Bruce Willis amilyen gyorsan mozisztár lett a Die Hardnak köszönhetően olyan hamar el is szállt, de azért nem feledkezett meg a régi barátairól. Köztük volt Robert Kraft zenész, akit Willis még azokból a napokból ismert mikor még csaposként kereste meg a napi betevőt. Közösen írták meg a The Hudson Hawk című dalt egy besurranó tolvajról, amiről Willis úgy gondolta, hogy remek alap lenne egy filmhez is. Mikor befutott, nekilátott a régi álom megvalósításának. Megkereste a Die Hard producerét, Joel Silvert, aki beleegyezett abba, hogy segít tető alá hozni a projektet. A forgatókönyv kidolgozása a Die Hard írója, Steven E. de Souza feladata lett, aki egy laza tolvajfilmként bontotta ki Willis filmötletét. A rendezői posztot a Gyilkos játékokkal feltűnést keltett Michael Lehmann töltötte be, akinek ez volt az első nagyköltségvetésű megbízatása. A finanszírozást a Sony alá tartozó TriStar Pictures vállalta magára, mely 32 millió dollárt bocsájtott Willisék rendelkezésére. A forgatást megáldotta egy pap, azonban hamarosan mégis azon kapták magukat a készítők, hogy el vannak átkozva. A Hudson Hawk - Egy mestertolvaj aranyarat ér végül 65 millióba, sőt egyes források szerint még ennél is többe került, így a film mindössze 17 milliós amerikai bevételével a '90-es évek egyik leghatalmasabb anyagi fiaskójaként vonult be a történelembe.
A válasz arra, miért siklott félre a produkció viszonylag egyszerű: Bruce Willis egója miatt. De Souza A menekülő ember 30. évfordulós vetítésén elevenítette fel emlékeit a Hudson Hawk készítéséről. Az író pontosan meghatározta a helyet és az időt, amikor fordult a kocka. Egy lakókocsiban ültek ő, Willis és a producer Silver, amikor csörgött a telefon. Mark Kanton, a Warner Bros. egyik vezetője volt a vonal végén, aki elmondta, hogy megtartották a Hiúságok máglyája első tesztvetítését. Willist követelték a nézők, ezért újravágják a filmet, hogy nagyobb legyen a szerepe. Silver ekkor finoman oldalba rúgta De Souzát és a következőket súgta a fülébe: "A kibaszott Mark Kanton most kúrta szét a filmünket! Figyeld mi lesz ezután!"
Amire Silver bájos modorában utalt be is következett. Willis megbizonyosodva arról, hogy ő most a legnagyobb király Hollywoodban, elkezdte átformálni a forgatókönyvet kénye-kedve szerint. A Hudson Hawk egyre őrültebb filmmé vált, ahogy az új író, Daniel Walters a sztár kérésének eleget téve állandó jelleggel újraírta a scriptet a forgatás kellős közepén. Hamarosan Willisen kívül senki se volt biztos benne, hogy milyen filmet is forgatnak. Az egyik nap még Silver úgy magyarázta Watersnek, hogy a Hudson Hawk olyan lesz, mint A rózsaszín párduc. Másnap már egy '90-es évekbeli James Bond-filmként írta le. Nem kell filmesztétának lenni, hogy lássuk, a kettő között elég nagy a különbség. Waters szerint Willis úgy viselkedett, mint egy mániákus bohóc, akiről sohase tudható, hogy mivel rukkol elő legközelebb. A stáb előre tervezni emiatt nehezen tudott, és mivel Európa szerte forgattak, a költségek igen hamar az egekbe szöktek. A film legnagyobb díszletét, Leonardo da Vinci aranycsináló masináját hazánkban, a Mafilm stúdióban állították fel. Az alkotóknak a nagyjából egy hetes csúszást okozó, pont akkor zajló taxisblokád ellenére is felüdülés volt az itteni forgatás, mivel a magyar stábtagokkal lényegesen jobban lehetett együttműködni, mint a munkaidőt sajátosan értelmező olaszokkal. A gond az volt, hogy az ország nem igazán volt felkészülve egy ekkora produkcióra, ezért szinte minden szükséges eszközt és anyagot, még a festéket is külföldről kellett a helyszínre szállítani.
