Ha itt az új év, két dologra bizton lehet számítani: áremelés lesz és a netet elárasztják a toplisták. 2016-ban adós maradtam azzal, hogy évértékelő listával jelentkezzek, de ezúttal annak ellenére se akartam kimaradni a mókából, hogy viszonylag ritkásan jutottam el moziba. Hagyományos, a legjobbakat vagy a legrosszabbakat egy csokorba szedő toplista helyett találtam ki, hogy egy olyan összeállítással jövök elő, amiben benne van minden a hazai bemutatónaptárba bekerült film, mely emlékezetes maradt számomra tavalyról. Az év két legtúlértékeltebb alkotásával (Szárnyas fejvadász 2049; Nyomd, Bébi, nyomd!) külön posztokban foglalkoztam. Ez most egy határozottan szubjektív válogatás lesz. Mivel már amúgy sem törekszem rá, hogy megnézzem az összes filmet, ami kicsit is eseményértékkel bír, kimaradnak azok, amiktől egyéni megfontolásból távol tartottam magamat. Nem lesz hát a listán se a Kincsem, se Az utolsó Jedik. Az előbbi azért, mert Herendi Gáborban hangyányi  bizodalmam sincs, az utóbbi pedig azért, mert Az ébredő erő már elég régi Star Wars szereplőt ölt meg. Nem vagyok kíváncsi, hogy a Disney kivel folytatja. A lista húsz filmje, illetve a róluk elmondottak azt tükrözik, ahogy én láttam az elmúlt évet.      

A boncolás

Csalódást okozó horrorfilmekből minden évben tele a padlás, ám, ahogy André Øvredal rendezése félrecsúszik az nem mindennapi. Egy hullaháznál alkalmasabb helyszínt egy horrornak nehezen lehetne találni. A felütés ettől függetlenül is ígéretes. Behozzák egy ismeretlen nő testét, akinek a hullája több rémes titkot rejt, mint annak az öreg kórboncnok és fia valaha tanúi voltak. Nem mellékes tényező, hogy milyen szimpatikusak a főszereplők, akiket ráadásul két alulfoglalkoztatott tehetség (Emile Hirsch és Brian Cox) kelt életre. Az első óra remekül épül fel, hogy aztán, amire a rejtély kifut, az egy akkora pofonként érjen, amit nem is értettem, hogy miért kaptam. Bizonyára sokkolónak szánták, de számomra inkább úgy jött le, hogy az alkotók cserbenhagyták nem csak filmjük szereplőit, hanem a közönségüket is.  

A galaxis őrzői vol. 2

A Marvel-filmek, ha tetszenek, ha nem, az év legnagyobb eseményei közé tartoznak a mozikban. Az enyhén szólva túlértékeltnek tartott első rész után engem lepett meg a legjobban, hogy mennyire jól összerakták a folytatást. Míg a legtöbben Pókember hazatérésének örvendtek, én most szerettem meg igazán ezt a csapatot, melynek tagjai ön- és közveszélyesek, ám akár csak a film készítőinek, a helyén van a szívük. Ezért van az, hogy nem a stúdió filmjeinél megszokott baklövések (pl. halovány gonosz) jutnak eszembe, ha a folytatásra gondolok, hanem az, mikor Chris Pratt arról beszél, hogy mégiscsak Michael Knight volt az apja, és közben szól Cat Stevens tökéletesen használt dala, a Father and Son. 

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja

Azt, hogy Johnny Depp megint eljátssza Jack Sparrow kapitány szerepet, ami színészileg tönkretette, borzalmas ötletnek tartottam. Az előző rész, a rossz emlékű Ismeretlen vizeken se tette kívánatosabbá a folytatást, de hát hozott elég rakat pénzt, hogy a Disney adjon egy újabb esélyt Deppnek A magányos lovas bukása után. Az, hogy a Salazar bosszúja vállalható film lett, felér egy kisebb csodával. Depp ugyan nem mondhatni, hogy különösebben törné magát, ám magyar hangja, Király Attila értékelhető szintre hozza fel az alakítását. Will Turner megmentése adott a sztorinak egy olyan célt, amivel a folytatás még némi létjogosultságot is nyert. Ennél jobb búcsút aligha remélhetünk a franchise-tól. 

