részének önmagában is nehéz komolyan vennie, hát még a lélek útjaként. Steven Pressfield, aki forgatókönyvíróként nem jutott túl a B-kategóriába hajló akciófilmeken, 1995-ben megjelent regényében a golf spirituális játékká növi ki magát, melynek során a főszereplő nem csupán egy labdát ütöget a mezőn, hanem szembenéz a démonjaival. Történetének alapjául Pressfield egy hindu legendát választott, amiben egy megfáradt harcos Krishna tanácsait követve újra rátalál önmagára. A könyv felkeltette Robert Redford érdeklődését, aki az 1984-es Őstehetségben a baseballt próbálta Barry Levinson rendezővel misztikus magasságokba emelni.
Úgy volt, hogy Redford maga játssza el az első világháborúból megtörten hazatérő egykor ígéretes golftehetséget, Rannulph Junnuht. Titokzatos segédje, Bagger Vance szerepét Morgan Freemannek szánta, ám végül arra jutott, hogy inkább fiatalabb sztárokkal készíti el a filmet, ő maga pedig megelégszik a rendezői poszttal. Matt Damonnak és Will Smithnek jutott a megtiszteltetés, hogy a nagy öregek helyére lépjenek. Hozzájuk harmadikként Charlize Theron csatlakozott. A filmben ő alakítja Adele Invergordont, aki a világválság idején versenyt szervez, hogy megmentse golfpályáját a csődtől. Ehhez különleges rábeszélő tehetségével megszerzi a kor két valódi golflegendáját, Bobby Jonest és Walter Hagent, a helyiek támogatásának megszerzésére pedig ráveszik Junnuht, hogy vegyen ő is részt a játékon.
A Bagger Vance legendájában majd minden szereplőnek olymértékben meghatározó az életében a golf, hogy az bőven túlmutat a rajongáson. Azonosulni velük, ha hidegen hagy ez a sport, képtelenség. A készítők úgy ábrázolják, mint egy lélekemelő játékot, melyből kiderül, hogy milyen ember vagy és miképp éled az életed. Robert Redford néha gyakorol némi iróniát, ám összességében nem könnyíti meg a néző dolgát, ugyanis filmje nem csupán régimódi, hanem egyenesen ódivatú. Szellemiségében és hangulatában hűen követi azt az érát, melyben játszódik, vagyis a '30-as évek Amerikáját. A filmet, amit Mel Gibson stúdiója, az Icon finanszírozott, támadta is a sajtó rendesen. A Bagger Vance legendáján leginkább az kérhető számon, hogy hiába játszódik a rasszizmus melegágyának számító délen, a faji kérdéseket olymértékben ignorálja, mintha ez a probléma nem is létezett volna.
Junnuh és Bagger Vance kapcsolatában az, hogy az egyik fél fehér a másik pedig fekete ugyanígy a legkevésbé se számít, ami viszont, ha úgy vesszük, a legliberálisabb felfogás, mely elképzelhető. Bagger Vance nem is annyira golfsegéd, mint inkább szellemi vezető Junnuh számára, aki úgy tanítja meg őt újra játszani, hogy rávezeti, mit kell tennie, hogy visszaszerezze a lelki egyensúlyát. A főszereplő minden jó ütéssel közelebb kerül ahhoz, hogy lerakja a háborús emlékek terhét és újra élni tudjon. A folyamatnak megvan a maga szépsége, amit Redford Rachel Portman csodás zenéjével és operatőre, a zseniális Michael Ballhaus képeivel tesz átélhetővé. Amikor például Junnuh egy a traumáját felelevenítő erdőbe üti a labdát, majd meglátja a kivezető fényt, és egy tökéletes ütéssel kikeveredik onnan, az a szájbarágóan nyilvánvaló, már-már giccsbe hajló szimbolikájával együtt is egy szép pillanattá válik nem kis részt Ballhaus és Portman hozzájárulása által.
Azzal, hogy a film spirituális középpontjában pont a golf áll, olykor pengeélen táncol, hogy ne váljon nevetségessé, ahogy Kevin Costner alkotása, A jövő hírnöke, mely nemzeti hősöket próbált faragni a postásokból. Abban, hogy ez nem következik be közrejátszanak a jól megírt karakterek és az őket éltre keltő tehetséges színészek. Matt Damon és Charlize Theron szerelmi szála a történetnek annyira kellő humor és könnyedség megőrzéséről gondoskodik. Will Smith tulajdonképpen háttérszereplő, ezért, akik miatta ülnek le a film elé, azokra menthetetlenül csalódás vár. Színészileg a dolga lényegében annyi, hogy laza és szimpatikus legyen, amit nem esik nehezére elérni. Redford a történet mesélőjének Jack Lemmont tette meg, akinek ez a név nélküli szereplés jelentette az utolsó filmjét. Egy évvel később hunyt el. Nehéz nem erre gondolni a film zárójelenetében, ami így válik a tőle való búcsúvá.
A Bagger Vance legendája felvállalt régimódiságából jó adag báj is ered. Egyszerűbb és ártatlanabb idők meséjét mondja, amiben a zord valóságnak éppen csak annyi hely jut, hogy a szereplőknek legyen mit szebbé tenniük. A készítők rózsaszín szemüvegen keresztül nézik a világot, így nincsenek rossz emberek a történetben, se feloldhatatlan tragédiák. Jeremy Leven forgatókönyvíró, ahogy tette azt a Don Juan de Marcoban, romantizálja a múltat. Az alkotók kiszámíthatóan követik a sportfilmek dramaturgiáját kétséget nem hagyva afelől, hogy ki fog nyerni. Náluk nincsenek vesztesek, csak nagy játékosok, akik kölcsönösen tisztelik egymást. Éppen csak a feszültség az, ami így elpárolog játékból, de úgy látszik, hogy annyira egyedül a néhai Bill Paxton szerette a golfot, hogy még izgalmat is képes legyen belevinni kevés rendezéseinek egyikében, A golfbajnokként is ismert Ütős játékban. A Bagger Vance legendája, ha nem is annak készült, de rétegfilm lett. Hinni kell az élvezetéhez abban, hogy egy golfpálya lehet a csodák színtere. Ha ez sikerül, jó eséllyel elkap a film varázsa is.
ÉRTÉKELÉS: 80%
