A '70-as évekre előszeretettel hivatkoznak Hollywood második aranykoraként. Ez volt az az időszak, amikor a megújulás, ha anyagi kényszerűségből is, de begyűrűzött a stúdiórendszerbe. Filmjeik merészebbé és nyitottabbá váltak, a változás pedig olyan rendezők felemelkedését hozta magával, mint Coppola, Scorsese vagy William Friedkin. Minden szép és jó volt egy darabig, konkrétan egész addig, míg be nem bizonyosodott, hogy az Új Hollywood jeles képviselői is tudnak hibázni, méghozzá nagyot. A karrierjét dokumentumfilmesként kezdő Friedkin lába alól két világsiker (A francia kapcsolat; Az ördögűző) után kicsúszott a talaj. A félelem bére még az eredetinél is kilátástalanabb újrafeldolgozása volt az első filmje, amivel megégette magát. Ezt követte egy felejthető vígjáték, melynek bukásával már sürgetővé vált számára, hogy bizonyítsa, nem vesztette el az éleslátását. A műfaji kísérletezgetést feladva ismerős témához nyúlt. Az egykori riporter, Gerald Walker 1970-es bűnügyi regényét, a Portyánt vette célba. Mivel úgy gondolta, előző filmjei részben a sztárerő hiányán buktak el, megnyerte a főszerepre a már akkor is legendásnak számító Al Pacinot. Minden adott volt egy újabb meghatározó alkotáshoz. A film valóban fel is kavarta a közvéleményt, csak épp nem úgy, ahogy készítői szerették volna. 

A rendezőnek már többször a figyelmébe ajánlották az alapul szolgáló, valós gyilkosságokból merítő könyvet, ám ő minden alkalommal passzolta. Sorozatgyilkosokról pedig viszonylag kevés kiemelkedő film készült, volt hát mit kiaknázni a sztoriban, melynek viszont fontos részét képezte, hogy a tettes célpontjai melegek voltak. Ebbe belemenni önmagában rizikós volt, hát még, hogy Friedkin átdolgozásában a homoszexualitásnak a bőrruhás, szadomazó vonalát helyezte előtérbe. A történet jelentős hányada melegbárokban játszódik, nem kímélve a nézőt a kényelmetlen részletektől. A középpontban egy kezdő rendőr, Steve Burns áll, akit egy előléptetés ígéretével vesznek rá, hogy épüljön be ebbe a sajátos közösségbe. Részben információgyűjtés okán, részben csaliként Burns egyre mélyebbre merül, hogy megtalálja az egyre szaporodó brutális gyilkosságok elkövetőjét. Beköltözik egy főleg melegek lakta környékre és összebarátkozik az egyik szomszédjával, Teddel. Friedkin az alapmű több szálát elhagyta, sőt tulajdonképpen csak bizonyos elemeket vett át belőle. Filmjét a változtatások dacára ugyanúgy homofóbiával vádolták, akárcsak Walker könyvét.

Az író-rendező ellenállását a regény feldolgozásával szemben az 1977-ben kezdődött újabb gyilkosságsorozat törte meg. A Hudson folyóból szemeteszsákokba gyömöszölt testrészek kerültek elő. Az áldozatok azonosíthatatlansága miatt nyomozás sokáig nem indult, ám annyit kiderítettek, hogy a meggyilkoltak többsége homoszexuális beállítottságú. Végül a rendőrség letartóztatott egy Paul Bateson nevű meleg férfit egy másik ügyben, aki őrizete alatt beismerte a többi gyilkosság elkövetését, de mivel ezekre nem volt bizonyíték, nem is ítélték el miattuk. Friedkin érdeklődését részben az eset aktualitása, részben az a tény korbácsolta fel, hogy ismerte Batesont. A radiológus Az ördögűző egyik tanácsadója volt, sőt egy apróbb szerepet is eljátszott a filmben. Miután szinte az összes stúdió visszautasította, a végét járó United Artists vállalta magára a készülő produkció forgalmazását. A téma, nomeg a résztvevők ismertsége folytán a Portyán hamar az érdeklődés középpontjába került, de nem pozitív értelemben. A new yorki meleg közösség úgy érezte, hogy a film negatív színben tünteti fel őket, mintha mind bőrszerkós perverzek lennének. Tiltakozásokat szerveztek, tüntettek a Portyán ellen. Friedkin és Pacino hiába magyarázták, hogy eszük ágában se volt melegellenes filmet készíteni, mentegetőzésüket nem fogadták el.

A film nem volt könnyebb helyzetben a másik oldalról se. Mivel Friedkin jó szokásához híven autentikusságra törekedett, a korhatár-besorolásért felelős bizottság sikítófrászt kapott az ábrázoltaktól. A Portyán első változatát azzal a kiegészítéssel sorolták a többnyire pornófilmeknek kijáró X kategóriába, hogy "nincs elég x az abc-ben, ami elég lenne". Azért, hogy a film egy széleskörűbben forgalmazható besorolásba kerüljön, Friedkinnek rengeteget kellett kilincselnie és vagy 40 percet kivágnia az eredeti verzióból. Ugyan állítása szerint ezek a részek kimerültek a szexualitás megjelenítésében és a cselekményt nem érintették, ám gyaníthatóan több veszett el az aktusok hosszas bemutatásánál. Erre utal, hogy jópár szereplő tűnik fel majd el a filmben. Félbemarad a főszereplő és meleg szomszédjának kialakulóban lévő viszonya, mely a könyvet átívelte, továbbá a barátnője, Nancy is csak villanásokra kap időt. Az őt játszó Karen Allen később elmondta, hogy a szerepe valóban jóval nagyobb volt, mint az, ami a filmbe került. A DVD-kiadás összeállításakor felmerült hogy Friedkin visszarakja a leforgatott anyagok egy részét, ám, mint kiderült, ezek időközben elvesztek. A rendező azért változtatott valamicskét a filmen: levette az elejéről azt a polkorrekt feliratot, melyet a meleg közösség megnyugtatására helyezett el annak idején.