A múmia

A kóros moziverzum-mánia talán legjobban a Universal stúdiót kapta el, mely másodjára esett neki Az ismeretlen Drakula után, hogy poros szörnytárát hasznosítsa. Azt, hogy valami bűzlik Dániában már azelőtt érezni lehetett, hogy az úgynevezett Sötét Univerzum indítódarabja bezuhant a mozikba, és, ha nem is a legnagyobb, de az év egyik leghangosabb bukását produkálta. A projekt feletti irányítást a hírek szerint átvevő Tom Cruise igyekezete is kevés volt ahhoz, hogy az alapjaiban elhibázott, átgondolatlan univerzumépítő próbálkozást megmentse. Az új Múmia egyszeri szórakozásnak végülis elmegy, de ahhoz túl fantáziátlan és kaotikus, hogy felnőjön azokhoz az elvárásokhoz, melyeket a stúdió támasztott felé.   

A nagy fal

Gondolom nem mondok újat azzal, hogy Kína egy olyan piaci tényező, ami mellett a világvezetőnek számító amerikai filmgyártás se mehet el. Társulásaik egyelőre inkább fura, mint jó eredményeket hoztak. Itt van mindjárt ez is. Kína legdrágább produkciója, amiről csak a bemutató közeledtével derült ki, hogy a történelmi háttér dacára egy szörnyfilm. Okéé. A nagy falat csak különösebbé teszi, hogy Matt Damon a főszereplője, akiről azt hinnénk, nem szorul rá a külföldi haknikra. Maga a film se nem rossz, se nem jó eléggé ahhoz, hogy beszéljünk róla. A puszta létezése az, amit nehéz szó nélkül hagyni.

A Setét torony

2017 többek közt Stephen King éve is volt a mozikban. A '90-es évek óta nem keltettek ekkora várakozást az írásaiból készülő filmek, melyeket még a VOD-on debütáló adaptációk is kihasználtak. A Setét torony irtózatosan nehéz szülés volt, amibe többek bicskája beletört, hogy aztán egy kókler forgatókönyvíró (Akiva Goldsman) és egy olyan rendező (Nikolaj Arcel) tegye rá a mancsát, akinek ez volt az első angol nyelvű filmje. Miután a gyártó megkötötte a világ legelőnytelenebb szerződését, mely szerint egy döntést se lehetett meghozni teljes egyetértés nélkül, a kompromisszumok úgy halmozódtak, hogy végül teljesen maguk alá temették a várt filmváltozatot. A decens szereposztás se mentette meg A Setét tornyot a kudarctól, melynek előre bejelentett sorozatváltozatáról éppoly mélyen hallgatnak, mint a középszerűségre kárhoztatott filmről fél évvel a bemutatása előtt.   

A szépség és a szörnyeteg

A siker receptjét senki nem ismeri, de a nagy stúdiók közül leginkább a Disney gyanítja a leginkább, hogy mi is lehet az. A nosztalgiát kevesen fejelik meg olyan ügyesen, mint ők teszik rajzfilmjeik élőszereplős újrafeldolgozásaival. Mit is lehet elhibázni, ha egyszer minden ennyire adott? Nos, ahogy kiderült, sok mindent. Az ellenérzéseimet legyőzve megpróbáltam szeretni A szépség és a szörnyeteget, de annyira hiányzott belőle a báj, sőt a lélek, ami a rajzfilmben még megvolt, hogy már az első dal után csak fogcsikorgatva bírtam a helyemen maradni. Az, hogy az egyik karakterből affektáló meleg sztereotípiát csináltak, jobban sérti a homoszexuálisokat, mint az eredeti rajzfilm kedvelőit. Úgy fél óra után feladtam a szenvedést, így vonult be számomra a film a maga módján az év legemlékezetesebb darabjai közé.   

