A '80-as évek néhány kevésbé megbecsült vígjátékát csokorba gyűjtő posztnak már a kikerülésekor elhatároztam, hogy lesz folytatása, de finoman fogalmazva nem siettem el a szándék valóra váltását. Igaz a Paramount stúdióóriásnak három év kellett, hogy újra legyen magyar forgalmazója, ehhez képest pedig még előnyben vagyok! Ezúttal ugrunk egy évtizedet és a '90-es évek vígjátékai kerülnek terítékre. Bőséges korszak volt ez, ám a filmekhez hozzájutni miután lefutottak a mozikban nem volt annyira egyszerű, mint manapság. Rendes lakossági forgalmazás híján leginkább a helyi videótéka kínálatára voltunk utalva. Az alább sorra kerülő öt vígjáték közt akad, amit szerintem érdemtelenül tapostak szét a kritikusok a mozikban és olyan is, ami idehaza még az esélyt se kapta meg, hogy megmutathassa akár a szépemlékű videókölcsönzők közönségének, hogy mit is tud! Ahogy legutóbb, úgy a filmekhez készült szinkron is górcső alá kerül, elvégre nem ritkán a kiváló színészekkel megtámogatott magyar hang lehelt a hazájában jó nagyot bukott vígjátékba új életet!
1. A zűr bajjal jár (1994)
Charles Shyer és Nancy Meyers a remekül fogadott Örömapa után vágtak bele addigi legnagyobb szabású munkájukba. A házaspár ezúttal is közösen írta és rendezte a filmet, azonban arra egyikük se készült fel, hogy két sztárjuk, Julia Roberts és Nick Nolte mennyire utálni fogják egymást. Emiatt még a forgatókönyvet is át kellett írni, Nolte és Roberts ugyanis már attól rosszul voltak, ha egy képen kellett szerepelniük. Mivel a történet két rivalizáló újságíróról szól, mondhatjuk úgy is, hogy nem nagyon kellett alakítaniuk, amikor a jeleneteikben egymást hergelték. A film a régen igen népszerű, egy kis romantikával elegyített krimi-vígjátékok, mint az Óvakodj a törpétől!, sikerére pályázik, Shyer és Meyers pedig egész ügyesen keverik össze az eltérő műfajokat. Nolte és Roberts párviadala végig szórakoztató, a rejtély, aminek a kibogozására összeállnak őrzi a film lendületét. Néhány gyenge pont azért akad a feltárt összeesküvésben, melyeknek, ha utánagondolunk, nincs sok értelmük. Például, hogy miért kellett egy egész vonatot kisiklatni egyetlen ember megölése miatt? A sztori vesz egy-két hirtelen kanyart is: a főszereplők az egyik pillanatban még egy erdőben kóvályognak, a következőben már Las Vegasban vannak. Shyer és Meyers általában a sztárerőre rágyúrva próbálják elérni, hogy ne foglalkozzunk a lyukakkal, ami nálam bevált. Nolte-nak és Roberts-nek vonzerejük csúcsán, csattanós szövegekkel alaposan felvértezve nem akadály, hogy lekössék a figyelmet. Sajnálatos, hogy Shyer és Meyers alkotása nem jött be a kasszáknál, mert A zűr bajjal jár egy hiánypótló darab. Ma méginkább, mint a bemutatása idején.
Szinkron: A filmet az InterCom forgalmazta, és bár a magyar bemutató idejére már tisztában voltak az amerikai bukással az illetékesek, megkapta az elvárt, kiemelkedő minőségű mozis szinkront. Julia Robertsnél több magyar hanggal is kísérletezgettek ekkoriban, például Kökényessy Ágival, de ezúttal biztosra mentek és a tőle elválaszthatatlanná váló Tóth Enikőre esett a szinkront rendező Juhász Anna választása. Nolte elég jól összeszedte magát, ha csak rövid időre is, így a legmenőbb férfisztároknak kijáró Dörner György lett a hangja, aki nem sokkal korábban A rettegés fokában is megszólaltatta. Tóth Enikő és Dörner isteni párost alkotnak, pusztán az orgánumukkal megteremtik azt a kölcsönhatást a két színész között, amit az amerikai kritikusok úgy hiányoltak tőlük. A kor mozis szinkronjai előszeretettel éltek azzal az előnnyel, hogy akár a kisebb mellékszerepekben is a szakma nagy öregjei legyenek hallhatóak. Ezt a ziccert A zűr bajjal jár szinkronja se hagyja ki. Többek közt Láng József és Tímár Éva az, akik emlékeztetnek rá, mitől is lehet egy szinkront klasszikusnak nevezni. Még náluk is jobb azonban a több oldalát is kidomborító Székhelyi József. Ilyen az, amikor a szinkron nem csupán megőrzi az eredetileg felállított lécet, hanem jócskán meg is emeli azt.
