Mintha milliók kiáltottak volna fel egyszerre... - mondja Obi-Wan mikor megérzi az Alderaan bolygó elpusztítását a Star Wars filmsorozatot elindító Egy új reményben. Valami hasonló játszódott le, amikor George Lucas bemutatta a széria első részének kinevezett Baljós árnyakat 1999-ben. A rajongók 16 évig vártak, hogy egy új epizód kerüljön a mozikba, amire a Star Wars atyja szerint azért volt szükség, hogy a technika fejlettsége megvalósíthatóvá tegye az elképzeléseit. Lucas nem rendezett semmit és íróként is maximum ötletgazdaként működött közre az Egy új remény óta, mégse keltett nagyobb aggodalmat, hogy az előzményeket elmesélő trilógiát ő maga vezényli le. A személyét övező addigi viták leginkább arról szóltak, hogy egyre jobban a pénztárcájával gondolkozik. A klasszikus trilógián végrehajtott változtatásaiért se volt mindenki oda, különösen az Egy új reménybe rakott CGI-kreatúrákért. A Baljós árnyak körüli hype természetesen iszonyú nagy volt. Sokan képesek voltak beülni csak azért egy filmre, hogy láthassák az új Star Wars első előzetesét, majd távoztak. Mikor eljött a premier napja, a csalódottak kiáltása a világháló segítsége nélkül is bejárta a Földet, miközben Lucas bankszámlája egy újabb vagyonnal gyarapodott.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Baljós árnyakat a bemutatása idején még nem tartották annyira rossznak. Meglehetősen sokan vették a védelmükbe a filmet, akik a bírálókra úgy tekintettek, mint vén salabakterekre, akik felmagasztalják a múltat, az újnak pedig képtelenek örülni. A rajongóknak ez a később is megismétlődött kettészakadása enyhülni látszódott a következő előzményfilm, A klónok támadásának bemutatására. A záróepizódra, A Sith-ek bosszújára az elégedetlenkedő hangja elhanyagolható volt, mégis mostanra kialakult az a nagyjából általános vélekedés, hogy az egész előzménytrilógiát jobb volna lehúzni a klotyón. Hiába ért véget a trilógia a saját mércéje szerint a csúcson, a popkultúrában negatív előjellel foglalta el a helyét. Ezt a képet csak megerősítette a VII. rész, Az ébredő erő, mely olymértékben dörgölőzött a régi trilógiához, hogy az nyilvánvalóvá tette, a Disneynek eszébe sincs újra elkövetni azt a tévedést, amit George Lucas. Ismétlem, tévedést.

De mik is voltak az előzményfilmek bűnei? Az első, hogy a számítógépes technikába szerelmes Lucas határt nem ismerve tömte tele komputereffektekkel a jeleneteket. A CGI sajnos sokkal kevésbé bizonyult időtállónak, mint azt ő gondolta, mai szemmel pedig az előzménytrilógia látványvilága a míves dizájn ellenére egyes részeknél nem csupán mű érzetet kelt, hanem mondjuk ki, szarul néz ki. Legfőképpen a blue screenre animált háttér szúr szemet, amiből a színészek otrombán kilógnak, mivel többnyire ők az egyedüliek a képen, akiket nem számítógép generált. A második, amit az előzménytrilógiának felrónak az a mítoszrombolás. Már az kiverte sokaknál a biztosítékot, hogy Lucas realizálni próbálta az erő misztériumát és bevezette a kánonba a hangzásában is nevetséges midiklorián nevű egysejtűeket, akiknek a jelenléte a véredben úgy mutatja ki az erő-érzékenységedet, mint a szifiliszt. A filmtörténet egyik leghíresebb gonoszát, Darth Vadert hasonló finomsággal rántja a porba, amikor előbb cuki kisfiút, majd nyivákoló tinédzsert csinál belőle. Az író-rendező lelkesen szedegeti össze a különböző műfajokból és kultúrákból a neki tetsző darabkákat, csak az összegyúrásukban nem remekel. Lucas nemes egyszerűséggel kijött a gyakorlatból. Az előzménytrilógia legnagyobb hibái elkerülhetőek lettek volna, ha átgondoltabban vág neki, viszont a kényszerpályából, ahová a rossz ötletek vezették, idővel sikerült kiterelnie sorozatát.

Lucas meghallotta a kritikákat, trilógiája pedig példaértékűen konstans javulást mutatott részről-részre. Ott van mindjárt Jar Jar Binks, a Star Wars univerzum legirritálóbb karaktere, akit finoman a háttérbe rakott a folytatásokban, sőt egy ironikus húzással a Birodalom létrejöttének a hozzájárulójává tette. A klónok támadása legnagyobb előrelépése, hogy Lucas elkezdi érdemben használni a szereplőit illetve történetét. Már nem egy alkatrész megszerzésére megy el a film fele, hanem egy rejtély kibogozására. A Baljós árnyakban még a mesterének végszavazó Obi-Wan nyomozásba kezd, melynek tétje egy merénylő megtalálásából fokozatosan egy háború előjátékává növekszik. Mindebből kikörvonalazódik a klasszikus trilógia legfőbb gonoszának, az Uralkodónak a felemelkedése, ami az előzményfilmek messze legjobban kidolgozott oldala. Palpatine szenátor politikai játszmája, melynek részeként magához ragadja a hatalmat a Jedi rendet és a Köztársaságot látszólag segítve, annyira rafinált, hogy a Kártyavár főszereplője is fejet hajtana előtte.