Arthur király - A kard legendája

Ha fogadni lehetett volna azokra a filmekre, melyekre garantált bukás vár, Guy Ritchie rendezésére a legtöbben szívük szerint legalább akkora összeget tettek volna, amekkorát készítői elvertek rá. Nem csak azért, mert Ritchie a két Sherlock Holmes-filmet leszámítva kizárólag mellényúlásokkal jelentkezett a Blöff óta. A minimális érdeklődésre számot tartó Arthur legenda sokadig feldolgozása eleve halva született ötlet volt, melynek koporsójába újabb és újabb szögeket vert bele a moziba csalogató erővel nem rendelkező Charlie Hunnam valamint a totálisan elhibázott marketing. A legdurvább, hogy a film sokkalta szórakoztatóbb és lezsereb annál, mint, amit a rémesebbnél rémesebb előzetesek sejtetni engedtek. Hunnam is felülmúlta a várakozásaimat, Jude Law pedig zsigerből hozta a hataloméhes gonoszt. Az önmagában való elbizonytalanodás érződik a filmen, viszont azok után, hogy mennyi rosszat hallottam róla, számomra az év legkellemesebb csalódása lett belőle. 

AZ

Míg A Setét torony küszködött, a hype-vonat hangosabban zakatolt a másik Stephen King adaptáció, az AZ alatt, mint bárki remélte volna. Az időzítés tökéletes volt. A rosszul öregedett tévésorozat-verzió és a King regényéből nagyban táplálkozó Stranger Things megteremtette a kedvet és az igényt az új feldolgozásra. Miután az előzetes felrobbantotta az internetet és az új Pennywise is beválni látszott, nem maradt kétség afelől, hogy az AZ-t látni kell! Mire eljutottam egy moziba, a film már bevételi rekordok megdöntésére tört, ám, ha kialszanak a fények a teremben, ez jelentőségét veszti. Szinte természetes, mégis sajnálatos, hogy az AZ annyira nem jó, mint amekkora felhajtást csaptak körülötte. Egy rendkívül szerethető srácokkal teli, meglepően humoros, viszont csak mérsékelten ijesztő horror. Ha majd a mozikba kerül a történet második, felnőttkori fele, akkor dől el, érdemes-e volt újra elővenni King regényét.   

Az egészség ellenszere

Ha egy olyan világban élnénk, amiben csak és kizárólag a külső számít, Gore Verbinski misztikus thrillerét az év legjobb filmjének választották volna! Az egészség ellenszere egy életre kelt festmény, melynek képkockáival művészeti albumokat lehetne megtölteni. Egyszerűen gyönyörű. Rohadt nagy pech, hogy a vásznon látható alakok arra vetemednek, hogy megszólaljanak, ugyanis, amint kinyitják a szájukat, a filmből dől a baromság. Dane DeHaannál ellenszenvesebb főszereplőt keresve se találhattak volna, mégse vele van a legfőbb gond, hanem az iszonyatosan buta és zagyva forgatókönyvvel. A két és fél órásra nyújtott cselekmény, ha épp nem egy hajmeresztő fordulatot vesz, akkor hajlamos leülni. A rejtélyes történet megoldása és vele a befejezés már az idiotizmus határait feszegeti. Rövidre zárva, Az egészség ellenszere egy káprázatosan rossz film, amit mégis látni kell!

Az éjszaka törvénye

Ben Affleck rendezőként sikerrel rehabilitálta magát, és nagyon úgy tűnt, hogy ebben a minőségben nem is tud mellényúlni! Erre cáfolt rá negyedik direktori munkája, ami a régi idők gengszter eposzainak tündöklését igyekezett visszahozni a mába. Affleck a főszerep eljátszása mellett most először teljességgel maga jegyezte a forgatókönyvet és ez nem bizonyult a legjobb ötletnek. Elég a filmből pár percet látni annak megállapításához, hogy Az éjszaka törvényében jóformán semmi se működik. A jelenetek, a karakterek, a párbeszédek - vagyis mindazok, amik egy jó film alapját képezik. Affleck nyakig benne volt a DC-moziverzum jéghegynek ütközésében, amikor belevágott ebbe a hiúsági projektbe, mely mind a kritikusoknál, mind a közönségnél elvérzett, ám míg Az Igazság Ligájának csődjéhez csak asszisztált, addig Az éjszaka törvénye többfrontos kudarca teljességgel az ő felelőssége volt.   