Ajánlott jelenet: Julia Roberts bikavadító ruhában belép Nolte szobájába mondván csak azért öltözött ki, mert nem akar feltűnést kelteni ott, ahová készülnek. A férfi erre megdicséri az álcáját kiemelve, hogy nem kell tartania attól, hogy az este akárki is észre fogja venni.
2. Csúcsfejek (1993)
A hullámzó színvonala ellenére több évtizedet átvészelt amerikai kabaréműsor, a Saturday Night Live nem egy szkeccsét kísérelték meg mozifilmmé bővíteni. Ezeknek a nagyja csúfos bukásként végezte annál az egyszerű oknál fogva, hogy, ami működik öt percben, az nem feltétlenül tart ki minimum másfél órában. Dan Aykroyd még a '80-as években keltette életre a földönkívülit, aki családjával bolygónkon reked. A lassan megszülető moziváltozatba beszállt az SNL-csapat színe-java és a Tini nindzsa teknőcök rendezője, Steve Barron. Elméletben a speciális effekteket és a humort kombináló filmmel Aykroyd joggal hihette, hogy egy új Szellemirtók van készülőben. A Csúcsfejek a gyakorlatban aztán nem váltotta be a reményeit, sőt Aykroydot végképp leírták vele, mint komikus sztárt. Az kétségtelen, hogy a film nagyjából ugyanarra a néhány poénra épül, ám azok jórészt betalálnak. Nem egy telibe. Aykroyd és írói az amerikai életforma szelíd paródiájára használják a földönkívüli családot, akik úgy viselkednek, ahogy az '50-es évek B-kategóriás sci-fijeiben elképzelték a marslakókat. Világuralmi terveikből fokozatosan leadva szép lassan beilleszkednek, illegális bevándorlókból igazi mintacsaláddá válva. A csúcsfejek bolygóján játszódó végjátékban a film veszít a humorából és helyes üzenetét kissé szájbarágósan tömi a nézőbe, ám ezen botlása ellenére nagyon is tudom ajánlani a megnézését! Már csak azért is, mert egymásnak adják benne a kilincset az utóbb ismertté vált jobbnál-jobb komikusok. Aykroyd utolsó fergeteges főszereplése ez, melytől nem sokban marad el a feleségét játszó Jane Curtin, aki pár évvel később a Csúcsfejek utódjának tekinthető Űrbalekok című sitcom egyik főszereplője lett.
Szinkron: A filmet a '90-es években még szokásosnak mondható egy éves késéssel mutatta be a Flamex, mely kezdetben nagy gondot fordított a szinkronra, legalábbis a mozis premiereinél. Ennek az áldásos időszaknak a terméke volt a Csúcsfejek magyar változata is, melyről ismételten a pannóniás minőséget magával hozó Juhász Anna gondoskodott. Aykroyd hangját illetően még nem igazán volt konszenzus a szinkronrendezők között. Juhász Anna a sokoldalú Szakácsi Sándort választotta, aki már a Marslakó a mostohámban és a Csőre töltvében is kiválóan adta vissza Aykroyd legőrültebb figuraváltásait is. Szakácsi és a feleség hangját adó Básti Juli zseniálisan hozzák azt a torokgyilkos, elvékonyított és gépies hadarást, ahogy a földönkívüli házaspár beszél. Az igényesen kiválogatott mellékszereplők közül leginkább a fiatal Stohl Andrást tudom kiemelni, aki a főnökének folyamatosan benyaló, sunyi bevándorlási hivatalnokot játszó David Spade-et kapta el tökéletesen. Ha valami felróható a szinkronnak, hogy egy-két magyar hangot szívesen használ újra, ami olyan karakteres megszólalású színészeknél, mint Csuja Imre és Balázsi Gyula, több, mint feltűnő.