Anakin Skywalker átalakulása Darth Vaderré már kevésbé ment végbe meggyőzően, csak A Sith-ek bosszújára talált magára ez a szál. Annak, hogy Lucas nem szeret rendezni beleértve ebbe a színészvezetést is, Natalie Portman és az Anakint a második résztől játszó Hayden Christensen itták meg leginkább a levét. Mindketten teljesen el vannak veszve rémesen megírt közös jeleneteikben. Mintha két droid próbálná meggyőzni egymást az érzelmeiről. A klónok támadását ólomsúlyként húzza le a kettejük csikorgó szála, melyről az egyetlen dicséret, ami elmondható (a mém után szabadon), hogy még mindig jobb szerelmi történet, mint az Alkonyat. A Sith-ek bosszújában szerencsére túl sok minden zajlik, hogy ez a ballépés megismétlődhessen, habár egy-két fájdalmasan primitív eszmecserén megint át kell esni. Hayden Christensen a két rész között megtanult azzal dolgozni, amit Lucas a kezébe adott és egészen emberivé formálja Anakin rossz útra tévedését. Az író-rendező se szívbajos és már nem csak buckalakókat, hanem Jedi növendékeket is lazán lemészároltat szereplőjével. Ahhoz már nem elég jó, hogy olyan drámai erőt kapjon a film, mint A birodalom visszavág, de színvonalban ég és föld a különbség a Baljós árnyakhoz képest.

Lucas leginkább akkor van elemében, ha akcióra kerül a sor. Etéren már az első résszel se voltak komoly gondok. A lézerkard párbajok lélegzetelállítóak mindegyik epizódban. Volt, aki hiányolta a klasszikus trilógia puritánabb jellegű vívását, és tény, hogy Lucas ebben is hajlamos túlzásokba esni, ezzel együtt határozottan állítom, hogy élmény nézni, ahogyan az erejük teljében lévő Jedik és Sith-ek összecsapnak. Engem már a flippergolyóként pattogó Yoda se zavar. Bizarr élvezetként figyelem, ahogy az öreg kis manó bedurvul. Az űrcsatákkal nehezebb elnézőnek lenni, mivel jórészt kiveszett belőlük a világháborús légi küzdelmeket idéző nyers erő. Komolyan vehetetlen, ahogy Anakin pisisként hazavág egy flottát, de itt is akad ellenpélda. Obi-Wan és Jango Fett párharca az aszteroidamezőben valamint A Sith-ek bosszúját indító űrháború már hozza azt a szintet, amit egy Star Wars-filmtől jogosan vár el az ember. Ha tehát akcióról van szó, az előzménytrilógiából se hiányoznak a csúcspontok. A Baljós árnyakban ilyen a fogatverseny, aminek van egy tech demó jellege, mégis mikor először láttam, akkor annyira magával ragadott, hogy úgy éreztem, akár egy külön filmet is építhetnének rá. A klónok támadásában a geonosisi kivégzés és az azt követő óriási csata kelti az ámuldozásokat, főképp annak a bizsergető látványa, hogy egy rakás Jedi egyszerre lendül akcióba. A Sith-ek bosszújában természetesen Anakin és Obi-Wan végletekig elmenő párbaja gondoskodik az adrenalinfröccsről. Csak a logikát nem szabad számon kérni rajta.

Ami vitán felüli erénye az előzménytrilógiának, az John Williams zenéje. Különösebben figyelemreméltó új témákkal igaz nem kényeztet el - ezalól a frenetikus Duel of the Fates jelent kivételt -, viszont a jeleneteket olyan érzelemgazdagsággal festi alá, hogy azok a húrok, amiket George Lucas sután pendít meg, hirtelenjében életre kelnek. A kellő pillanatban bedobott régről ismerős dallamok hatalmas pluszt adnak hozzá a filmekhez. Williams nem a nosztalgiára játszik rá, zenéjével roppant okosan veti előre a saga későbbi eseményeit. Lucas íróként feleennyire se ügyes ebben. Egyes régi szereplők visszahozásával több kérdést vet fel, mint ahányat megold, emellett a cápát is izomból megugorja. Az a baromság, hogy Anakin építette C3PO-t csak az egyik közülük. A legjobb ötlete, amit viszont meghagyott homályos utalásnak, hogy talán Palpatine az apja Anakinnak. A kettejük egészségtelen kapcsolatát ez a lehetőség egészen új szintre helyezi. Lucas hagy pár méretes lyukat a két trilógia között, melyek szerves egységet így sose alkothatnak, ugyanakkor az előzményfilmeket mégis eljuttatja egy pontra, hogy végül mindig sajnálom otthagyni azt a grandiózus világot, amit az író-rendező hozzáadott a már meglévőhöz. Az elválás fájdalmában nem kis része van Ewan McGregornak, aki telitalálat volt a fiatal Obi-Wannak. Már miatta megéri végignézni az előzménytrilógiát. Lucas csalódást okozott vele, az kétségtelen, de legalább próbált valami újat és mást adni. Én egyáltalán nem bánom, hogy elkészült. A tökéletlenségével is többet ér annál, amit a Star Wars babérjaira törő filmek nagyja fel tud mutatni.