Bukós szakasz

Elérkeztünk a lista legrosszabb filmjéhez. Ennél rosszabbat legalábbis én 2017-ben nem láttam! Történt, hogy Dax Shepard, ez a tenyérbemászó ripacs megirigyelte a 21 Jump Street illetve folytatásának a sikerét. Mivel már írt és rendezett legalább egy filmet, ami a kutyát nem érdekelte, elég felkészültnek érezte magát, hogy a kamera előtt és mögött egyszerre álljon helyet. A Bukós szakasz egy több évtizedes krimisorozat moziváltozata, ám a kettőben leginkább annyi a közös, hogy mindegyikben motoros rendőrök szerepelnek. Shepard hamarjában bizonyítja, hogy nem csak színészkedni nem tud, de írónak is tehetségtelen. Szereplői borzasztó ellenszenvesek. Az egyetlen szempont, amire ügyelt, hogy a poénok legyenek minél bugyutábbak és közönségesebbek. Egy szöveges jelenetet se bír megrendezni, egy akciójelenetnél pedig már leplezetlenül előtör belőle a dilettantizmus. Csak Michael Penát sajnálom, hogy itt vesztegeti az idejét. Mondjuk nem kényszerítette senki őt, hogy vállaljon a filmben szerepet! Legalábbis azt hiszem.    

Dunkirk

Christopher Nolanre a Csillagok között után már sose tudok úgy nézni, mint azelőtt, ám ez nem zárja ki azt, hogy esélyt adjak annak, ha valami izgalmassal rukkol elő! A Dunkirk, ha csak műfajilag is, de másnak tűnt, mint az utóbbi, nekem csalódást jelentő filmjei. Feltámadt bennem hát a kíváncsiság, mit kezd a háborús témával a rendező. Nos, nem tagadta meg önmagát! A Dunkirk úgy működik, akár az óramű, és ezt akár lehet szó szerint is venni. Az idő, öltsön formát percekben vagy órákban, Nolan szemszögében a valódi ellenség. Kézzelfoghatóbb fenyegetés, mint a németek jelenléte, akik a tengerpartra szorították a kimenekítésben reménykedő francia és angol csapatokat. Az író-rendező mintha igyekezne ott folytatni, ahol a Mementóval abbahagyta. Bűvészkedik a filmidővel és közben mesterien teremt feszültséget. Ha az emberek kerülnek a célkeresztjébe már nem olyan biztos kezű, ami rányomta bélyegét a befejezésre, ezzel együtt a Dunkirk hosszú ideje a legjobb rendezése. Torokszorító közelségbe visz ahhoz, hogy átérezzük, mit jelentett azokban a napokban ott lenni a parton, és várni, hogy az ellenség bevégezze, amit elkezdett. 

Logan

A legnépszerűbb X-mennek csak összejött az a film, amire a rajongók vártak, még, ha ehhez két kevésbé közkedvelt alkotáson keresztül is vezetett az út. Ez volt Hugh Jackman búcsúja a karaktertől, akit 2000 óta játszott, és, akinek túlzás nélkül az egész mozis karrierjét köszönheti. A képregény-filmek is sokat változtak az eltelt időben. Ahhoz, hogy új szintre léphettek, a Logan is hozzájárult, mely végképp megerősítette a beszari stúdióvezetőknek, hogy egy R-rated, vagyis felnőtteknek szóló, brutális képregény-film is hozhat százmilliókat. Jackman mindent belead, hogy méltó hattyúdal legyen a Loganből, amiben méltó partnere a szintén a végét járó Charles Xaviert alakító Patrick Stewart. Meg kell, hogy mondjam, a film speciel engem mégse fogott meg. A kiszámíthatóan alakuló, döcögve haladó sztori egyszerűen nem tudott érdekelni és többször úgy éreztem, hogy a film csak azért annyira durva és Logan amiatt bazmegel szüntelen, mert megteheti. Nem azért, mert indokolt. Ez persze csak az én véleményem, de ez az oka annak, hogy inkább a pozitív hozadékok miatt lelkesülök, amiket a film sikere magával hozhat, nem pedig a filmért magáért.      

