David Cronenberg filmjei hasonlatosak egy mentális élveboncoláshoz. Meg se lehet lepődni hát azon, hogy pályájának két meghatározó műfaja a horror és a lélektani dráma volt. Nála a kettő oly természetesen keveredik egymással, miképp test és lélek deformálódásai fonódnak össze alkotásaiban. Nem csoda, hogy mikor először hallott a Marcus-ikerpár tragédiájáról, akiket holtan találtak a lakásukban, úgy érezte, hogy ezt a történetet direkt neki írta az élet. Végül a Két test egy lélek lett az a film, mely új korszakot nyitott a munkásságában. Míg előtte alkotásai inkább a horror felé hajlottak, innentől a drámai él lett a domináns. A szükségszerű átalakulást részben addigi legnagyobb közönségsikere, A légy diktálta, mellyel Cronenberg teljességgel kimaxolta a nevével összefonódott testhorrort. Más területre kellett merészkednie, ahol az iszonyat veleje már a személyiségtorzulásból ered.
Az ikerpárokkal a filmekben gyakorta manifesztálják egy ember két arcát, általában a jót és a gonoszt. Cronenberg művében a képlet persze közel se ilyen egyszerű. Főszereplői, Beverly és Elliot (Jeremy Irons fantasztikus alakításaiban) gyerekkoruk óta annyira szoros szimbiózisban élnek, hogy létezni se tudnak a másik nélkül. Sikeres nőgyógyászként előre leosztott szerepek szerint dolgoznak össze. A szégyenlős, nevében is feminim Beverly végzi el a kutatásokat, a határozott és simulékony Elliot pedig előadja azok eredményét, egyúttal a babérokat is learatja. Ha a helyzet úgy kívánja, olykor szerepet cserélnek, amivel, míg a saját világukban mozognak, képesek fenntartani a köztük lévő kényes egyensúlyt, még a szexuális életükben is. Amikor Elliot meghódítja a problémás színésznőt, Claire-t (Geneviéve Bujold - Kóma), majd szokás szerint lepasszolja őt Bevnek, aki viszont beleszeret, megbomlik a szinkron, ami borzalmas következményeket von maga után.
Mi más boríthatná fel a férfiak tökéletes rendben zajló életét, mint a nő? Az ikerpár viszonya a másik nemhez már a film első, gyerekkori jelenetében is meglehetősen furcsa. Arra kérik a szomszéd kislányt, hogy szexeljen velük kísérletből a fürdőkádban, amire a szemre kis ártatlanság úgy küldi el őket a búsba, hogy ihaj! Már ebben az enyhén komikus részből is kiviláglik, hogy a testvérek intellektusuk ellenére is életképtelenek. Legalábbis a való világban, azonban elég tehetségesek ahhoz, hogy beléphessenek a tudósok zárt körébe. Az életükben a nők ugyan központi, de szigorúan funkcionális szerepet töltenek be, érzelmek nélkül. Egy vizsgálat vagy a szexuális örömforrás alanyaként jönnek és mennek. Claire is csak egy lenne közülük, aki viszont Bevre elég nagy hatást gyakorol ahhoz, hogy érzelmi kavarodást keltsen a testvérek között. Bev most először nem akar osztozni a nőn Elliottal, mint rendesen, hanem magának akarja Claire-t, akinek pedig szintén nincs ínyére a közösködés.
Claire-t a vizsgálóban látjuk először, hisz, ahogy Elliot megfogalmazza, munkájuk nagy előnye, hogy a szép nők házhoz jönnek. A férfiakról és a nőkről egyaránt határozott véleményt fogalmaz meg a film. A két testvér nemének két véglete. Elliot az érzéketlen macsó klasszikus példája, míg Bev törékeny és bezárkózó. A nagy kérdés, hogy ki lehet a túlélő, vagy, ha úgy tetszik, a nyertes a kettejük közül? Adja magát, hogy Elliot, mivel ő az uralkodó jellem, ám közte és Claire között a kapcsolat hamarjában ellenségessé válik. A meddő nő a pátyolgatásra szoruló Bevet választja, aki nem csak a szeretője, hanem egyfajta gyerekpótlék is lesz a számára. Bev, hogy közelebb kerülhessen hozzá, követi gyógyszer-függőségébe, ám ahhoz már nem elég erős, hogy elbírjon a mellékhatásokkal. Mivel Claire nem figyel úgy oda rá, mint a testvére, Bev megindul a szétesés útján. Azért nem a nő az egyetlen gyújtópont ehhez, Elliot kinevezése például újabb lökést ad hozzá. Míg ő utazgat és előadásokat tart, az instabillá vált, magára hagyott Bev szépen tönkreteszi a praxisukat.
Az egyik testvér széthullása magával vonja a másikét is, Cronenberg pedig az elméjük darabokra szedésével ezúttal is alaposan kiéli magát. Megszállott szereplőit a rendező mindig is nagy kedvvel űzte végig az őrület spirálján, amiből hiába is próbáltak kikeveredni. A rendező sötét fantáziája nem lódul meg úgy, mint horrorjaiban, de azért elő-előtörnek a gyökerei. Bev rémálma illetve a megbomlott agyából kipattanó műszerek mutáns nők operálására letagadhatatlanul magukon viselik Cronenberg kézjegyét. Nem kevésbé a film borongós atmoszférája, aminek megteremtéséből ezúttal is masszívan kiveszi a részét állandó zeneszerzője, a Porontyok óta rendesen magára talált Howard Shore. A Két test egy lélek egyik nagy kihívása volt Jeremy Irons duplaszereplése, ám a ragyogó vágás és a kiváló operatőri munka sikerrel teremti meg a szükséges illúziót. Ha klónozzák a színészt, az eredmény akkor se lehetett volna hitelesebb.
Az már egy fokkal kevésbé hihető, ahogy a filmben Elliot eljut az őrületig. Míg Bev összeomlásának ott vagyunk minden állomásánál, addig az erősebb testvér függőségének a kialakulását csak utalásokból ismerjük meg, az elfajulásából pedig egy az egyben kimaradunk. Cronenberg van olyan jó rendező, hogy kevéssel is sokat érzékeltessen, ugyanakkor mivel Elliot tetteinek a megindoklása csak érintőlegesen történik meg, az ő jellemtorzulása Bevéhez képest kissé elnagyoltnak hat. Az alkotók odáig jutnak vele, hogy neki legalább akkora szüksége van Bevre, mint a testvérének őrá. Annyi biztos, hogy mindketten félemberek, akik csak együtt alkotnak egészet, vagy inkább egy arra emlékeztető torzót. Tudatosan választják hát a közös sorsot, ami egy horrorisztikus végkifejletben éri el a tetőpontját. A film befejezésére Roman Polanski is büszke lenne: maga a tömény elmebaj, ami a maga módján mégis lenyűgöző. Leesik a felnőttség maszkja, az ikerpár pedig anyátlan gyermekekké zsugorodik össze. Cronenberghez méltó lezárás ez, melynek során azt az elválaszthatatlan lelki köteléket, ami köztük van, hiábavalóan próbálják meg a testvérek fizikailag elmetszeni. Az operáció eleve kudarcra volt ítélve, ám elkerülhetetlen volt, hogy megtörténjen.
ÉRTÉKELÉS: 80%