Ajánlott jelenet: A kisvárosi családapává váló földönkívülit bízzák meg azzal, hogy gondoskodjon egy meccsen a tűzijátékról, ám ő egy szánalmasat pukkanó aprócska rakétát küld fel az égbe. Míg a közönség csalódottan felhörren, a csúcsfej felrak egy napszemüveget tudván, hogy az igazi, atomrobbanást idéző durranás csak most következik.
3. Bilko főtörzs (1996)
Miután az Addams Family és A szökevény letarolta a mozikat, az eddig makacsul tiltakozó stúdiófőnökök is hirtelen jó ötletnek tartották, hogy ősrégi tévésorozatokat költöztessenek a vászonra. Ebben a hullámban jött ki a Bilko főtörzs is, melynek eredetije még 1955-ben mutatkozott be. Akkor Phil Silvers játszotta a svindler katonatisztet, akinek az utódja - miután Michael Keaton passzolta a felkérést - Steve Martin lett. Neki a '90-es években nagyjából minden bukására jutott egy siker és fordítva. A Bilko főtörzs a sormintában pechjére a kudarcok halmazába érkezett. Nem szerette se a közönség, se a kritika, és ma már talán annyian se emlékeznek rá, mint a sorozatra, amiből készült. Engem nem sok színész irritál, viszont Steve Martin a '90-es években határozottan közéjük tartozott, ezért csak mikor belefutottam az egyik kereskedelmi csatornán, fedeztem fel, hogy ez a filmje valójában sokkal jobb, mint a híre! Martin persze ezúttal is túlpörög néha, de a figura olyan jól meg van írva, hogy még azok a grimaszai is szórakoztatóvá válnak, amikkel máskor az őrületbe kerget. Köszönhető ez nem kis részt annak is, hogy a vígjátékot az a Jonathan Lynn rendezte, aki biztos kezű iparosként ügyelt rá. A Bilko főtörzs meg se próbál a klasszikusokkal, mint a M.A.S.H., konkurálni. Megelégszik a maga bugyutába hajló szintjével, viszont ezen rendre megnevettet. A színészek - köztük Dan Aykroyd, Glenne Headly és a genyaként mindig pompás Phil Hartman - felszabadultan ökörködnek, Lynn pedig elsőosztályúan időzíti a poénjaikat. Ennyi már több, mint elég ahhoz, hogy a film rászolgáljon az újranézésre.
Szinkron: Lynn rendezését a UIP-Dunafilm vette gondozásba, mely az akkor mifelénk uborkaszezonnak számító júliusban küldte a mozikba, méghozzá feliratosan! Mivel arra számítottak, hogy a film, ha máshol nem, hát a videótékákban kelendő lesz, a VHS-premierre olyan szinkront biztosítottak a részére, amilyet mostanság a mozikban se sűrűn hallunk! A kivitelezés a Videovox stúdióra lett bízva, ahol a lista visszatérő neve, Juhász Anna került a szinkronrendezői székbe. Dan Aykroyd ezúttal csak mellékszereplő volt, ám ismét megkapta Szakácsi Sándort, aki bumfordi ezredesként is legalább annyira jó, mint a Csúcsfejek űrlényeként. A főszereplőnél Juhász Anna húzott egy viszonylag merészet és Martin magyar hangjának Csankó Zoltánt jelölte ki, akit az ország inkább a kedves és megbízható Bobby Ewingként, nem pedig féktelen komikusként ismert. Csankó nem először és nem is utoljára bizonyította sokoldalúságát. Nem csak a legnagyobb természetességgel veszi fel Steve Martin tempóját, de talán még nála is jobb érzékkel egyensúlyoz svihákság és bohóckodás között. A szinkron legfőbb sztárja mégse ő, hanem Speier Dávid fordítása, aki már a felirat magyar szövegét is írta. Speier egyik első munkájában ugyanazzal a tehetséggel bánik a szlenggel és a szójátékokkal, ami nem sokkal később híressé tette őt a szinkronkedvelők körében. Rajta és a szinkron többi közreműködőjén is az érződik, hogy igencsak élveztek dolgozni ezen az ártalmatlan, de vicces kis marhaságon.