Némaság

Martin Scorsese filmje a megtekintésekor rendesen felidegelt, pedig épp ellenkező hatást vártam tőle. Egy spirituális, meditatív élményt. Scorsese nem először foglalkozik a hit kérdésével, de ezzel a filmmel megszenvedett. Úgy kellett megfenyegetnie a producernek, hogy végre csinálja meg Endo Suszaki regényének az adaptációját. A valós eseményeken alapuló történet két jezsuita papról szól, akik Japánba mennek a XVII. században, ahol egykori mesterük a keresztényüldözések alatt megtagadta a hitét. A film rengeteg összetett, izgalmas kérdést vet fel, amiket Scorsese megdöbbentően leegyszerűsítve, sekélyesen és egyoldalúan vizsgál. A szereplők közel három órán keresztül kételkednek és szenvednek, tulajdonképpen feleslegesen, mivel a rendező már az első percben eldöntötte, hogy mi az igazság, amit a történet végén az arcunkba is tol. Bizonyosság kerül a hit helyére, nem csak Istent, de azt illetően is, hogy Scorsese már nem a régi.   

Sokkal több mint testőr

Nem merészkednék odáig, hogy Patrick Hughes akció-vígjátékát kiemelkedőnek vagy akár kicsit is jelentősnek nevezzem, de abban biztos vagyok, hogy az év egyik legkönnyebben szerethető filmje. Tiszta sor volt ez már a legelső előzetes után, a Sokkal több mint testőr pedig pontosan azt nyújtotta, amit ígért: két órányi kikapcsolódást. Samuel L. Jackson és Ryan Reynolds egymást licitálva káromkodják végig a filmet azt a benyomást keltve, mintha ők maguk is remekül szórakoznának. Egy akció-vígjátékban, ha a középpontban álló páros működik, a munka fele már el van végezve, és a készítők nem is tettek sokat azért, hogy ennél továbbjussanak. A film hosszabb, mint kellene, a hangvételi ingadozásain pedig meglátszik, hogy az utolsó pillanatban alakították vígjátékká. Még fél tucat hibát tudnék felsorolni, de nem teszem, mert ahhoz túlságosan élveztem. A Sokkal több mint testőr kétség kívül jókor volt jó helyen, hiánycikk az efféle muri manapság. Nem egy instant klasszik, viszont az újranézhetőségi faktor elég magas, hogy emiatt ne zavartassuk magunkat.

Széttörve

M. Night Shyamalan magasról zuhant nagyot, és, amikor már mindenki azt hitte, hogy vége van, visszatért. A Széttörve első képsorait látva még nehéz volt eldönteni, hogy ez a film jó lesz-e, vagy olyan rossz, hogy az már jó. Shyamalan sokáig a szélsőségek embere volt, ez a munkája viszont szimplán közepes. Ha valamire, akkor erre számítottam a legkevésbé, ezért is lett a Széttörve számomra az év egyik legnagyobb csalódása. Ott van pedig a fantasztikus James McAvoy, akinek egy 23 személyiséggel rendelkező skizofrén megformálása valódi jutalomjátékra nyújt lehetőséget, ám a nagy ígéret nagy átverést takar. A hangzatos huszonháromból kb. négy vagy öt kap a történetben aktív szerepet, és ők se valami érdekesek. A film kevés szereplőt mozgat, de még azok jelentős része is töltelékfigura. Az eleve soványka, lyukakkal teli sztorit Shyamalan úgy húzza a lehető legidegesítőbb húzásokkal, hogy egészen lapos lesz. Karaktertanulmány helyett jönnek a misztikus marhaságok, hogy a történet legnagyobb (és valójában egyetlen) meglepetésévé az váljon, hogy a Széttörve egy másik filmjének a folytatása.     

Tűnj el!