A Portyán az első percétől küzd némi identitászavarral. A film egy krimi ígéretével indul, hogy aztán a szadomazó melegbárok minél érzékletesebb bemutatása kösse le a figyelmét. Megismerünk két zsarut, akik szexre kényszerítenek két transzvesztitát, hogy aztán a kamera szó szerint faképnél hagyja őket. Azon kívül, hogy a melegeket így egyből áldozati szerepben látjuk, sokáig nehéz megmondani, hogy erre a részre mi szükség volt. Friedkin egyébiránt nem törekszik rá, hogy szimpátiát keltsen a gyilkos célpontjai iránt. Egy dokumentumfilmes semlegessége keveredik nézőpontjában egy kukkoló élvezkedésével. Hosszan elidőz hát azon, hogy a tettes miként csípi fel kiszemeltjét. Igyekszik minden pillanatot elnyújtani, melyre csak módja van. Nem elégszik meg azzal, hogy a késeléssel járó behatolásnál a néző magától szexuális párhuzamot vonhasson, hanem bevág egy pillanatot egy melegpornóból. Ezzel egyszerre követi el a művészieskedés bűnét és válik gyomorforgatóan hatásvadásszá. A későbbi részeknél, melyekben főszereplője portyázik a különböző melegbárokban, is az figyelhető meg, hogy Friedkin hajlamos leragadni a képi sokkolásnál. Pont, mint egy pornófilmes, csak az érzékszerveink lekötésével foglalkozik, a mögöttes tartalom nem érdekli.

Az, hogy mi is zajlik le a hetero Steve Burnsben, akit bedobnak egy számára teljesen új és idegen környezetbe, rendkívül távolságtartóan jelenik meg a filmben. A főszereplő szinte végig egy kívülálló megfigyelő marad, aki egyszer zavarba jön egy boltban, és nagyjából ez a legnagyobb érzelmi kitörés, amit a homoszexualitással kapcsolatban látunk tőle. Az, hogy hatással van rá az új munkája, a gyengébbek kedvéért ténylegesen kimondásra kerül, ám mit ér ez, ha a belső folyamatnak csupán bátortalanul kapargatják a felszínét? Az, hogy milyen szenvedélyesen szeretkezik a barátnőjével az egyik nap után meglehet kompenzálásból fakad, de ennek igaza se megerősítést, se cáfolatot nem nyer. Annyi minden lejátszódhatott pedig Randy Jurgensen nyomozóban, akiről a figurát mintázták, ami önmagában kitölthetne egy filmet. Mit érzett ezekben a klubokban járva? Undort, félelmet vagy épp ellenkezőleg? Al Pacino fáradt és apatikus arcát kutatva mindebből keveset látunk. A film csak általánosságban képes beszélni arról az esetleges személyiségváltozásról, mely elkerülhetetlen hozadéka a megbízásnak. A főszereplő egyre inkább kezd kiakadni, ám ennek pontos okai rejtve maradnak. Az is egy elejtett megjegyzésből derül ki, hogy már nem nyúl a barátnőjéhez. Felvetődhetne, hogy netán feltörtek benne a homoszexuális vágyak, de ennek a konkretizálását úgy kerülik, mint a tüzet. Helyette körül-belül a film felénél végre eszükbe jut, hogy előrébb mozdítsák a gyilkossági ügy megoldását. 

Krimiként a Portyánt sokáig az egyetlen, ami előre hajtja, nem más, mint az újabb és újabb gyilkosságok meglehetősen véres ábrázolása. A történet tesz egy a műfajban elmaradhatatlan kört egy téves gyanúsítottal, ám, aki látott már legalább egy filmet életében, az úgyis tudja, hogy ez a kitérő nem vezet sehová. A legérdekesebb része egy szürreálisba forduló kihallgatási jelenet, melynek során egy cowboykalapot viselő, meztelen férfi jelenik meg és pofonvágja Al Pacinot. Az, hogy Friedkin mit akarhatott vele, talány előttem. Csak arra tudok gondolni, hogy egynél több kokaincsíkot szívott fel a kelleténél. A film ezek után nem sokkal maga mögött hagyja a melegbárokat, ahogy Pacino rátalál a következő gyanúsítottra, akit úgy kezd követni, mint egy megszállott. A központi rejtélyt rövidre zárva feltételezése hamar igazolást nyer, innen pedig már egy átlagos kriminek megfelelően alakulnak az események. Így is érne véget a Portyán, csakhogy Friedkin megint fel akarja cukkolni a közönséget. Jön hát egy zavaros slusszpoén a semmiből, ami azt sugallja, hogy a főszereplő volt a gyilkos, vagy legalábbis olyanná vált, mint ő. Azon kívül, hogy ez a fordulat teljesen értelmetlen és valószerűtlen, nem túl szerencsés módon mossa össze a homoszexualitást a gyilkolási vággyal. A Portyán egyetlen szándéka mintha az lenne, hogy botrányfilm váljék belőle, ami sikerült is, de egy ekkora formátumú alkotógárdától inkább egy jó filmet vártam volna.

ÉRTÉKELÉS: 40%