Ajánlott jelenet: Mi történik, ha egy megbundázott bunyón véletlenül mindkét öklözőt lefizetik, hogy veszítse el a meccset? A címszereplő szavait idézve boksztörténelem.
4. Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (1997)
Ha fogadni lehetne rá, hogy a lista öt filmje közül melyiket látták a legkevesebben, az összes megtakarított pénzemet erre tenném. Nick Hornby díjnyertes regényét kétszer is feldolgozták. Az amerikanizált változatban baseball-rajongó lett a könyv focidrukkeréből, ám ez volt a legkisebb baj vele. A Szívem csücskeire keresztel filmet rendező, lecsúszóban lévő Farrelly-testvérek egy érzelgős trágyát csináltak Hornby történetéből, kiölve belőle minden bájat és őszinteséget. Ez szerencsére nem igaz a könyv angol feldolgozására, amiben benne lehet, hogy ennek a forgatókönyvét maga Hornby írta. A történet főszereplője egy Arsenal-rajongó tanár (Colin Firth), aki bonyolódó szerelmi életét és a fociszezont elég nehezen egyezteti össze. A film alkotói nem csak tökéletesen megértik, hogy egy rajongóban mi játszódik le, de át is képesek adni azt. Mikor a főszereplő egy visszaemlékezésben először megy ki egy mérkőzésre és belép a zsibongó stadionba, az annyira jól el van kapva, hogy még engem is átjár a borzongás, pedig nálam jobban kevesen tojják le a focit. A rendező David Evans lényegesen igényesebbnek bizonyul a Farrelly-tesóknál, habár az nem véletlen, hogy a tévében kötött ki. A film több rokonságot mutat a szintén Hornby könyvéből készült Pop, csajok, satöbbivel. Mint ott, az író találóan pontos képet fest a harminc feletti, az életükben kissé megrekedt férfiakról. Humorizál a rajongás gyermeki mivoltán, ugyanakkor kiemeli a szépségét is. Nagy erénye még, hogy nem szerelmi szálat ír történetébe, hanem egy hiteles, átélhető kapcsolatot, valódi gondokkal. Bármilyen jól meg van írva a női főszerep is, a kissé halovány Ruth Gemmell a film leggyengébb láncszeme. Vele szemben Colin Firth elemében van a Mr. Darcytól távol eső szerepben, és már csak miatta is ezerszer inkább lehet ajánlani ezt a Hornby stílusát maximálisan megőrző adaptációt, mint az amerikait.
Szinkron: Mivel a filmet egy magyarországi forgalmazó se karolta fel, csak akkor készült hozzá szinkron, amikor az HBO a műsorára tűzte. A magyar változatot a szakma egyik öreg motorosa, Nikodém Zsigmond vette a kezébe rendezőként. Eddigre Colin Firth-t már felváltva szinkronizálta Kőszegi Ákos és Csankó Zoltán, ám helyettük a szinkronrendező inkább az egy másik Colinnal egybeforrt Czvetkó Sándort részesítette előnyben, csakúgy, mint Az összeesküvés c. tévéfilmnél. Nem állíthatom, hogy rosszul választott még azzal együtt se, hogy Czvetkót egy kicsit szokni kell. Ugyanez igaz a Firth legjobb haverját alakító Mark Strong magyar hangját adó Rába Rolandra is. Ahogy Czvetkó, úgy ő se a legideálisabb választás volt az adott színészhez, ám Nikodém Zsigmond mentségére szóljon, hogy a hozzá leginkább passzoló Epres Attila csak később lett Strong állandó hangja. Rába és Czvetkó a karakterük ízére végülis remekül ráéreznek, így egy idő után cseppet sem zavaró, hogy se Firth-t, se Strongot nem a megszokott színész szólaltatja meg. A fordító eleinte mintha kerülné a durvább káromkodásokat, ám, ahol igazán kell, ott nem fél használni. A szinkron tehát összességében rendben van. Az, hogy a nagy döntőt egy valódi sportriporter - ha jól hallottam Hajdú B. István - közvetíti, azért ad hozzá egy kellemes pluszt.
Ajánlott jelenet: A főszereplő megpróbálja nem végignézni a döntőt. De tényleg. Még a kabátját is felhúzza és minden percben indulásra kész. Egészen a meccs végéig.