Időközben a TriStar Picturesnél is észrevették, hogy Willis egója elszabadult és már nem csak a főszereplője a filmnek, hanem ő írja és lényegében ő is rendezi. Felhívták De Souzát, hogy utazzon el a forgatásra és győzze meg a sztárt arról, hogy maradjon az eredeti forgatókönyvnél és hagyja dolgozni a felvett rendezőt! Az írót amint megérkezett, magához vonta Silver, aki közölte vele, hogy jobb, ha ebből a balhéból mindketten kimaradnak. Ha a stúdióvezetőknek valami bajuk van, azt nekik kell elintézniük Willisszel! A stúdió kiküldött valakit, aki három napig lebzselt a forgatás körül, majd anélkül, hogy bármit is elrendezett volna, vészhelyzetre hivatkozva visszautazott, így a sztár folytatta, amit elkezdett. Kitalálta például, hogy Hudson Hawk és társa, Tommy (Danny Aiello) dalolva raboljanak. A film főgonosza úgy volt, hogy Audrey Hepburn lesz. Willis ezt megvétózta, mivel azt akarta, hogy nő helyett legyen inkább egy házaspár, akiket Richard E. Grant és Sandra Bernhard játszottak olyan excentrikusan, ahogy csak bírták. A kreatív folyamatokba a rendezőnek nem sok beleszólása volt. Kezdetben emiatt ő és Willis rengeteget vitatkoztak, azonban Lehmann idővel feladta a harcot. Önálló döntéseket lassan nem is hozhatott, maximum javasolhatott. Egy a neve elhallgatását kérő stábtag szerint a rendezőnek arra is engedélyt kellett kérnie Willistől, hogy hová rakhatja a kamerát. Így képzelte el a sztár a csapatmunkát.
Abban, hogy a Hudson Hawkot csalódással fogadta az amerikai közönség, vastagon benne volt a stúdió is. A vezetők kőkemény akciófilmként akarták eladni, ezért, akik beültek rá rövidesen azzal szembesültek, hogy át lettek verve. Magáról a produktumról nem lehet azt mondani, hogy ne játszana nyílt kártyákkal! Már az 1481-ben játszódó bevezető ízelítőt ad abból az önparódiába hajló, lökött hangvételből, amiből a későbbiekben egyre nagyobb dózisokat kapunk. A történet szerint Leonardo da Vinci megannyi találmányai közt volt egy gép, amivel a közönséges ólmot arannyá lehetett átalakítani. A feltaláló az ehhez szükséges kristály darabjait elrejtette a többi alkotásában, melyeket jelenleg a világ legnagyobb múzeumaiban őriznek műkincsként. Hudson Hawk éppen kijön a sittről és semmi másra nem vágyik csak, hogy igyon egy jó kávét, máris arra kényszerítik, hogy lopja el az első darabot. Bár elvégzi a megbízást a másnapi újságban azt olvassa, a rablást meghiúsították. Hawkot előbb a maffia, majd egy zizzent CIA-ügynök, Kaplan (James Coburn) szorongatja meg, hogy legközelebb egyenesen a Vatikánba törjön be. Tolvajunk nem ért semmit, csak azt tudja, hogy a Mayflower-házaspár, akiknek Kaplan dolgozik, Leonardo gépével világuralomra törnek.
Aki nyomon követte a Willist híressé tevő tévésorozatot, A simlis és a szendét, az közel jár ahhoz, hogy a Hudson Hawk miféle film. Itt aztán tényleg bármi megeshet, amire az alkotók fokozatosan vezetnek rá. A musical számmá változó első rablásnál már egyértelmű, hogy a Hudson Hawk távol lesz egy hétköznapi akció-vígjátéktól. Bohókás váltások és egyre lököttebb figurák jelölik ki a film számára az ösvényt, melyen ledér apácák és vérszomjas inasok adják egymásnak a kilincset. Az egyik pillanatban még egy látványos üldözés zajlik, a következőben a Hudson Hawk már egy megelevenedett rajzfilm módjára szórja a poénokat. Bruce Willisen nyoma sincs az őt mostanság annyira jellemző unalomnak. Olyan jól szórakozik, mintha az egész világ az ő játszótere lenne, ami tulajdonképpen a forgatás alatt így is volt. Magánemberként akármilyen is, a vásznon ekkor tényleg ő volt az egyik leglezserebb arc, és ez a Hudson Hawkon meg is látszik. A színész humora, könnyedsége és kisugárzása átüt a jeleneteken. Willis boldogan csinál bolondot saját akcióhős imázsából miközben meg is őrzi azt. A barátját játszó, bármely filmet feldobó Danny Aiello és közte nagyszerű az összhang. Persze nem véletlenül, régi cimborák voltak a való életben is. Ketten olyanok, mintha nem is dolgoznának, hanem egy nekik rendezett bulin vennének részt.