Nem kertelek, Jordan Peele paranoid horrorja volt a legjobb film, amit 2017-ben láttam! Olyan rég találkoztam igazán minőségi darabbal a műfajban, hogy már szinte el is felejtettem, milyen jól tud esni egy kis rettegés. Peele egész korán az elménkbe ülteti, hogy a kisvárosban, ahová a főszereplő elmegy találkozni a barátnője családjával, valami nagyon nem stimmel, hogy aztán teljes bizonytalanságban hagyjon, miféle veszély is leselkedik rá. Adja magát, hogy a rasszizmusban rejlik a magyarázat, ami így is van, csak nem épp úgy, ahogy gondolnánk. Nem számítottam arra, hogy pont egy horrorfilm lesz az, mely élesen, mégis könnyed iróniával világít rá, hogy a rasszizmusnak a gyűlöleten kívül még sok arca van. A komikusi háttérrel érkező Peele sok humort csempész a történetbe, ám közben nagyon is komolyan veszi. Kiváló arányérzékének köszönhetően az abszurdba hajló pillanatok egyszerre tudnak a maguk módján viccesek és ijesztőek is lenni. Peele rafináltan tereli el a figyelmünket és annál is okosabban manipulál. A megoldás végig ott van a szemünk előtt, mégis váratlanul áll össze. Ha pedig mi nem vagyunk biztosak a dolgunkban, hát a főszereplő szemére is bajosan vethetjük, hogy miért nem tűnt el, amíg még megtehette!       

Valerian és az ezer bolygó városa

Sokatmondó, ha egy rendező legújabb filmjének a plakátján többnyire 10-20 éves alkotásokat sorolnak fel. Egy értelmes ember elgondolkodik ilyenkor, hogy mit csinált direktorunk a közelmúltban, amit nem lehetett a poszterre írni. Luc Besson például elég sokat. Közülük igaz csak a Lucy miatt simizték meg a buksiját, és még azt is jónéhányan blöffként értékelték. A Valerian és az ezer bolygó városa pályafutása legnagyobb vállalkozása volt. Egy kultikus képregény filmrevitele, mely az új Star Wars, az Avatar és vagy három egyéb film próbál egyszerre lenni. Besson elképesztően túlzsúfolta művét, mintha minden rossz ötletét azzal akarta volna helyrehozni, hogy bedob még egy ötletet. Közben persze pont a lényeg veszett el, egy kedvelhető és átélhető történet, melynek a közepén zavartan kóvályog egy rakás irritáló figura, akik közt a két főhős a leginkább tenyérbemászó. Egy jó szereposztás menthette volna, ami menthető, ám Dale DeHaan és Cara Delevingne két akkora melléfogás, hogy szinte érthetetlen, miért rájuk esett a rendező választása. Az ötödik elem humorát, naiv báját és műfaji iróniáját keresni itt felesleges. A Valerian egy saját magától megrészegült, émelyítő látványkoktél, melynek egyik bolygóján sincs értelmes élet az ezerből.        

Wind River - Gyilkos nyomon

A Sicario idején még nem sokra tartottam a filmet író Taylor Sheridant, sőt úgy gondoltam annak a filmnek a leggyengébb pontja éppen a forgatókönyv volt. A nem utolsó sorban miatta annyira jó A préri urai után kénytelen voltam felülbírálni magamban a róla szerzett első benyomást. A rendezői bemutatkozását jelentő Wind Riverrel Sheridan nálam azon alkotók inkább szűkülő, mint bővülő listájára került, akikre nagyon oda kell figyelni, mikor jönnek elő legközelebb új filmmel. A sztori kicsit a Viharszívre emlékeztetett már csak a rezervátumbéli helyszín miatt is, de annak sallangjai nélkül. Sheridan jól tudja, hogy mit akar és a rendezői székben ugyanazzal a határozottsággal tartja kézben a filmet, mint a történetet az írógépe mögül. A Sheridan legfőbb erősségének tekinthető autentikus környezetrajz és a drámai túlzások nélkül is mélységesen emberi jellemábrázolás emeli a Wind Rivert magasabb szintre. Az, hogy nagy teret biztosít Sheridan színészeinek, például a ritka jó formában lévő Jeremy Rennernek, nem gátolja abban, hogy lassan, de gondosan gyilkossági ügyét is kibontsa. Már szinte pimaszság, hogy emellett még akciójelenetet is olyan fantasztikusan rendez, mintha idáig csak ezt csinálta volna. Azt az elégtételérzetet pedig, melyet a film a végén ad, hát nem sűrűn kaptuk meg az utóbbi idők alkotásaitól. A lista nagyja egy siralmas évet sejtet, ám, ha csak egy Wind River kaliberű film lesz 2018-ban, már nem lesz rossz.