5. Csapás a múltból (1999)
Brendan Fraserről bár elsőre A múmia-trilógia kalandhőse ugrik be, a színész legtöbbször komikusként igyekezett bizonyítani a tehetségét. Vígjátékai a bárgyúság meglehetősen széles skáláján mozognak. Nem egy úgy átlépi az átlagos ingerküszöböt, hogy az már fáj. Hihetetlen módon Fraser legerősebb kirándulását a műfajban azzal a Hugh Wilsonnal forgatta, akivel a leggyűlöltebbet, a Derék Dudleyt is, méghozzá egymást követően. A Csapás a múltbólt lehet úgy is nézni, mint egy fordított Vissza a jövőbe filmet. Míg Robert Zemeckis főszereplője a múltban érezte magát partra vetett halnak, addig Wilson humorának forrása az, hogy valaki, akit a régi idők szellemében neveltek, hogyan boldogul a jelenben. A történet szerint a Fraser alakította Adam egy atombunkerben nő fel, mivel a szülei azt hitték, hogy Amerikát nukleáris csapás érte a kubai rakétaválság idején. Mikor az apa 30 év után először jön fel, a világ, amit ő ismert már valóban megsemmisült, csak persze nem úgy, ahogy ő gondolja. A két generáció látásmódja közti különbség rengeteg poénhoz dobja fel a labdát és Wilson nem rest leütni egyiket se. Szellemes ötlet például, hogy a világ változásait úgy mutatja be, hogy az Adam szüleinek háza helyén épült szépreményű kávézó miképp alakul át a kor szellemének megfelelően. Fraser ugyan megint egy nagyra nőtt gyereket játszik, ám ezúttal minőségi anyaggal dolgozik, így a végeredmény vicces, nem pedig idegesítő. A szerelmi szál kissé sematikus, viszont Alicia Silverstone imádnivaló modern Évaként. A film jutalomjáték az összes színésznek. Christopher Walken és Sissy Spacek, mint Adam bogaras ősei annyira jók, hogy saját folytatást érdemelnének. Még Fraser utálóinak is nyugodt szívvel tudom ajánlani a Csapás a múltból. Tartozzanak akármelyik generációhoz is.
Szinkron: Az ezredfordulóra a végét járó Flamex már nem vesződött mozis szinkronokkal, így a film csak a DVD-s premierre kapott magyar hangot. A cég szokásához hűen nem kapkodta el a forgalmazást, viszont a legtöbb európai országgal ellentétben a közel tíz perccel hosszabb vágatlan változatot hozták be. A szinkront az Active Kommunikációs Kft. készítette, azon belül is annak főembere, Földi Tamás. Ő színészként is ismert, mint Philip Seymour Hoffman visszatérő magyar hangja. Rendezőként egyaránt lehet róla hideget és meleget mondani. A nevéhez köthető a Universal stúdió több közepes újraszinkronja, ugyanakkor olyan nagyszerű munkák is, mint az Ádám almái. A Csapás a múltból feltétlenül a jobbak közé tartozik. Brendan Frasert igaz Viczián Ottó mellett Széles László magyarította a legtöbbször, Földi Tamás viszont névrokonára, Széles Tamásra bízta a feladatot, és telibe talált vele! Fraser vigye akár naiv, elveszett kisfiú vagy romantikus hős irányába Adamet, Széles Tamás nagy élvezettel követi őt. Az Angelina Jolie-t gyakran megszólaltató Kéri Kitty-nek is meglepően jól áll Alicia Silverstone hebrencsebb karaktere. Kovács Nóra szakmai rutinjával a kisujjából kirázza az eredetiben Sissy Spacek alakította enyhén idegbeteg anyukát, aki reméli, hogy a fia olyan lányt talál magának odafent, aki nem mutáns. A csúcs mégis a hazai szinkronszakma egyik legnagyobb sztahanovistája, Rosta Sándor. A színész munkatempója dacára viszonylag ritkán kap olyan szerepet, amiben brillírozhat, ám a Christopher Walken sajátos stílusában megformált lökött apuka megadja ezt a sanszot neki.
Ajánlott jelenet: A baseball szabályai sokunknak még mindig nem teljesen világosak, de a film megnyugtat, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Adam örege három évtizeden keresztül, a végkimerültségig magyarázza Amerika nemzeti sportját fiának, mindhiába.