A Vatikán beépített ügynökét alakító Andie MacDowell kicsit talán merevebb a többieknél, de neki nagyrészt nincs is más dolga, mint, hogy szép legyen, ami nem okoz neki nehézséget. A szereplők közt akadnak elég irritáló arcok, akiket csak úgy lehet elviselni, ha sikerül ráhangolódni a Hudson Hawk pihent stílusára. Az elmeroggyant Mayflower-házaspár feltétlenül közéjük tartozik. Aki őket kibírja, az jó eséllyel a filmet is szeretni fogja. Néha az volt az érzésem, hogy A Da Vinci-kód paródiáját nézem, amit egy féreglyukon át visszaküldtek az időben. Vannak részek benne, melyekben az a legviccesebb, hogy meg merték játszani. Az, hogy David Caruso a CSI: Miamiból előbb Bruce Willisnek, majd Andie MacDowellnek öltözik csak úgy, olyan látvány, amit nehéz egykönnyen elfelejteni. Miközben efféle mókák zajlanak, a Hudson Hawk többé-kevésbé tartja magát ahhoz, hogy hagyományos akció-vígjátékként is érvényesüljön. Néha a semmiből, de óramű pontossággal érkeznek az újabb akciójelenetek. Dalolnak közben vagy sem, Hawk betöréseit élvezettel lehet nézni. Mivel Joel Silver produkcióról beszélünk, mérget lehet venni rá, hogy nagy robbanásokban nem szenvedünk hiányt. Ha nem is látszik meg annak a rahedli dohánynak minden centje, amit ráköltöttek, de az határozottan, hogy a készítőknek nem voltak anyagi gondjaik.
Mire elérünk a megduplázott fináléhoz Bruce Willis gyógyszere már elég messze gurult ahhoz, hogy senki meg se próbálja felvenni. Röviden vázolom, hogy ez mit is jelent. A Mayflower-házaspár a nekik dolgozó, csokikról elnevezett CIA-ügynököket írtja. Andie MacDowell delfinhangokat ad ki, ezzel egy időben Willis és Danny Aiello pedig a Side by Side-ot éneklik miközben egy kéziágyúból időzített bombákat lődöznek ki. És ez még csak a finálé első fele. A másodikban az se rendhagyó, hogy egy lángoló autóban szakadékba zuhant szereplő közölje, hogy semmi baja, volt légzsák a kocsiban. Ami nagyban segít összefogni ezt az örömteli káoszt az Michael Kamen lendületes zenéje, mely a maga játékosságával kacsint ki ránk. A magyar szinkron átvette a film dilis stílusát. Készítői a nemzetközi hangsáv megvétele helyett bekevertek a jelenetek alá mindenféle muzsikát, amit csak raktáron találtak. Ezért a hangmérnöki katasztrófáért, aminek ott a helye a szinkrontörténet mélypontjai között, csak a magyar hangok kárpótolnak, főképpen Dörner György, aki elsőként szólaltatta meg az ezüstvásznon Bruce Willist. A Hudson Hawkra majdnem ráment a gyorsan kopaszodó akciósztár karrierje. A kritikusok rongyosra rugdosták, utóbb mégis lett a filmnek egy kis kultja, méghozzá jó okkal. A Hudson Hawk egy a szabályokra fittyet hányó, meredek műfajelegy, ami ellentétben az olyan hiúságból elkövetett baklövésekkel, mint az Ishtar, egyáltalán nem unalmas. Ez a film csak szórakoztatni akar, és, ha nem vesszük komolyan, sikerül is neki.
ÉRTÉKELÉS: 70%